Szabó Gábor: Daisy. Ágnes. Ki szavatol

A kanonizálódás során a múlt szövegei a mindenkori jelennel folytatnak párbeszédet, és szerencsés esetben ennek a dialógusnak köszönhetően ölthetnek időről-időre új alakot. A szövegek ilyenkor nem csupán saját aránymódosítási, alakváltoztatási képességükről tesznek tanúbizonyságot – ahogyan ezt Pierre Menard emlékezetes kísérlete már több, mint fél évszázada igazolta, többek közt azzal, hogy Borges erről tudósító emblematikus szövege azóta maga is számtalan eltérő magyarázat eredményeképp formálódott újra az idők folyamán –, hanem ezzel együtt polemikus viszonyba kerülnek saját egykori értelmezéseikkel is. Részint ezzel indokolható, hogy a Bevezetés… előtt megjelent, korai Esterházy-szövegek többsége most izgalmasabbnak tűnik – vagy legalábbis másként tűnik érdekesnek –, mint arról a kortárs kritikai befogadások tanúskodni látszottak.

Ilyennek mutatkozik számomra az Ágnes, a Ki szavatol a lady biztonságáért? című ikerregény egyik darabja is, amelyről Kulcsár Szabó Ernő elméletileg is megalapozott tanulmányán kívül1 nem sok mondanivalója volt az egykori értelmezőknek. Többségük a szöveg tematikai dekódolásán fáradozott, finoman sejtetve annak politikai allegorézis mivoltát, esetleg intertextuális viszonyainak felfejtésében jeleskedett, illetőleg – Esterházy-műről lévén szó, tehát már-már kötelező jelleggel – annak közelebbről meg nem határozott nyelvi gazdagságát magasztalta. A kritikák látóteréből azonban – többé-kevésbé magyarázható módon – kimaradtak azok a hetvenes-nyolcvanas évek európai irodalmi elméletét befolyásoló diszkurzusok, melyek segítségével a szöveg (most) fontos(nak látszó) poétikai sajátosságai minden bizonnyal pontosabban lettek volna megragadhatók, illetőleg összhangba hozhatók az európai epika fejleményeivel, miközben persze az sem volt még világos, hogy a majdani Bevezetés… szerkezete mennyiben és miképp fogja újrarendezni az egy kötetbe illesztett szövegek szemantikai mozgásterét. Miután egy jelentés utóélete kétségkívül jelentésének része, márpedig értelmezésem tagadhatatlanul egy a Bevezetés… utáni perspektívából pozícionálódik, így óhatatlanul szembesülni kényszerül az Ágnes egynémely, a Nagy Könyv által később játékba hozott jelentéslehetőségével is, viszont – az 1986-os kötetet egy alkotói periódus összegzésének tekintve – nem foglalkozik az életműben a Bevezetés… után is fontos szerepet betöltő önidézetekkel és utalásokkal, melyek esetenként újrakontextualizálják az egyes korábbi művek bizonyos elemeit – mint történt ez legutóbb pl. a Javított kiadás Ágnes-citátumai kapcsán.
Tehát.
Első pillantásra is szembeötlő az Ágnes olvastán annak gasztronómiai elkötelezettsége: az evés, a bekebelezés, illetve a hozzájuk kapcsolódó konnotációk bőséges motivikus jelenléte. Hogy egyelőre csak a leglényegesebbeket említsem ezek közül: ilyen pl. a francia új regény új konyhaként történő elemzése, azaz egy poétikai stratégia konyhaművészeti technikaként való metaforizálása (Ki szavatol a lady biztonságáért? = KLB; Bp. Magvető; 1982. 52-53), aztán a regény egyik igen fontos jelenete, amely a kurfürst lakomáján felszolgáló ügyetlen lakáj és a tükör kalandját meséli el (KLB 125-126), és hát ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a történet központi figurájával, a lektorijelentésíróval kapcsolatban a mű nem győzi hangsúlyozni annak figyelemreméltó kövérségét, ami, ha e súlyfelesleg esetleges hormonális okaitól eltekintünk, szintén bizonyos táplálkozási szokásokkal magyarázható. A történet egészét átjáró, a kulináris élvezeteket hangsúlyozó motívumok voltaképpen a szöveg olyan önértelmező alakzataiként jelennek meg, melyek egyúttal az olvasó felé irányuló, a befogadói státusz pozicionálására vonatkozó javaslatként értelmezhetők. Rajtuk keresztül a mű ugyanis az ismert Lichtenberg-aforizma (“A szöveg piknik, ahova a szerző hozza a szavakat, az olvasó meg a jelentést.”) értelmében egy olyan lakomaként identifikálja magát, ami csak az olvasó aktív részvétele, jóízű falatozása nyomán válhat élvezetessé. S jóllehet az idézett bon-mot maga az általa metaforizált piknik, in nuce, hiszen e Lichtenberg-mondathoz is annak aktuális olvasói szállítják esetleges és szubjektív jelentéseiket, annyi mindenesetre megkockáztatható vele kapcsolatban, hogy nem csupán a befogadó konstitutív szerepét emeli ki egy mű értelméhez való hozzáféréssel kapcsolatban, hanem egyúttal azt is sugallja, hogy maga a mű nyitott, plurális, ezért “önmagában” létező ahistorikus jelentéssel nem, csupán individuális vagy értelmezői közösségekhez rendelt magyarázatokkal bír. Világos, hogy a nyelv efféle nyersanyagként történő felfogása korántsem idegen az epika megfeleltetés-elvű poetológiáját az első Fancsikó-történetektől kezdődően elvető, s a wittgensteini használatelvűség befolyását érvényesítő Esterházy-szövegektől. A művet a fogyasztás nyersanyagaként metaforizáló technika igencsak egyértelműsíthetően jelent meg már az 1977-es Pápai vizeken ne kalózkodj!-ban is, ahol a szerző a pincér szolgáltatói jel-mezében szerepeltette magát, akárcsak Fielding Tom Jones-ának narrátora, aki történetének fejezeteit különböző fogásokként kínálta fel a lakomára éhes olvasónak. Az Ágnes-ben azonban mindez egy ennél jóval szerteágazóbb összefüggésrendszerbe ágyazódik, hiszen a szöveg narratív formatervezésének szinte teljes egésze az említett gasztronómiai alap-trópushoz kapcsolódik.
Arra már az egykori értelmezők is rámutattak, hogy a szöveg szerkezete Bulgakov Mester és Margarita című regényét parafrazálja.2 Az analógia valóban csaknem pontos, attól az apró, ám lényeges különbségtől eltekintve, hogy míg Bulgakovnál a Mester (a bulgakovi szöveg e név-jelölője érdekes átjárót nyithat az Ágnes és a Termelési regény között is) csupán írója a betétregénynek, addig a lektorijelentésíró (a kelet-francia maszkjában) nemcsak írja, hanem – foglalkozásából adódóan – olvassa is azt. Ez a finom eltérés jelzi azt az elmozdulást, ami a szerzői szerepek mibenlétével kapcsolatos elméleti előfeltevések tekintetében a két mű, illetőleg két irodalomtörténeti korszak közt mutatkozik. Ha ugyanis csak annyi lenne az Ágnes szerkezetét meghatározó lelemény, hogy – mint Győrffy Miklós, pusztán a bulgakovi analógiára koncentrálva megfogalmazta – “a könyvbeli könyv mindinkább azonossá válik azzal a könyvvel, amelyet olvasunk“3, akkor Esterházy szövege gond nélkül lenne beilleszthető a XX. sz. első évtizedeinek modernista poétikájába, mondjuk Gide Pénzhamisítók-ja, vagy Huxley Pont és ellenpont-ja mellé. Ám az a tény, hogy a Mesterrel, Edouard-ral vagy Philip Quarles-szal szemben a lektorijelentésíró hivatásos olvasója is az általa íródó szövegnek, a mű a szerzői autoritás modernista elképzelését a tradíció általi értelmezéskényszer befolyásoltságának mozzanatával írja fölül. A szöveguniverzum előzetes ismerete, olvasása így az írás előfeltételeként jelenik meg; “olvasás” és “írás” a szerzői szubjektum terében fonódik össze szétválaszthatatlanul, amint ezt a Bevezetés…Musilt citáló fülszövegének végén mellesleg Esterházy is nyilvánvalóvá teszi: “Élt egyszer egy író, maga is olvasó.” Az Ágnes szerkezete ily módon torzított idézetként funkcionál, minthogy utal ugyan a modernség bizonyos szövegemlékeire, ám ugyanakkor újra is értelmezi azokat, s Gide helyett inkább Calvino posztmodern tézisregényének szomszédságában jelöli ki saját helyét. Azt a – Calvinót is befolyásoló – barthes-i belátást hasznosítva, mely szerint a szöveg előírja az írás és olvasás távolságának eltörlését, de nem azzal, hogy létrehozza az olvasó projekcióját a szövegben, hanem hogy a kettőt egyetlen jelentési folyamattá kapcsolja össze.4 Ezt az elképzelést erősíti az is, hogy a Bevezetés…-ben az Ágnest az A fogadós naplója című szöveg követi, melynek narrátora igencsak fontos szerephez jut A mámor enyhe szabadságában, ami viszont több lényeges ponton is szoros kapcsolatot tart fent az itt elemzendő Ágnessel. A mámor… végén a szöveg egy véres öldöklés során pusztítja el az Esterházy-írások szereplőit, egyetlen túlélőként nevezve meg az egyik sarokba húzódó fogadóst: “Egyedül áll a homályos zugban, a helyen, ahol most vagyunk, nem szavatolva semmit, kis magyar mámorban, szíve nehéz, mint a Gaffiot-lexikon, dolgokban jártas, keserű, csalódott ember, arcán ellenszenves függő vonal, hátában elegáns toledói penge, az átokfattya fogadós, és másol…” (Bevezetés a szépirodalomba = Besz; Magvető; Bp. 1986. 641.) Az idézett mondat nyilvánvaló irodalmi allúziók és töredékek kottázataként szerveződik, nem nehéz benne felismerni Musil vagy Ottlik mondat-roncsait, illetőleg az Ágnes-ből vett önidézeteket, amelyek tehát a citátum által is hangsúlyozott módon éppen a másolás olvasói-értelmezői gesztusa által válnak az alkotótevékenység eredményévé. (Ezt a felfogást radikalizálja a Danilo Kiš-szöveg szó szerinti átmásolása, ami a Bevezetés…-ben nyilván nem véletlenül követi éppen A mámor enyhe szabadságát.)
A túlsúlyos lektorijelentésíróban megtestesülő szerző/olvasó – mint olvasó/szerző szerepfelfogás tehát a szöveguniverzum elfogyasztásán, bekebelezésén nyugszik, ami nem csak a lektrorijelentésíró felesleges kilóit magyarázhatja, hanem megvilágíthat az Ágnes által felvetett egyéb kérdéseket is. Hiszen alighanem e szerepfelfogás metaforikájának belső tükre az, ahogyan a szöveg egy tál étel (tükröződő) képében jeleníti meg magát:
“Az egyik lakáj, ez a Lars Gustaffson nevű, elveszíti egyensúlyát, a fajdkakasos tálca kis híján kicsúszik a kezéből. Bal kezét továbbra is makacsul előírásszerűen a hátán tartja, de ide-oda ing testével, mint valami elbizonytalanodott cirkuszi zsonglőr. (…) És most már valóban leesik a tálca, most már igen! Nem, nem ez történik, mert az utolsó pillanatban sikerül az inasnak az egész tálcát fajdostul, mindenestül laposan az egyik falitükörhöz nyomnia. Fajdkakasok és tükörképük eggyé válnak. S ott áll a kurfürst jobbágya, haja izzadtan tapad homlokára, és hangjában különös, őrült triumffal kiáltja: MEGVAN! ME-EG-VA-AN! (…) A kurfürst jobbágylakája: az én vagyok. Én vagyok az akin nevettek.” (KLB 125-126)
Metadiegetikus önreprezentációként a szöveg nemcsak a fogyasztás tárgyaként, a lakomára éhes közönség számára felkínált fogásként ajánlja fel magát, hanem – hogy úgy mondjam – tálcán kínálja a képmás és tárgy, jel és jelentett viszonyának problematizálását is. Ráadásul másodlagos jelként funkcionálva e belső tükör értelemszerűen trópusként definiálja önmagát, s így az anyaszöveg intenciójának ismétlőjeként a maga játékába vont, őt befogadó textust is “irodalomként” láttatja, ami viszont puszta retorikai alakzatok szövevényeként nem lehet a “valóság” megismerésének eszköze. Már csak azért sem, mert e belső tükör maga is tükörképe, ismétlése a szöveg ikerpárjában, a Daisy-ben olvasható kulcsjelenetnek: “csókoljuk szájon tükörképünket engesztelésül, szánalomból (…) Gaby finoman a tükörhöz lép, leengedi karját, a tükörkép ágyékához nyúl, gyöngéden az üvegre csókol, (…) Gaby az üvegre lehel, vissza, egyre szenvedélyesebben csókol, lihegve hagyja abba, kicsit görcsben a teste, mintha a belei csavarodnának, túl jelképes, mosolyog Gaby elkínzottan, túl jelképes…” (KLB 26)
Az idézett tükör-jelenetek éppúgy nem a “valóság” által, hanem egy másik szöveg terében jelölik ki vonatkozási pontjaikat, mint ahogyan a szöveg(ek)ben megképződő világ egésze is kultikus szövegek felől olvasódik vissza, miáltal az elsődleges valóság helyét annak fikciója foglalja el. Ékesen bizonyítja ezt pl. a mű idézet-technikája, illetőleg annak egy Derrida által metaforizált elképzelése, aki a szöveget – a barthes-i lexiákhoz hasonlóan – különálló olvasói egységek összességének tekinti, melyekkel kapcsolatban a “morceau” kifejezéssel él. És itt kapcsolódik a dolog az Ágnes bekebelezés-metaforikájához, merthogy Gregory Ulmer e derridai kifejezést nem csupán fragmentumnak, hanem falatnak, morzsának, harapásnak, egy falás ételnek fordítja.5 Így hát a kulináris értelemben vett fogyasztás nem csupán az Ágnes metaforikus hálózatában játszik kitüntetett szerepet, hanem – mintegy tükörképként – annak kompozícionális alapjait is meghatározza.
Alighanem joggal állítható ezért, hogy e falánk habzsolás, a bekebelezés, a fogyasztás mindent átható metaforikájával a szöveg poétikai manőverei a kommunikáció-technológiai értelemben elgondolt könyvbeliség korának ismeretelméleti horizontja felé gravitálnak, illetőleg maga a szöveg is e horizonton belül látszik pozícionálni magát. Ennek megfelelően helyezi a mű önnön középpontjába a kelet-francia által íródó könyvet, ami egyrészt mint fétikus kulturális objektum van jelen, tágabb értelemben pedig kultúránk egy jelentős korszakát meghatározó episztemológiai és szubjektumelméleti attitűdjének modelljeként.
Ugyanakkor persze nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy ez a szemlélet általában és egészében nem jellemző Esterházy poétikájára, különösen nem az önálló műalkotássá szerkesztett Bevezetés…-re, de annak olyan önálló darabjaira sem, mint pl. A próza iszkolása vagy A mámor enyhe szabadsága. Ezekben az esetekben ugyanis a szövegek formáltsága olyan jellegzetességeket is bőven magába épít, amelyek a könyvkultúra paradigmatikus jegyeit az ún. másodlagos szóbeliségre jellemző struktúrákkal és az ezekből fakadó szemléleti eltérésekkel váltja föl.
Az Ágnes esetében ennek az elmozdulásnak csak igen nehezen, talán csak az utólagos ismeretek által befolyásoltan lehetne nyomára bukkanni. Mert igaz ugyan, hogy a regényalakok értelmiségiek, azaz hivatásos fecsegők, akiknek számára a diszkurzus, a verbális kommunikáció a megismerés kitüntetett formája, és az is, hogy a használatelvű jelentésfelfogás a szöveg elméleti megfontolásainak igen fontos eleme – és hát éppen az Esterházy poétikáját oly nagy mértékben befolyásoló diszlexiás Wittgenstein kései nyelvfilozófiáját szokás említeni a poszt-literalitás filozófiai mintázatának megteremtőjeként6 –, mégis, a szöveg egészének megszólalásmódját alapjaiban nem befolyásolják ezek a sajátosságok.
A bekebelezés átfogó metaforikája mellett azonban most érdemes néhány pillantást vetni a szövegen belül talán leginkább történetszerűnek mondható eseményszálra, jelesül a lektorijelentésíró és Ágnes kapcsolatára, minthogy reményeim szerint a továbbiakban sikerül majd hihetővé tennem, hogy e kapcsolat voltaképpen szintén a megismeréssel kapcsolatos filozófiai problémákat jelez. Viszonyuk a Mester és Margarita éteri szerelmének igencsak profanizált változata: a lektorijelentésíró hosszabb ideig hiába próbál közeledni az – egyébként meglehetősen kikapós nő hírében álló – családanyához, akit végül egy házibuli alkalmával, részegen tesz magáévá a konyhában, minekutána a nő, férjét és gyermekeit hátrahagyva, egy galériáshoz költözik. E nem túl fordulatos románc igazi érdekessége abban rejlik, ahogy Ágnes figurája Esterházy szövegeinek azon fontos nőalakjai közé illeszkedik, akik – mint Drahosch a Függőben, a Fuharosok Zsófija, A mámor… élveteg asszonyai stb. – a vágy tárgyaiként, az erotikus beavatás ígéreteiként jelennek meg. A testiség különböző leírásai fontos elemei Esterházy műveinek. Figuratív alakzatai azonban a legtöbb esetben az “én“, az “igazság” és a “megismerés” kapcsolatrendjének kialakításában játszanak döntő szerepet. A megismerés és a szexualitás analógiás viszonya, figuratív kapcsolata vélhetőleg egyidős a nyugati kultúrával: a nemiség metaforái nem csupán a vizuális művészeteket, hanem a tudományok, a filozófia diszkurzusának képiségét is meghatározó módon befolyásolják, amennyiben pl. a megismerő (leginkább patriarchális) szubjektum számára a tudás elnyerése a passzív női testként metaforizálódó metafizikai igazságfogalom birtokbavételével, az abba történő behatolással egyenlő. Példaszerűen mutatkozik meg mindez A mámor…-ban, ahol már a szöveg tipográfiai elrendezése is látványosan erre utal: egy, a transzcendens megismerés megvilágosító középpontja felé zarándokló diák történetét elmesélő, ék alakba tördelt Borges-szöveg hatol be az őt készségesen befogadó Esterházy-textusba, a tudás megszerezhetőségének fallikus képiségét hangsúlyozva. Ugyanakkor a Borges-sztori mellett párhuzamosan futó “saját” szövegben egy édes alhasi borzongásairól merengő leány szavai végképp összemossák az argentin szerző írásának metafizikai középpont utáni sóvárgását a test erotikus középpontjával kapcsolatos vágyakozással. (Besz 602)
Ám a megismerés és a nemiség figuratív összefonódásának jelenléte Esterházy szövegeiben inkább csak képiségének mintázatában, mintsem valami végső igazság megismerhetőségébe vetett feltétlen bizalom tekintetében idézi a metafizika nyelviségét. Legalábbis erre utal, hogy a szexuális beteljesülés az esetek többségében vagy a “test pusztulásának képeivel“7 kapcsolódik össze, azaz nem egyértelműen a gyönyört konnotálja, vagy pedig – mint A mámor… számos példája bizonyítja – egész egyszerűen elmarad. A beteljesülés/megismerés problematikusságának ilyen jeleződése ilyenformán – minthogy az Esterházy-szövegeket szintén e hagyományozott trópusok építik – nem csupán a metafizika által az igazság birtoklásához vezető nyelvi ösvények retorikai kódjainak kritikájaként, végsősoron az episztemológiai szkepszis megnyilvánulásaként lesz értelmezhető, hanem a szövegek saját nyelvhasználatával, nyelvi kompetenciájával kapcsolatos kételyek is megfogalmazódnak általa. Ágnes alakjában szintén hasonló ismeretelméleti vonatkozásait fókuszálja a szöveg. Ezek vizsgálatát érdemes talán a következő passzustól indítani: “Az asszony mögé feküdt, és simogatni kezdte. Ágnes azonban időközben elaludt. A lektorijelentésíró az asszony fenekét tapogatva suttogott még – a két félrészt érintgetve mondogatta Ágnes fülébe: “Kelet-Párizs, Nyugat-Párizs“, hallotta a saját szuszogását –, Ágnes azonban nem mozdult.” (KLB 138)
A kettéosztottság, a szétszakítottság, a határok létének kényszerű tudomásulvételéből fakadó, kilátástalannak tűnő léthelyzet a szöveg olyan jelentésvonulata, amely már a nyolcvanas évek kritikai olvasatainak is homlokterébe került. Elsősorban azonban olyan politikai allegorézisként értelmezve azt, mint ami a politikai demarkációs vonalak által a szabadság-elnyomás kettősére szabdalt világban – ráadásul annak keleti felén – az autentikus létezés lehetőségeit feszegetve e politikai megosztottság létjogosultságát vonja kérdőre.
Ez a némileg reduktív olvasat nem, vagy csak az általánosságok szintjén tartotta elemzésre méltónak azt a tényt, hogy az Ágnest számos motivikus és egyéb összefüggés kapcsolja össze a Daisy-vel, ami pedig a két szöveg összeolvasáson alapuló értelmezését írja elő. Hiszen éppen e kontamináció eredményeképp válhat csak jelentésképződésük alapjává a jelentésbeli szabályok emlékezete helyett a szituációk emlékezete. (A szöveg/ek/nek ezt a sajátosságát említettem nemrég a poszt-literalitás nyelviségének egyik megnyilvánulásaként. És ha már itt tartunk, hadd említsem meg most a szöveg e sajátosságának másik attraktív bizonyítékát is. A Daisy nyelvi megformáltsága ugyanis szintén az élőbeszéd hangzásának bizonyos törvényszerűségeit aknázza ki azzal, hogy bizonyos neveket intarziaszerűen épít bele egyes szószerkezetekbe: “bort e gaz nem érdemel” vagy “csengő terület” stb. (KLB 22). A “jelentés” ilyenkor sem a szavak és a dolgok automatikus egymáshoz rendelése nyomán keletkezik, hanem a készlet és a használat esetleges performanciája által teremtődik meg – használaton ezúttal a beszélt, hangzó nyelvet is értve, hiszen a szövegnek ez a képessége elsősorban annak hangos olvasása közben lesz érzékelhető. A Bevezetés…-ben egyébként már vastagon szedve állnak az összeolvasandó betűcsoportok, afféle vizuális mankóként az olvasó számára, ám egyúttal a nyelv megszólaltatásának igényét is jelezve.)
Ezért tűnik most szükségesnek egy hosszabb kitérőn át megvizsgálni, vajon milyen irányba módosíthatja a Daisy olvasata az imént idézett jelenet, illetőleg az Ágnes egészének értelmezhetőségét.
A transzvesztita bárban játszódó történet látszólag szintén az ellentétektől, oppozícionális kategóriáktól szabdalt nyelvi praxis, illetve az általa konstituálódó megismerési technikák problematikusságát állítja. Úgy tűnik azonban, hogy – legalábbis tematikus szinten – a szöveg megoldást is ajánl e nyelvi logikára való túllépésre, mégpedig a hagyományosan dichotóm kategóriák összebékítésének, összemosásának, nyelvi semlegesítésének programját.
Ilyenképp válik homogénné a férfi-nő kettőse a transzvesztita művészek alakjában; a műsor és a külvilág (művészet-valóság) közti határ törlődik el az “ez már (még) a műsor?” (KLB 11) kérdésében, melynek egyik változata lehet az önnön tükörképével csókolózó Gaby már idézett jelenete, ami egyúttal a lacani tükör-stádium profán parafrázisaként a szubjektum hasadt voltára is utalhat; a kint-bent, átvitt értelemben a szabadság-elnyomás kategóriáinak megkülönböztetése válik illuzórikussá, mikor az idegen a bár erőszakos teréből próbál kitörni, ám a falakon kívül is az erőszak ugyanazon terében találja magát (KLB 43-44); s végsősoron a hatalom-alávetettség szembeállítása is értelmetlenné válik a bár (a szöveg) áterotizált közegében, ahol mindent és mindenkit az élvezetek irányítanak, és ahol az idegen maga is önfeledten szolgáltatja ki magát Daisy erőszakos nyelvének – a szó homonimikus természetével a szöveg többször is élvezettel játszik el –, s boldogan válik az erőszak tárgyává: “hagyom, csináljon amit akar, nyelve jó, jó és meleg.” (KLB 44)
Mivel a metafizikai binaritás nagyjából azonos a jelölés puszta feltételével és lehetőségével, a szöveg nem is saját megszólalásmódját akarja kimozdítani e jelöléskényszer rabságából, csupán a jelenléten belüli kitérés elvi lehetőségét felmutatni a hierarchikus oppozíciók összemosásán keresztül. A közöttük húzódó határ áthágása ugyanis a nyelvi agresszió, a hatalmi kisajátítás elleni harc fontos eszközeként jelenik meg a szövegben, sőt maga a szöveg is e harc terepeként aposztrofálja magát, amint ezt az ismert Barthes-gondolat trükkös szövegbe idézése is jelzi: “helyéről elmozdítani a beszédet »nézd e bárt« annyi, mint forradalmat kirobbantani.” (KLB 20)
Ez a megállapítás a beszéd-univerzum bezárulását megakadályozó felszólításként értendő, és ennek kontextusában válik majd értelmezhetővé a lektorijelentésíró kedvenc kifejezése, a “bombaalapanyag” (KLB 95) is, nyilvánvalóan “nyelv”-ként; mindez egy olyan nyelvi állapot radikális ignorálására utal, melyen belül a mondat “tudomásul veendő deklarációvá válik, elutasítva kodifikált és deklarált jelentésének bizonyítását, módosítását vagy tagadását”, ahol “a ritualizált fogalom immunissá válik az ellentmondással szemben.”8 S ahogyan az említett Barthes-idézet, az oppozíciók összemosását célzó szövegszegmensek és a saját szöveg-idegen szöveg normatív szétválaszthatóságát elutasító intertextuális szövegkonstrukció, úgy a szövegben tipográfiailag is kiemelt pozícióban felbukkanó imperatívuszok is – “dúljunk, fúljunk“, “gyanakodjunk“, “kapjunk vérszemet” stb – éppen ezeknek a megmerevedett erővonalaknak a kimozdítására, egy autoriter struktúra határfeltételeinek módosítására buzdítanak.
A szövegbeli bár ugyan egyszerre materializálódik a nyelvi/hatalmi agresszió és az ellene folytatott offenzíva tereként, ám a hangsúlyozottan érzéki légkör mindezt mégiscsak a kölcsönös élvezet játékaként jeleníti meg. A hatalmat tehát – foucault-i módon – stratégiai erőviszonyok mindenki számára örömteli kölcsönösségeként fogja fel, a hatalom gyakorlóinak (a szövegben a körülrajongott Kurfürst és sameszai, a “fiúcskák”) és kiszolgáltatottjainak (a művészek, az idegen utazó) körkörös egymásrautaltságaként. Olyan helyzetként, melynek különböző technikák általi fenntartása mindkét oldal számára magától értetődően kellemes.9
A hatalom terében összefonódó érdekek és függőségek vastagon erotikus retorizálása persze bizonyos értelemben maga is a diszkurzus rendjének áthágását jelentette, hiszen – a nyolcvanas évek Magyarországán különösen – a szexualitás “pornográfiába” hajló ábrázolása (kiváltképpen, ha annak olyan eltévelyedésként definiált változatáról van szó, mint a bár transzvesztitái) tiltás alá esett, a vele szembeni ellenszegülés egy szuverén beszélő alany megkonstruálását jelentette. A szuverenitás az áthágás pillanatában teremtődik meg, csak annak eredményeképpen képzelhető el, s amint az eddigiekből is kitűnhetett, a Daisy jelentésképző impulzusai éppen ez irányba hatnak.
A szuverenitás igénye, a szexualitás és az áthágás, az excesszus együttes, nyomatékos jelenléte, valamint a transzgresszív nyelviség demonstratív alkalmazása mintha csak Bataille gondolatisága felé gravitálná a szöveget. Azért is megfontolandónak tűnik ez a lehetőség, mert az Ágnes lektorijelentésírója egy helyütt éppen azon mereng, hogy a maga részéről legszívesebben “valamelyest összefoglalóbb jellegű esszéket írna, talán Bataille modorában.” (KLB 65) Nos, a Daisy alighanem e bizonyos esszéként is olvasható, s az ekképp szintén a lektorijelentésíró szerzői autoritása alá kerülő szöveg mintegy filozófiai felvezetője lesz az Ágnesnek, a maga elméleti fennhatósága alá vonva azt.
A bataille-i olvasat terében a Daisy a “heterogenitás” dimenzióját térképezi fel; ebben a fogalomban sűríti össze Bataille azokat az élményeket, amelyek arra törekednek, hogy “a hasznosság, a normalitás és a józanság ellen sokkoló módon mozgósítsák a mámor, az álomvilág, általában az ösztönszerűség eksztatikus erőit, hogy ezáltal megrendítsék a konvencionálisan bejáratott észlelési és élményátélési módokat; (…) ilyenkor omlanak össze azok a kategóriák, amelyek a “»szubjektum otthonos érzését szavatolják a külvilággal.«“10 Bataille-t tehát nem a szubjektum egyszer már elmélyített alapjainak továbbmélyítése, hanem a határok felszabadítása izgatja, ami a szubjektivitás szuverenitássá történő kiteljesítését jelenti.
A “heterogenitás” túlcsordulása nemcsak a Daisy tematikai komponenseit hatja át, hanem nyelvhasználatának verbális fényűzése is annak pazarló luxusát idézi; a sokszorosan metaforizált elemek, az ismétlések, az egyes szegmensek figuratív túlterheltsége, egyszerre több rendszerbe történő beíródása mind olyan nyelvi “felesleg” termelését eredményezi, ami maga mögött hagyja a puszta referencialitás igényét, s mintegy hivalkodik saját mértéktelen lehetőségeivel.
Ezek figyelembevételével térjünk most vissza Ágnes topográfiailag jellemzett hátsófeléhez, ami ezidáig pusztán a politikai kettéosztottság metaforájának tűnt, mint ahogy a szöveg egészének nyelvezete is olyan bináris kategóriák szembeállításán nyugszik, amelyek könnyen vihetik el az értelmezést egy aktualizáló politikai allegorézis irányába. Mert valóban ily módon látszik a legkönnyebben dekódolhatónak a szövegben több helyütt is felbukkanó idegenség-otthonlét oppozíció (KLB 184), az igazság-hazugság ellentéte (KLB 70; 180), a beszéd-hallgatás dichotómiája (KLB 122), illetőleg azok a kódok, amelyek a szöveg által ábrázolt világot a nyolcvanas évek marginális értelmiségének mindennapjaihoz kötik.
Ezt az aktualizáló olvasatot befolyásolja a Daisy – úgyis, mint Bataille modorában írott esszé – rendkívül sűrű, jelentés-többletet pazarló módon termelő szemantikai tere, mégpedig olyképp rekontextualizálva azt, hogy az Ágnes vagy-vagy logikán alapuló diszkurzusát a “versus” mítoszával szakítva kilépteti az általa kialakított ideológiai-kulturális rendszerből, s a narratív határok elmosásán nyugvó, transzgresszív szubjektivitás megteremthetőségének kérdéskörével telíti.
Így hát Ágnes teste, a megosztottság (“Kelet-Párizs – Nyugat-Párizs“) terepe az a helye lesz a szövegnek, ahol a Daisy promiszkuus jelölőin keresztül a szuverén létezés excesszusának vágya sűrűsödik. A lektorijelentésíró Ágnes iránt érzett sóvárgása – az erotikum ismeretelméleti metaforaként történő kezelése értelmében – az önmagán túllépő szubjektivitás megteremtése utáni vágyakozásként, illetve az erről szóló tudás birtokbavételének lehetőségeként is értelmezhető lesz.
Ezzel párhuzamosan, a szöveg végére applikált Wittgenstein-parafrázis, amely a történet színhelyéül szolgáló várost magával a nyelv-vel azonosítja – vagyis az eseményeket a nyelv kalandjaként állítja elénk –, azzal a következménnyel is jár, hogy a szintén topografikus metaforákkal megjelenített családanya analógiás módon maga is elgondolható lesz a nyelv helyeként. Ezen a lehetőségen keresztül a szöveg az imént említett szuverén létezést a független, normatív kötöttségek alól felszabadított nyelv birtoklásával véli elérhetőnek, amint ez egyébként egy helyütt a kelet-francia elmélkedéseiben is megjelenik. (KLB 116)
Nos, ebben az értelemben nem csupán a szöveg már említett binaritásai (idegenség-otthonlét, szabadság-alávetettség, igaz-hamis stb.) oldódhatnak fel a heterogenitás terében, hanem pl. a Schlemihl Péter című Chamisso-történetre vonatkozó finom utalások is – melyeket Kulcsár Szabó már említett tanulmánya “csupán dekoratív szerepű”11-nek nevez – funkcionálisan illeszkednek a konstrukció keretei közé, hiszen a hétmérföldes csizmájával országok és földrészek határait könnyedén átlépő Schlemihl Péter megidézése a politikai határok negligálásának igényén kívül tágabb értelemben a szubjektumot rendező kulturális, ideológiai, nyelvi határok áthágására is utalhat. A szöveg történet-szerűsége – az írás ugyanis az “Élt egyszer egy…” formulával indít, s utolsó szavaként a “lexikon” jelenik meg – mintha egy fejlődésregény teleológiáját imitálná, amely értelemszerűen a tudás (lexikon) elnyerésének révébe vezet.
Az viszont, hogy az Ágnessel azért mégiscsak nyélbeütött heves konyhai nász a szöveg szerint semmiféle megváltást nem hozott a lektorijelentésíró számára, hiszen a nő másnap már egy újabb férfivel költözött össze, illetőleg hogy a köztük elhangzó utolsó szó a (ráfázás értelemben is elgondolható) “koppanj” volt, arra utal, hogy a lexikon által implikált tudás birtokolhatósága igencsak kétségesnek mutatkozik, illetőleg éppen annak birtokolhatatlanságáról szóló felismerésként jelentkezik.
Az együttesen is érvényes, egymást nem feltétlenül kizáró lehetőségeknek ez a szándékolt lebegtetése pedig alátámasztani látszik a szöveg alaptrópusaihoz kapcsolható eddigi jelentéslehetőségeket, melyek szerint a Ki szavatol a lady biztonságáért? a bekebelezés, az erotikus behatolás trópusainak alkalmazása révén egy olyan hedonistának nevezhető esztétika keretei közé kívánja helyezni magát, ami éppen a rendszerelvű, a bináris logika határait tiszteletben tartó nyelvhasználat alapjait kérdőjelezi meg.

Jegyzetek
1 Kulcsár Szabó Ernő: Esterházy Péter: Ki szavatol a lady biztonságáért? Tiszatáj, 1983. 12. 75-79.
2 pl. Margócsy István: Esterházy Péter: Ki szavatol a lady biztonságáért? Mozgó Világ 1982/9. 87.
3 Győrffy Miklós: Új magyar prózaszemle; Pécs; Jelenkor Kiadó, 1992. 188.
4 Roland Barthes: A műtől a szöveg felé; in: uő: A szöveg öröme, Osiris Kiadó, Bp. 1996. 72.
5 George P. Landow: Hypertextuális Derrida, posztstrukturalista Nelson? (www.artpool.hu/hypermedia/landow.html)
6 Nyíri Kristóf: Poszt-literalitás, mint a huszadik század filozófiájának forrása; (uniworld.hu/nyiri/tutzing)
7 Erről bővebben: Kocziszky Éva: Pénelopé leple; in: Diptychon, Magvető Könyvkiadó, Bp. 1988. 34-35.
8 Herbert Marcuse: Az egydimenziós ember; Kossuth Könyvkiadó, 1990. 108-109.
9 vö. pl.: Michel Foucault: A szubjektum és a hatalom. in: Testes könyv II. Ictus, Szeged, 1997.
10 Jürgen Habermas: Az erotizmus és az általános gazdaságtan között: Bataille in: Filozófiai diszkurzus a modernségről; Helikon kiadó, Bp. 1998. 176.
11 Kulcsár Szabó Ernő: ib. 78.