Utazás a tizenhatos mélyére

Futballozni mindenki futballozott, az is, aki nem, ez a futball sine qua nonja, de nem mindenki futballista. Én az voltam. Negyedosztályú futballista. Amikor ezt mondom (egyébként inkább ötöd; hol negyed, hol ötöd), a legtöbben elnevetik magukat, mintha tréfát hallanának, mintha önironikusan rögtön vissza is vonnám az állításomat, mintha a "negyedosztályú" jelző nevetségessé tenné a főnevet, mintha önkritikát gyakorolnék.
Ó, nem.
Mintha a negyedosztályúval azt mondanám, rossz voltam, vacak, ügyetlen, egy eltévedt kézilabdás, szóra sem érdemes. De a negyedosztályú futballista az nem egy elfuserált első osztályú, nem egy tehetségtelen másodosztályú vagy egy fegyelmezetlen, frusztrált harmadosztályú. Minden szintnek megvan a nívója, ez egy jól hierarchizált szakma, egy jó negyedosztályú játékos az egy jó játékos a negyedosztályban. - Amúgy ősi, futballista családból származom. Ha a Habsburgok alatt még nem is (elképzelem miniszterelnök nagyapámat, ahogy elviharzik a szélen, háromszögel Ferenc József császárral, majd a kifutó II. Vilmos fölött a hálóba emel, a gonosz Clemenceau persze lest ítél, lefújja az egész világháborút, és megkötik a rémes Párizs melletti békediktátumokat), de az apám már futballozott (én és testvéreim szakszerű, alig ödipális föltételezése szerint: katasztrofálisan), és azután mindegyik testvérem is, nemcsak úgy, szórakozásból a ház előtt vagy a réten (úgyis, minden nap, minden áldott nap), hanem rendesen, csapatban, egyesületben. Sőt, a kicsi testvéremnek, a legkisebbnek azután pályafutása is lett, amely fölívelt (Fradi, Honvéd, válogatott, AEK Athén).
Az milyen csodaszerű volt, ahogy az az ívelés kezdődött! Volt benne szerepem. Az öcsém rendszeres képzésben részesült, 9-10 éves korától kezdve a Központi Sportiskola futballtagozatára járt, ügyes volt és főként nagyon szorgalmas, de a korosztályánál mindig kisebb, alacsonyabb. Ez gyerekeknél sokat jelent. A csapatában sosem ő számított a legjobbnak. (Ezek a legjobbak aztán legjobb esetben jó másodosztályú focisták lettek.) Én is jobb voltam nála mindig, úgy értem, hogy tízévesen jobb, mint ő tízévesen stb., tizenhat éves korában elege lett ebből az egészből, a heti négy vagy öt edzésből, a szorgalmából, és abbahagyta, megnövesztette a haját, hoszszabb lett, mint a Netzeré (tényleg: kinek volt hosszabb haja, Netzernek vagy az Ayalának?), késő este járt haza, mindenféle cigarettákat szívott, és anyánk szerint "olcsó konyaktól bűzlött a lehelete". A szokásos. És egy fél év alatt nőtt vagy 25 centit, gyerekből fiatalember lett. De focizni nem akart, mert semmit nem akart - legföljebb a ház előtt vagy a strandon. És akkor láttuk, hogy valami megváltozott, valami új erő került belé. És nagyvonalúság. És gyorsaság. És energia.
De hogy ez a változás milyen nagyságú, az csak akkor derült ki, amikor az "aggódó báty" rábeszélte őt, hogy ne tengjen-lengjen a világban, hanem jöjjön le Csillaghegyre, a Csillaghegyi Munkás Torna Egyletbe, ahol a testvérei is játszanak, ép testben ép lélek, blaszkettő. Egy évet fociztunk együtt, a négy-négy-kettőben mi voltunk elöl a kettő. Az első edzőmeccsen csak káprázott a szemünk, alig hittünk neki. Mintha egy felnőtt játszana az óvodások közt. Vagy egy óriás a liliputiaknál. Más dimenziókban mozgott, hagyjuk is a részleteket. Nem is ismertünk rá; csúf kis kacsából-hattyú-effekt. De nem akart semmit, csak jól érezni magát.
Igen ám, de meccsenként 3-4 gólt rúgott. Minden mecscsen. Aki futballozott, az tudja, ez nem normális. Nemsokára el is vitte a kerületi nagycsapat, 2 vagy 3 osztállyal följebb. Az nagyon sok. Mégis, az első tíz meccsén, azt hiszem, 21 gólt rúgott. És az olyan volt, mint egy természeti csoda: Budapest-szerte beszélni kezdtek "egy csatárról, akit látni kell, mert olyan, mint a régi nagyok". Ez ugyan nem volt igaz, de a szurkolók már nagyon ki voltak éhezve a csodára. És zarándokolni kezdtek a meccsekre, hirtelen több ezer ember lett ott, ahol addig pár százan. Én meg büszkén sodródtam a tömeggel.
Később aztán... Már az nagy dolog, ha az ember hetvenezred magával ül egy futballstadionban. Ha ún. kisfutballista, tehát pontosan tudja a helyét ebben a világban, akkor még nagyobb dolog látnia, ha egy ismerőse ott lent játszik, nevét bemondja a hangosbemondó, és kiírják a nagy elektronikus táblára. A kisfutballista ilyenkor ujjongva azt gondolja: igen, egynek közülünk sikerült! A kisfutballista józan, ezért nem hiszi, hogy ez akár neki is sikerülhetett volna, de hát azért neki is sikerülhetett volna! Ha pedig valami varázslat folytán ez az ismerős az öcsénk, vagyis a mi nevünket mondja be a hangosbeszélő, a mi nevünket írják ki a stadion táblájára - hát az fokozhatatlan. Nincs mit csinálni, csak várni, hogy fölébredjünk.
Mindezt összefoglalóan, már-már didaktikus tökéletességében, 1985-ben az AEK Athén stadionjában élhettem át, ahová az összes, nem az AEK-ban játszó öcsémmel elmentem, hogy megnézzük az ott játszót; a Real Madrid volt az ellenfél, szép nyugodtan meg is verték őket 1:0-ra (aztán Madridban 5:0-lal kiestek). Az öcsémet a Michel fogta, ha még emlékeznek rá; siralmasan. Az csináltunk vele, amit csak akartunk; kúszott-mászott. Butragueno folyamatosan vigasztalta, ne sírj, kis Michel, nem tehetsz róla, Zeusz akarta így! Az öcsém ott akkor nagyon népszerű volt (még évek múlva is jobb szállodai szobát kaptam a megfelelő családnév bemondásakor), ha csak hozzáért a labdához, felugrott a hetvenezer ember (illetve 69 999), és sárga-fekete zászlóikat lengetve az én nevemet kiabálták. Most is libabőrös leszek, ha rágondolok. Egyszerű dolgok ezek. Másnap Pireuszban ebédeltünk, sétáltunk a tengerparton, valahogy azonnal kiderült, hogy ő ott van, rögtön kis tömeg keletkezett köréje, a gyerekek lopva megérintették a lábát, a férfiak komolyan érdeklődtek, hogy hogyan van a húzódása, mindenfélét sugdostak neki görögül, mintha 1000 év óta ismernék egymást, parakallo, efhariszto, jaszu, az éttermi tulajdonosok távolról és furcsa hangsúllyal kiabálták a nevét, Mártónn, százalékot kínálva, ha ott eszünk.
Ott is ettünk. Kagylókat, csigákat, kis halakat, nagy halakat, roston, rántva, lassan, míg le nem ment a nap. Kis tányérok, nagy tányérok, tálak, tálkák, poharak. Mi meg négyen, testvérek, igen, futballisták, ültünk a görög fényben, és nem akartuk, hogy valami is változzék a világban. Ha akarom tudni, kik a testvéreim, erre a görög délutánra gondolok.
Kinek a nevét írják az újságok nagyobb betűkkel, kezdetben ezt játszottuk. De aztán a görög sportújságok, ahol a legkisebb betű is akkora, akár egy görögdinnye (innen is kapta a nevét!), eldöntötték a kérdést. Aztán azt játszottuk, hogy ő rendre azt nyilatkozta, ami nemcsak igaz nem volt, de nem is gondoltuk soha, hogy én voltam a tehetségesebb játékos, én pedig azt nyilatkoztam, ami viszont igaz, hogy neki milyen jó nyelvérzéke van. Így űzte egyik remek tréfa a másikat a kora hajnali órákig. De jó volt! Elmúlt.