Termelési-regény (kissregény)

I. (vagy Rövid) Fejezet,

melyben
a vezérigazgató elvtárs toppan a színre, amint épp meghasonlik önmagával, amire bő tér kínálkozik, lévén ő egy hármasiker, mely tény csak felületes pillantásra mulatságos, ám az elkerülhetetlen ingek, nyakkendők, nyakkendőtűk, pantallók, pecsétgyűrűk és az elbeszélőmód száma már jelzi is a tömör szomorúságot, mely az Olvasóra háramol

Nem találunk szavakat.1 Meg vagyunk kövülve. Ijedten pislantunk: ennyire ki lennénk szolgáltatva kényünknek-kedvünknek? A levegő kevés, pedig van. Gyomrunk remeg a fölindultságtól; ettől úgy érezzük: nadrágunk bő. Már-már a szíj (öv) után nyúltunk. Zakónk szélét megemelve kezünket a zsebünkbe mélyesztjük, matatunk. Lábujjhegyre állunk, majd a sarkunkra ejtjük magunkat. Fejünk megrebben; a matatás fölvesz minden található ütemet: hintázásunkat, a fejét, a szívét.2 Mi már eztán bármit gondolhatunk? Ennyire ki lennénk szolgáltatva a viszonyainknak?
Szívesen haladnánk abba az irányba, melybe elindultunk, és szívesen lépnénk vissza. Kétség és remény közt hányódunk. Kezdjünk üvölteni, nyugodtan, felelősen? Dehát vagyunk mi a számviteli gondolkodásmód megcsontosodott képviselője?… Ahhoz már túl régen látjuk a különböző színű telefonokat és mappákat meg hátul a sarokban a fikuszt, hogy ez megnyugtasson minket. Nem is nyugszunk meg.
Míg kinézünk az ablakon, kezünk a zsebünkben, és ingunk; ez olyan „fiatalos”. Fiatalosak vagyunk. Szemünk körül most már nemcsak akkor van szarkaláb, ha nevetünk. Az udvaron az embereink valamelyes kicsinyítésben3 látszanak. Mozognak; ez jó.
Túl sok mindenre gondolunk. Lassacskán nem tudjuk, merre hány centi. Gondolkozzunk partikulárisan. Veszítsünk távlatokat. Mi nem vagyunk a vállalat, mi eleven személy vagyunk, és a vállalat nem az. Középeurópaiak vagyunk: az idegrendszerünk elrongyolt, a vécépapírunk kemény.
Nem reszketünk, mint a nyárfa; függünk. Mi nem szeretjük magunkat. Van ilyen. Valaki meglát valakit és a fülében egy szőrszálat, és vége! Pedig arról a szőrszálról még akár pozitíve is hajlandó lenne – az a valaki – nyilatkozni! Fülünkben egy fija szőrszál sincs: az emberi lélek gazdag. Akár a nagyság, e lélek egyszerű is: mi fúrjuk minket a minisztériumban. Ha akarjuk, tudhatjuk: mi vagyunk a minisztérium embere. Mi inkább a tervhivatalé vagyunk. Ellenünk elkövetett akcióink inkább csak arra lennének jók, hogy saját erőnket megmutassuk, de arra nem jók.
Hidegen tesszük le az újságot: mindig akad egy gyerekkori jóbarát, aki bizonyítani tudja – aki szívesen emlékszik arra –, hogy a pók lábait sínbe tettük vagy – jujj! – egyenként kihúzgáltuk. Megfontoltan elfordulunk az ablaktól: humánusak vagyunk, osztályharcosak vagyunk, öntudatosak vagyunk, a nap minden percében gondolunk a fogyasztók igényeire, a népgazdaság igényeire, a devizamérlegre és a KGST-re, a nemzetközi szocializmus problémáira és eredményeire, a hatékonyságot ösztönző törekvésekre és ezzel mintegy szemben a munkások érdekeire, és külön kell gondolnunk „a munkások érdekeire”, gondolunk a vállalati nyereségre és nem vagyunk nyereségcentrikusak, gondolunk a presztízsünkre, a hiúságunkra, önmegvalósítási törekvéseinkre, a szerepre, amit játszunk4, amit kiválasztunk és ami minket kiválaszt, oh és gondolunk a területi pártvezetőségre, reájuk mindenképpen gondolunk, és gondolunk mindazon társadalmi rétegeknek, csoportoknak, szervezeteknek a hatására, melyekből származunk, melyeknek tagja vagyunk, melyekbe bejutni szeretnénk vagy melyeknek véleményét fontosnak tudni hinnünk érdemes, és utoljára, de nem utolsósorban, gondolunk arra is, hogy a lánchengerszerelésnél az azonos termékek egyforma gépre kerüljenek, miáltal – itt a belépő, rémült arcú titkárnőre pillantunk – a fűzési idő, a láncfonalaknak a nyüstön és a lamellákon való átvezetése, csökken.
A titkárnő vét a szokások ellen, ezért kiküldjük. Kedvtelve nézünk utána: egyszerűen van a comboknak bizonyos, nehezen megfogalmazható ívelése, mellyel szemben tehetetlenek vagyunk, és van a comboknak bizonyos mennyisége (kettő), mely rabul ejt.
A „megengedettséget” – a kerekítési hibák miatt – bizonyos toleranciával tekintjük (pl.: 10–6), csöngetünk. Félfenékkel az íróasztalunkon ülünk, melyet csontig lelegeltek a delegációk.5 Szórakozottan lapozgatunk egy tanulmányban: dejszen a pontosvessző után – hacsak nem „Lajos” követi – kicsi a betű. Mi ez, kérdezzük feddőn az újólag belépő titkárnőt. A kisasszonyka arcvonásai most rendezettek, ajka rúzsozva, tompora riszálva, tekintete kemény: demokrácia van. Mi kéne, ha vóna, vezérigazgató elvtárs? Fölveti a fejét dacosan, magyar módra, vérében ősi pásztortüzek lobogásával forogni kezd, egyre gyorsabban, derekát hátrafeszíti, haja leng a huzatban, toppantgat. Szép. Halkan beszélünk, hogy figyeljen. Elégedetlenek vagyunk, mert azt olvassuk, hogy – és éppen mi – kitüntetjük azt, akinek 100 anyajuh után 136 báránya van. Pedig lehetne kétszer is elletni; a mi viszonyaink között. És ugyanez áll a kocák kétszeri búgatására, meg a rábúgatásra. Elrévedünk. Őszintén úgy érezzük, jaj annak a báránynak, melyet megpillant a farkas, ez a gaz fenevad. Minél szebb a bárány, annál inkább. A farkas, jól tudjuk, egyetlen érvet ismer csak el igazán: a tagbaszakadt pásztor izmos markában lengő fütyköst.
A farkast úgy hívjuk: félelem az újtól, maradiság, szervezetlenség, lustaság, nemtörődömség.
A juhászt úgy hívjuk: fegyelem (szocialista).
A fütyköst úgy hívjuk: folyamatos anyagellátás, állásidőcsökkentés, a munkaidő pozitív kihasználása, integrált termelésirányítás, processzográfos folyamatszabályozás.
A bárányt úgy hívjuk: népgazdaság, fejlődő, növekvő, gazdagodó, szívünknek drága szocialista haza.
A titkárnő hirtelen befejezi táncát, felénk fordul, pupillája kissé kitágul. Hónaljának bozontját vizsgáljuk. A kapitalista éhes disznó makkal álmodik: mi virrasztunk. A titkárnőt lefejtjük magunkról: nem tettünk ajánlatot. Még és már: most. Kezünk sok női fart markolt, de vér nem tapad hozzá. Elvárás, mint a pelyva. Van stratégiánk, de nincs legjobb stratégiánk, kiváló kompromisszumaink vannak, ezek között van legjobb, s ezt hívjuk legjobb stratégiának, mely – így – lett! Az égiek közül Engelst hívjuk segítségül: azt, amit minden egyes akar, mindenki más megakadályozza, ami lett, senki sem akarta. A titkárnő a rúzs ellenére újfent rémül. És vajon lehetnek-e tájékozódásunk alapvető forrása a különböző hivatalos és félhivatalos anyagok, jelentések, jegyzőkönyvek, mérlegbeszámolók, még ha mi készítjük is őket? Ezek igen sok adatot nem, és sok olyat igen, melyek nem. Tálalunk.
Hát igen: nem.
Vezérigazgató elvtárs, kedves vezérigazgató elvtárs, oly nagy a baj, segedelmedet kérjük. Élénkülünk. Csak nem Tomcsányi elvtársék? A titkárnő némán bólint. Időt fogunk szakítani, intézkedni fogunk, odahatunk, cselekszünk, fűt-fát ígérünk, érdeklődésünket személyekre bontjuk le majd, a kulacsban friss víz lesz, a lódingban a puskapor száraz, és minden fényeskedni fog. Íróasztalunk mögé vetjük magunkat, szuszogunk. Logarlécet kérünk és P. J. Proby* Bányaműveléstanát. Megmenekülnek, édes jó vezérigazgató elvtárs? Meg.
Tollunkat, hogy a várható zűrzavarban is megismerjük, kettétörjük. Óránk, mely egyre pontosabb, mutat.