Utazás a tizenhatos mélyére

Mielőtt a Ferihegyre induló taxiba szállnék, két dologra emlékeztetem magamat: az egyik, hogy ez egy "deutschlandreise", vagyis mostantól kezdve, folyamatosan németeket és nem-németeket kell látnom. Németországban mindent németnek fogok tekinteni. Nem egyszerű. A német emberekben mindig német embereket látni... És bármi történik, abból a német lélekre, szellemre, társadalmi reflexre következtetést levonni. Tüpis dájcs. Németország egy idegen szemével. És ez majd nyilván jól kapcsolódik valami szokásos német önismereti gyakorlathoz. Ha azt látom, hogy az átkelésnél megvárják a zöld jelzést, azt a legendás német fegyelmezettség és rend jelének veszem. Ha átmennek a piroson, abban a 68-as értékek integrálódását fogom észrevenni.
A másik az esernyőm. Őszintén szólva, mindegy, kivel, mindegy, hova, mindegy, miért, ha utazom, kizárólag az esernyőmre tudok gondolni. (Hát bizony még a németre se. Evvel az ellentmondással a továbbiakban nem foglalkozunk.) Magammal hoztam-e. Ha nem, búskomorság, valamint a lehetséges drámai következmények latolgatása minden percben. Ha igen, akkor vajon a hotelben hagytam-e. Ha igen, búskomorság, valamint a lehetséges drámai etc. Ha nem, akkor állandóan figyelni, a figyelem legmagasabb csúcsain lenni, hogy ne hagyjam el. Ritkán hagyom el az esernyőimet, de mindig. Előbb-utóbb elhagyom őket. Ilyenkor időt, pénzt nem kímélve próbálom megtalálni, nem ritkán kínos, megalázó jelenetekbe keveredve. Ha magammal hoztam, nem felejtettem a hotelben, és (még) nem is veszítettem el, akkor annak folyamatos mérlegelése, hogy esőre áll-e vagy sem. Ha nem, ha ez egyáltalán elvileg kijelenthető, akkor kísérlet annak az elégedetlenségnek, de legalábbis bizonytalanságnak a megfogalmazására, hogy lehetséges volna, hogy mégiscsak fölöslegesen (?) hoztuk magunkkal ernyőnket ebben a szikrázó napsütésben, oda, hol az elmúlt száz évben háromszor mértek valamiféle csapadékot. De mindezekért bőségesen kárpótol azután, ha a zuhogó esőben bőrig ázva büszkén magam fölé tarthatom azt a többnyire fekete, mindig igen ronda, olcsó, a szél által már többször kifordított, megtört tákolmányt. Vagy tán el sem kellett volna indulni.
A taxis a beszélgető taxis monologizáló alfajába tartozik. A második feleségnél elvesztem a fonalat, s csak akkor ébredek újra, amikor szenvedélyéről, a bográcsban való főzésről mesél. Hogy a körömpörkölt az egyik kedvence. Nekem is, kurjantok boldogan. Meg a pacal. Bólogatok, azt is jól ismerem, régebben futballoztam. Érdeklődve néz rám, hát innét ismerős a neve! Az öcsémmel téveszt össze. Jó futballista volt maga. Jelzendő, hogy nem téved, mondom, hogy most is meccsre megyek Frankfurtba. De hát a Frankfurt kiesett!, mondja tájékozottan. Concordia Eschersheim. Boldogan vigyorog a tükörben, nem eldönthető, annak örül-e, hogy egy élő, gyakorló őrülttel találkozott, vagy ténylegesen felfogta "a vállalkozás derűjét, szabadságát, nagyvonalú radikalitását". Próbálok visszatérni a biztonságosabbnak látszó pacaltematikára.
A repülőn Gregor von Rezzorit olvasok. Nagyon foglalkoztatja, mi a valóság. Például tévében nézni a valóságot - ott hol a valóság? A szobában vagy a képernyőn? Értem, miről beszél. Az újságíró nagy képessége közvetlenül megérinteni a valóságot. Ez a képesség nem erősségem. Az író nem csupán megérint, de teremti is. Mindenesetre tudja, hogyha megérinti, meg is változtatja.
Rezzori is egy nagy "néző". Emiatt olykor lelkifurdalást érez. Én sose.
Az Anschluss idején Bécsben van, és valami olyasmit ír, hogy nem hullámzott ott akkor több érzelem, mint egy futballmeccsen. Hát rendben: holnap megvizsgálom, milyen érzelmekkel fogadtam volna az Anschlusst.
A frankfurti este eltelt (egy regényben úgy írnám: az estéről, mely mély volt, sötét és titokzatos, beszámolni nem tartozik munkaköri kötelességeim közé; lehet, hogy egy pocsék regény volna?), reggeli a hotelben, mellettem nagyobb társaság. Forgalom, hallom, új struktúrák, biztos jövedelmezőség. Vajon mik lehetnek? Vadkapitalisták? Kiadói emberek. (Élc.) Búcsúzkodnak, ich wünsch dir was, szó szerint: kívánok valamit neked. Ez magyar fülnek a was meghatározatlansága miatt úgy hangzik, mint egy csapda, kis magyar rosszindulat, ich wünsch dir was, csak várd ki a végét. Megfigyelés: a német nyelv olyan, hogy a németek bíznak a másikban. (Már megint Onkel Wittgensteinnél landoltunk.) Mach 's gut, ezt is hallom. Magyarban csak a passzív formula van, semmi macholás, csinálás, minden jót. Megfigyelés: a németek csinálják a jót, dolgoznak rajta, tudják, hogy csak az van, amit elvégzel, megteszel, és ha megteszed, van. A magyarok várják a jót, hogy majd lesz valahogy, és az azután jó lesz. Az ég küldi, vagy éppenséggel a németek (NSZK).
Café Laumer: Fiatal pár ül velem szemben, várnak valakit, izgatottak. Valóban, nemsokára érkezik egy férfi, tíz körüli fekete kislánnyal. Aki laza, lezser, vihog és közben olyan elegáns, hogy elakad a lélegzetem. Egyszerre "Zazie a metrón" és egy királynő. Profilból, a nyak, a homlok: akár egy Pollaiolo-portré. Finomnál is finomabb csuklóján egy rémséges, bumfordi tinédzser-óra, ettől kissé megnyugszom. Úgy látom, örökbe akarják adni, a pár a vevő, a férfi az eladó.
Megfigyelés: A németek vasárnaponként, délben, elsősorban a frankfurti Café Laumerban örökbe fogadnak vélhetően afrikai eredetű gyermekeket.
Az asszony idegesen izgatott, reflexszerűen simogatja a párja kezét; minden pillanatban mutatja, hogy boldog, és ez semmiféle módon nem különböztethető meg a boldogságtól. A lánykának akkora homloka van, akár egy futballpálya: szellős, szabad tér. (Minden tágas homlokról az apám jut eszembe. Apám mint homlok. A homlok mint égbolt. Szívesen gondolok rá. Nyugodtan. Most, hogy meghalt a pápa, és mint egy varázsütésre az egész világ vallásos, pontosabban katolikus lett, a Bild Zeitungtól a Magyar Szocialista Pártig, most minden nagyobb feltűnés nélkül írhatná a tollam, hogy ebben az említett nyugodtságban mindennap imádkozom érte. Mindenesetre mindennap gondolok rá, nem, eszembe jut. De ez "régen" is így volt. Valahogy mindig eszembe jut. A vele kapcsolatos rosszra sem úgy gondolok, mint "rosszra", hanem mint "vele kapcsolatosra". Így még erre is jó gondolnom.)
Megfigyelés: A németek hegynagyságú tortákat esznek - részmegfigyelés: de jó segge van a másik felszolgálónőnek! - vasárnap ebédre. A velük lévő színes bőrű kislányok viszont többszöri kínálásra is csak mosolyognak (elbűvölőn). A fekete szín vagy a mosoly vagy a kettő együtt megmozgatja a német pincérnők anyai ösztöneit, és "biztos, hogy nem kérsz egy picit?!" harci kiáltással ugranak rá a kapafogú kis feketékre.
Négerekre, mondaná Herr Lübke. A német államelnökök így szokták Afrikában a beszédjüket kezdeni: Meine Damen und Herren, liebe Neger!
Akármilyen jelentéktelen dolgot kérek, pohár vizet, egy villát, fogpiszkálót, valami egészen hétköznapit, a pincérnő, aki mintha egy reneszánsz képből lépett volna elő, egy már nem egészen fiatal festményből, egész lényével, testével, lelkével (és ami közte van) fordul felém, vadállati mosoly terül el az arcán, és nemcsak hangos szívélyességgel, de szinte boldog ragyogásban mondja: Aber gerne!, de úgy, hogy beledobban a szívem, mit tettem... Mintha megváltoztattam volna az életét. Megoldottam volna. Ez a fogpiszkáló-rendelés egyensúlyba hozta a "dolgokat". Vagy ellenkezőleg, és ő most, a mosolyból indítva, mint egy bengáli tigris, nyugodt vérszomjban le fogja harapni a fejem; aber gerne, nagyon szívesen.
Kleine Eiskarte, Alkoholisches, Offene Weine, Speisenkarte, az asztalomon egy tartóban állnak a különféle étel- és itallapok, meg-megnézem őket, visszateszem, természetszerűleg (Th. Bernhard) nem ugyanabba a sorrendbe, ahogy voltak, illetve nem is észlelem, hogy volna sorrend.
Van. Ha matattam az étlapokkal, a pincérnő kisvártatva az asztalomhoz lép, és a helyes sorrendbe teszi őket. Nem hiszek a szememnek. Ténylegesen olyan, mint egy nagyképű, gőgös paródia a németekről. És nem is túlságosan szellemes. Nehézkes, izzadságszagú. Túl németes. És igazságtalan. Mintha "mi" (nem németek) nem volnánk "valamilyenek". Amikor már harmadjára jön, és szinte oda sem figyelve újra rendet rak (anyák tudnak ilyen személytelenül gyereket etetni vagy öltöztetni, nincsenek is ott, csak a feladat van elvégezve - az egyetlen fontos kérdésre, hol vannak a nők ilyenkor?, most nem kísérelünk meg választ adni), barátságosságnak szánt barátságossággal megszólítom:
Rendetlenséget okoztam, nemdebár?!
Bólint, nem dühös, nem minősít, rögzíti a helyzetet, igen, rendetlenséget okoztam. Váratlanul hosszan néz az arcomba, úgy mondja:
Gyűlölöm a rendetlenséget.
Elmentében még visszafordul, és halkan, mely halkság az én romantikus szememben a rémülettel azonos, hozzáfűzi: Valahogy mindig rendetlenség lesz.
A kelleténél hangosabban nevetek.
Belém hasít a kétség, lehetséges, hogy a másik pincérnőnek a fentebb laudált testrésze inkább volna csupán(?) "nagy", mintsem "jó"? Az örök kérdés. Attól tartok, ezt a mély bölcseleti problémát e helyt nem fogom megoldani. Pedig hol másutt, mint Németföldön lehetne bölcseleti problémákkal bíbelődni... Egyáltalán probléma-e mindez, vagyis olyasvalami-e, amely megoldást igényel, olyan kérdés-e, amely válaszra vár...?
A fenti konkrétum mégiscsak Itáliából diszkutálható a leghatékonyabban. A megválaszolhatatlan vagy eleve válasz nélküli kérdések onnét válaszolhatók meg a legnyugodtabban. Az olaszok valahogy mindig jobbak saját maguknál. Az olasz hátvédek például. Az olasz hátvédek már akkor finomak és intelligensek és konstruktívak voltak (és kemények, mint a vídia), amikor a világ még fölosztható volt védőkre és támadókra (és a fiatal Beckenbauerra), és előbbieknek csak a rombolás tartozott kötelmeik közé.
A kultúra az egy: irodalom, tudomány, az utca karaktere, a rendőrök beszédmódja, a lakások berendezése, a nők öltözködése (Magyarországon a férfiak nem öltözködnek, csak ruhát hordanak), az étterem, a foci, az autóvezetési szokások: ez mind egy. Például az olasz foci az olyan, mint az olasz regény: nem minden olasz regény jó, de nagyon rossz nem tud lenni. (Itt az olasz vélemények nem mérvadók!) Egy olasz futballista, az is mindent tud. Így születik. Sose csetlik-botlik, legföljebb a második félidőre elfárad.
Az olasz kultúrából a magyar ezt a fáradt második félidőt a maga teljes gazdagságában fölfogta. Egy olasznak nem kell tehetségesnek lenni, elég, hogy olasz. A tehetségtelen magyar: elviselhetetlen. Ezért megbízhatatlan a magyar futball, nem szolid, nem szeriőz, inkább szeszélyes, mert sokkal személyesebb és ennek sokkal jobban ki is van szolgáltatva, nincsen egy közösségi tudás (közkeletű szóval: kultúra), amelyre aszályosabb időkben támaszkodhatna. 30-40 évenként rövid időre zseniális, közben pedig hol ilyen, hol olyan. Ezért a magyar csapatok nem alakítják a meccseiket, hanem azok alakulnak. Mindannyian Isten kezében vagyunk. Itt, mikor két alkalommal is "a mi kárunkra" pattant a labda a Népstadionban a felső kapufáról, komolyan vitáztak arról, nem kéne-e más formájú kapufa...
Vagy az olasz pincérek! Tegnap este (hogy ne rejtélyeskedjem) egy olasznál vacsoráztunk, Ramona, a husumi edző szeme fénye, a továbbiakban, Hesz, die Hesz (ahogy a nagy színésznő és kis császárszerető vagy fordítva?, die Schratt), jól beszéli a nyelvet, azonnal mély tárgyalásba bonyolódik a pincérrel, olyan meghitten beszélgetnek (semmiről), mintha együtt lettek volna (boldog) gyerekek egy Fellini-filmben. Az olasz pincér mint olyan hasonlíthatatlan jelensége a teremtésnek. Ahogy könnyedén, mintha csak maga elé élvezkedve fütyülne, kérdi, tutti bene?, arra nem te válaszolsz, hanem mintegy válaszolódik, minden válaszol, az étterem zsongása, a fények, az arcok, az illatok, veled szemben a nő (vagy férfi) megszépül, hacsak eddig is nem volt gyünyürű , az egész világ válaszol, igen, minden nagyon bene. Mindez természetesen színjáték, de zseniális és valódi. Egy olasz pincérről sose gondolod, hogy a fájrontra vár, vagyis nem azt látod, hogy dolgozik, hanem hogy él. Nem munka után, nem a hétvégén, most. És erről eszedbe jut, hogy te is élsz. És ekkor roston sült calamárit és octopust rendelsz zöldspárgával, hagyod magad meggyőzni a zsebrákos pasta elkerülhetetlenségét illetően (nincs merszed pastát nem enni, tudod, mily megvetőn megértő biccentés várna rád; bátorságod az adagfelezésig ér), és már nem állsz ellen semminek, legkevésbé a vargányás vesének. A Heszre pillantasz, és azt mondod, amit hasonló esetben minden nőnek és férfinak mondanál: Könnyű köszvényem van, ezért kizárólag akkor eszem vesét, ha szerepel az étlapon. Ha már eleget ittál, hozzáteszed: Utolsó szavaim pedig ezek leendnek: Mehr Gicht!