Utazás a tizenhatos mélyére

Kezdhetném az új fejezetet a következőképpen is: Esterházy Péter (nevek a szerkesztőség által megváltoztatva; a történetek valódiak), ez a roppant híres magyar író, olyan roppant híres volt, mint Felix Magath és Friedrich Schiller (a Schiller-évben) mindösszesen, aki ha kilépett az utcára, virágok nőttek a lába nyomában, és e virágok közt Heidi Klum rejtőzködött, hogy legalább egy pillantást vethessen a mesterre, nos ő aznap erkölcstelenül korán ébredt, stílusosan egy még az NDK-ból származó vekker gondoskodott arról, hogy ne késse le a Drezdába induló gépet - és ha így kezdeném, az fölfogható volna a Termelési-regény című könyvem paródiájaként, mely könyv azonban ez idő szerint még nem létezik németül, akkor meg minek Dunába (Rajnába, Elbába) önteni vizet, vagyis nem így kezdem az új fejezetet, noha tényleg rémületesen korán kellett kelni.

Újrakezdem: Az internetet nyúzom, próbálok intelligensen fölkészülni a szász túrára. Egy-egy kudarccal végződött keresés után megsaccolom az IQ-mat. Azért pozitív (sőt egész!) számokra gondolok... Az BC Hartha honlapjáról nagy nehezen kiderítem, hogy most szombaton, délután háromkor van a meccs, az Industriestadionban. Ott leszek. Amint említettem, már játszottam egyszer azon a pályán 35 évvel ezelőtt. Én akkor ott ígéretes jövő előtt álltam. Nyári bulimeccs, az endékás sportbarátokkal. Ezért megyek most oda. Majd az a leleményes újságíró, aki bennem elveszett, fölfedezi az akkor és a most, a kelet és a nyugat közti különbséget, mindezt a futball mint olyan tükrében. Hacsak úgy nem. Egy véletlen billentyűnyomásra (az intelligencia mint véletlengenerátor) megjelenik az eddig hiába kajtatott tabella. Tizedikek, 25 mérkőzésből 31 pont. Nem fognak már kiesni. A mögöttük lévő Neukieritzschcsel fognak játszani. Most ott esik az eső, és elég hideg van. Ma hét éve halt meg az apám.
Életemben először autót bérelek a reptéren. Minden elő van már készítve, mégis úgy érzem, mintha valamit furfangosan megoldottam volna. Mindenesetre egy jelentős európai lap jelentős (tényfeltáró) újságírójának tekintem magam. Igyekszem a járásomat ehhez igazítani. Az autóban van egy GPS, első látásra azonnal barátságot kötünk; mint minden "beszélő" (vagy inkább "meghallgató") szerkezetet (valamint a térdemben a "porcegeret"), őt is Bélának hívom. (Mindenki bélázik. Mért? Mért éppen Béla? És minek nevezném, ha horvát volnék és japán? A név kötelez?) Az elkövetkezendő napokban kapcsolatunk szépen fejlődik, igazi konfliktust csupán a "demnächst" (nemsokára) szó pontatlan ismerete okoz, mert én ilyenkor azonnal lekanyarodom, amit ő, Béla zokon vesz, üvöltözni kezd velem, hogy azonnal forduljak vissza, de hát épp most zavartál be, bazmeg, ebbe a föl se aszfaltozott mellékutcába, és egyébként se kiabáljál velem, nem vagyok én ehhez szokva, jó, rendben, de akkor meg forduljak most balra, már hogy fordulnék balra, édes kis szívem, beszélsz itten összevissza - és így tovább, de végül is jól megvagyunk. Bélának nyugodt férfihangja van, de módomban lett volna egy (nyugodt) nőit is választani, ám nem választottam.
A drezdai pincérnőnek (nyugodt) női hangja van. Próbálom leolvasni róla, hogy "endékás csaj"-e.
Bennünk, magyarokban mindig volt egy nevetséges fölényesség a NDK-val szemben. Egy nagyon is kétséges fölény, amelynek az alapja részint a tudatlanság volt, részint épp az a politikai cinizmus, amelynek egyszerre voltunk haszonélvezői és megvetői. Szóval hogy rendben, diktatúra van, nincs mit ugrálni, építjük ezt a szocializmust, nincs mit ugrálni, de hát ezek a németek még élvezik is ezt az egészet! Ezt azért túlzásnak tartottuk. Vagy csak féltünk, hogy beárulnak Moszkvában? Vagy ezt a funkcionáriusok mondták, és mi átvettük? (Akkor még volt egy "mi", legalábbis azt hittük - és az elég is, talán...)
De most nem így nézek a pincérnőre (aki 89-ben amúgy is még általános iskolába járhatott). NDK-n itt most lényegében magyart értek. Azt nézem, fölismerem-e az itteniekben magunkat, magamat, fölismerem-e "a diktatúra sújtotta embert", "a diktatúra sebesültjét". Látszik-e a járásukon. De ezt nem az önsajnálat felől nézem - pedig erős reflexek húzzák az embert erre, itt is, nálunk is. Valami kisszerűséget keresek, arcvonásban, ruházatban, viselkedésben, valami perverz szocialista maradványt (amint mondjuk a Trabant - bár én személy szerint jó viszonyban álltam, ha kissé hosszabban is, mint szerettem volna, mondott mozgó tárggyal; mindenesetre neki volt a világ legvarázsosabb használati utasítása, föl is használtam mottóként a beszédes nevű Kis magyar pornográfiában: A Trabant gyorsulása és útfekvése kitűnő, ez azonban nem szabad, hogy könnyelműségre csábítson!), valami szeplőt keresek hát, amelyre a túlélés kényszere adna fölmentést. Vagyis azt nézem, elmúlt-e ama régi idő, miközben tudván tudom, hogy elmúlt.
Ám az idő valóban nem lineárisan múlik. Mint rossz plafonról a vakolat, olykor valahonnét ránk potyog a régi idő, és akkor ez látszik az arcunkon. Ezt szenvedésnek mondani romantikus túlzás volna. De azért egy gimnáziumi osztálytalálkozón halálpontosan meg lehet mondani, ki az, aki időközben kiment nyugatra. Nem fájdalom, inkább nyúzottság látszik. A sejteknek valami fegyelmezetlensége, trehánysága, valami nemtörődömség. Valami olyan rossz, amiről nem vettük észre, hogy az is mi vagyunk; azt hittük, hogy az csupán a rendszer. Nagy, paradigmatikus tévedése a posztszocialista országoknak!
A pincérnő rám nevet, erősen, személytelenül, akár egy amerikai, cheese. Meg van velem elégedve: a marhája, bouillabaisse-t rendeltem, Drezdában! (De csak kis adagot, vigasztalom magam post festa.) - A leves végül is jobbnak bizonyult, mint azt várni lehetett ilyen távol a tengertől. És kellemesen meleg ebben a májusi zord őszben. Ám egy közép-európai leves, melynek fő értéke, legitimációja a melegsége, nem tartalmazhat rákot. Ha túlélő-leves, akkor legyen krumplileves vagy a Heidi Klum mamájának legendás káposztalevese, melyet Heidi mélyhűtve szokott a neszeszszerében New Yorkba kicsempészni. Hát persze én is szívesen hurcolnám az anyám gulyáslevesét, csak nincs... hát nincs már neszesszerem. Ha itt locsogna a tenger Drezdában vagy Budapesten, akkor nem volna abszurd scampikkal, vongolékkal túlélni. Akkor a Jakab-kagyló volna a krumpli. Akkor tudnánk, hogy a halász az olyan, mint a paraszt. Kenyérrel törülöm ki a tányérból a maradékot. De szeretem elegáns étteremben kenyérrel törülni ki a tányérból a maradékot!
Ahogy a prospektusban olvasom, Hartha Szászország szíve. Legalább Szászországnak van szíve. (New York a világ szíve, mondták egy filmben a 80-as évek közepén. Nincsen is a világnak szíve, válaszolták erre ugyanott.) A Flemmingener Hofban verek tanyát. Ütöm föl főhadiszállásomat. Némiképp zavarban vagyok a teendőimet illetően.
A múlt őszön, a Béke-díj után Lipcsében olvastam a városházán, szép, ünnepélyes körülmények között, és előtte odalépett hozzám egy "korombeli öregember", hogy ő Peter Valami, a családnevét nem értettem, és hogy emlékszem-e. Próbáltam nem rosszul válaszolni, lelkesen hallgattam. És hogy, itt egy női név és egy mosoly következett, ő is itt van. És akkor kimondta a varázsszót: Hartha! Megöleltük egymást. Két öreg kisfutballista ott a fényes teremben. Neki ajánlottam aztán a fölolvasást. Szép este volt. De hogy hívják? Az interneten találtam egy Peter B.-t, aki valamiféle klubvezető (vagy volt). Most kikeresem a telefonkönyvből. Akarom is hívni, meg nem is. Majd holnap úgyis találkozunk a meccsen. Akkor majd kiderül.
Inkább megnézem addig is a pályát. Keringek a bérelt autóval az utcákon, lassan, akár egy bérgyilkos. Nincsen itt semmi. Embert is alig látok, igaz, ebben a májusi télben a kutyámat se engedném ki. Csak a tényfeltáró riporterek szaglásznak fáradhatatlanul. Megfigyelés: A volt NDK-ban a tavasz helyett is tél van. Próbálok emlékezni a városra, próbálom benépesíteni képzeletemmel az üres utcákat, tereket, 35 év ezelőtti lányokkal, fiatal asszonyokkal, férfiakkal, akik előtt ott az élet. Futballpályák környékén elfeledkezünk a diktatúrákról. Akkor még volt köztünk, aki azt gondolhatta, híres focista lesz. Egy Peter Ducke! Peter és Roland Ducke, de Peter volt a sztár. Eszembe jut (nyilván pontatlanul) egy Márai-mondat a Csonkigból: Megszoptatta és fölnevelte a tábornokot, majd eltelt 75 év.