A "tehetséges örülő" - Esterházy Péter 10 év után

"...attól féltem, hogy ezután majd komoly embernek kell lennem" - Látogatóban Esterházy Péternél (Részlet), 2002

Esterházy-nagyvizit

Mi volt az első dosszié kézhezvétele óta a legnagyobb öröm, ami ért?

Esterházy Péter: Folyamatosan kettős könyvelésben voltam: hihetetlen nagy örömök értek, mert akkor jelent meg a Harmonia calestis - a magyarban is, meg a németben is elképesztő dolgok történtek. Meg hát ment az életem.

Tehát ebbe nem zavart bele.

EP: Hát, ez bonyolult.

Azért feszegetem.

EP: Én tehetséges örülő vagyok. Az életem mégsem ebben telt, hanem az apámmal való foglalatoskodásban. Az a két év, az lényegében semmi másról nem szólt, csak erről. Tulajdonképpen arról, hogy fölfogjam, hogy ez az élet része: hogy nem valami személyre szabott igazságtalanság történt velem. Kicsit úgy gondolkodik ilyenkor az ember, mint amikor beteg lesz, halálos beteg... Meg kellett értenem, hogy nem pechem van, nem kicsellóztak velem, nem összesküvés áldozata vagyok, hanem, hogy az én életem akkor most ilyen. És minthogy senki nem mondta meg nekem előre, hogy az életem milyen lesz, nincs is mit számonkérni. Közben meg álltam egy színpadon, és tapsoltak. Emlékszem, volt bennem egy ilyen indokolatlan kevélység, hogy áh, mit tudnak ezek. Ha valaki rám nézett, akkor azt lehetett látni, hogy ennél jobban embernek nem mehet. Ez nem volt hazugság, de hát azért időnként azt gondoltam, hogy van ennél jobb is. Fel kellett fogni, hogy ez az életemhez tartozik, és ha az életemhez tartozik, akkor ehhez viszonyt kell létesíteni. Soha nem az a probléma, hogy neuraszténiásak vagyunk, hanem hogy mi a viszonyunk ehhez a neuraszténiához. Nem az az érdekes, hogy egy író irigy, és belehal a másik sikerébe, hanem hogy evvel az irigységgel mit tud kezdeni. Az, hogy irigy, az nem hír.

Az irigységről jut eszembe: egy magyar író esetében fokozható-e még a siker? Tudsz-e még őszintén örülni egy díjnak?

EP: Szerintem az ember egyszerűen van ilyen szempontból összeállítva: egy díjnak mindig mindenki örül; a századiknak, százegyediknek is. A sikert máshonnét lehet jól nézni, mert az organikusabb: az olvasó felől. És ott még hihetetlen lehetőségek vannak: az, hogy az embert olvassák. Például, hogy egy fordítást olvasnak, az egy egész más dolog, mint ami eddig volt, azáltal, hogy kikerül abból a szűk - a szűket most leírólag mondom, nem kritikailag - irodalmi érdeklődésből. Egyébként ez egy nagyon ingoványos terület; látom, hogy a félreértések gazdag tárháza, ebből nem is kell nagy következtetéseket levonni. Most akkor el lehet még azon tűnődni, hogy a sikerhez milyen az ember viszonya; erre én nem vagyok jó alany, minthogy nekem ez ügyben szerencsés életem van - erről én nem gondolkodom, mert nem érdekel. Ha nem kapnék elismerést, akkor erről komolyan eltűnődnék, akkor evvel kéne viszonyba kerülnöm. Nagyképűsködni ezen a téren nem nagyon érdemes: lazán viselkedem ezügyben, nem azért, mert olyan jó jellem volnék, hanem azért, mert nem kell, hogy élesen gondolkozzam erről. Az kétségkívül egy érdekes gondolat, hogy valaki olvassa Koppenhágában vagy Hamburgban a könyvedet. Ez akkor látszik, ha tényleg van olvasó; az akár még egy kicsit befolyásolja is az embert. Néha nem is nagyon értem, hogy miért is történik ez a könyveimmel. Ugyanúgy el tudnám gondolni, hogy a példányszámnál egy nullával mindenütt kevesebb van. Van ebben valami illogikus - nem annyira magától értődő, mert annál esetemben macerásabb az olvasás. De minthogy nekem nagy tétjeim erre nincsenek helyezve, hogy sikeres legyek, ezért eléggé hányavetin beszélek erről. A Harmonia calestisszel kapcsolatban persze új hiúsági kihívások vannak, és persze ebből a szempontból a Javított is új típusú könyvként működik - a kettő együtt, azt gondolom, valóban valamilyen raritás az irodalomban. Valami olyat ír le a kettő együtt, ami nem biztos, hogy olyan sokszor összeáll.
 
Mit mondott Gizella, amikor a végére ért a Javítottnak?

EP: Hát, rendesen meg volt fogva.

De továbbra is ő gépel Neked...

EP: Igen.

Amikor kijött a Javított kiadás, egy ismerősöm fogadott rá, hogy biztos fikció.

EP: Azt gondolom, egyrészt, hogy három oldal után lehet hallani, hogy mi a helyzet, másrészt azt mondanám, hogy ennyire jó író nem vagyok. Ha most elgondolom komolyan, hogy beáldozni erre az apámat... Ugyan sok mindent beáldoz az ember... Értem én, logikus a gyanú, csak el kell olvasni, aztán... Persze mindenféle vadállati írókat ismerünk, akik mindenféle dolgokat felrúgtak, de vannak bizonyos dolgok, amiket nem lehet fölrúgni. Például, ha elgondolom a Celine-t. A Celine, az egy iszonyú undorító állat volt. Tényleg, aki egy féloldalnyi antiszemita szövegét elolvassa, hányingert kap. De hát, ha a szöveget megnézed, az a szegények iránti tisztelet... Ezt végig kéne gondolni. Az író személye működhet például aljasságból, működik is. De nem hinném, hogy aljasságból tud könyv működni. Nem is bírom elképzelni igazából. Másfelől azt látom, persze, hogy ennél jobbat kitalálni... Poétikailag minden stimmel.

"Az Úristen a regényeim szempontjai szerint rendezi a sorsokat, sorsomat." "Kullogok a könyvem után."

EP: Valahogy így, igen.  

A teljes nagyvizitinterjút itt olvashatják!

Esterházy Péter

2012-ben megkértük Esterházy Pétert, kommentálja a 2002-es interjút:

"Én tehetséges örülő vagyok." - mondod benne egy helyen. Az volna az interjú újraközléséhez kapcsolt kérdésem, hogy: "Minek örültél utoljára magyar íróként és állampolgárként felhőtlenül?"

EP: Azt mondtam annak idején (meg azóta többször is, mert igaz), hogy tehetséges örülő vagyok. Ha állampolgárként az államom dolgain kell örülnöm, éspedig felhőtlenül, akkor mélabúsan meg kell állapítanom, hogy nem vagyok elég tehetséges. Midőn e sorokat írom, zajlik a Schmitt-ügy, már nem doktor, de még elnök, nincs az az irdatlan tehetség, ami itt elegendő volna egy kis savanka örüléshez... Mennyi szánalmas gyávaság – főleg az a tempo közzétett bátorságok! De hagyjuk, itt csak vesztes van – megint.
Legeslegutoljára – mert közben megjött a posta egy Bárkával – egy szónak örültem, Marnó János szavának szívszorító versében: melltartótövis. Annak idején Weöres Sándor tojáséj-ének örültem így. De nem hagyom magam eltéríteni eredetileg tervezett örülés-tárgyamtól: Megyik János kiállítása a Ludwigban, ennek örültem utoljára (az örül ugyanolyan, mint a futball-szövegben a labda: nincs rá szinonima; ha próbálkozol, nevetséges leszel: pettyes, játékszer, repes), állampolgárként? magyar íróként? - mindenként, mindenestül; ahogy 35 éve a kicsi lányom mondotta volt: én magam, Dongó Mitics.
Egyik gyerekről a másik jut eszembe (és arról a harmadik és negyedik), akinek, Marcell, épp (közös) kiállítása van az ACB galériában, nem elegáns emlegetni, de fütyülök rá, a kérdés a felelős: örülök. Hol azt látom, hogy van közöm a gondolkodásához, hol azt, semmi: egyik jobb, mint a másik. Ha a mostani munkáit nézem, ahogy próbál valamit kezdeni a „családi anyaggal”, akkor azt látom, hogy a fenti van és semmi igen közel van egymáshoz.
De vissza a hivatalos örüléshez. Ez a nagy kiállítás valami személyesen túli fontosról beszél, nem csak egy nagy művészt látunk, hanem főként egy nagy művészetet. Végesről, végtelenről, ürességről és teremtésről, teremtőről és teremtettségről szól, és mindezek jeleiről és jelképeiről (vagyis Európáról); bármit nevezünk meg tárgyaként, témájaként, a művészet tovább megy, és mintha épp ez a tovább lenne a legfontosabb benne, ez a kiszámíthatatlanság és váratlanság és meg-fog-ha-tat-lan-ság, ezt is látni ezekben a Megyikhez idomult, így lélegzetelállítóan nagyvonalú terekben. Nem vidám művészet ez, mélységesen komoly; mindenesetre a nézőt jókedvűvé teszi, de legalábbis derűssé, maga is mintha osztozhatna a nagyvonalúságban és komolyságban.
Amit azután mindannyiunk javára kamatoztathatna – állampolgárként.