Selyem Zsuzsa: Az immanens Magyarország

A Kalauz írásai Magyarország szellemi és politikai állapotát térképezik fel a valahogy elmúlt huszadik század pusztító ideológiái után. Konkrét, személyes példán át az individuum elháríthatatlan felelősségéről beszélnek.

Barna-fekete könyv, tervezte: Pintér József, címe: Kalauz. Előszavában és a belőle ollózott fülszövegben Bojtár Endre, a kötet összeállítója, szerkesztője és egyik szerzője azt írja, ez a Kalauz a '89-es rendszerváltással kezdődő magyarországi politika történetében kívánja eligazítani olvasóját. Szín és cím, csín és becs - hullámzásokat indít el maga is, miként, hadd idézzem továbbra is a fül- meg előszavból, "az elmúlt szűk másfél évtized". A barna-fekete összeállítás tónusában illik Esterházy, Kertész és Nádas publicisztikái, illetve esszéi hangvételéhez, melyet jól összefoglal Bojtár Endre Kertész Gályanaplójából vett idézete: "Tegnap kínos kaland az autóbuszon, egy húsz-huszonkét év körüli sportos alkatú fiatalember büntetlen durváskodása. Tanulság: nemcsak Isten halt meg, de kalauz sincs."
Ha az olvasó elkezdi mondatonként olvasni a könyvet (mely cselekvést szívből ajánlok), meglepődik, mennyi hasonló mondatot talál, Esterházynál, Kertésznél, Nádasnál. Például: "ez a kultúra megértést hirdet, mégis olyan eszközöket használ, amelyekkel gondolkodás nélkül fölszámol más kultúrákat" (Nádas); "Csakhogy van itt egy bökkenő: jelesül az, hogy Csoóri Sándor a Magyar Írószövetség - egyik - társelnöke, továbbá nem is jelentéktelen közéleti szerepet vállal a kormányzó párt színeiben. Magyarán: ha cikke tartalmát végiggondolnám, arra a következtetésre kellene jutnom, hogy szavai voltaképpen a hamarosan várható diszkriminációs intézkedések beharangozását jelentik" (Kertész); "Bevallom, már gyanakszom, ha a magyar szót hallom, s nem azért, mert rút, szibarita váz volnék, hígmagyar izé (bár ki tudja, látva némely mai főmagyart, kifejezetten ragaszkodnék hígmagyarságomhoz), hanem mert manapság nagy visszaélések történnek e szó körül" (Esterházy); da capo al fine. Különböző példák arra, milyen is az az ország, az a társadalom, mely megszabadult a totalitárius uralomtól, de nem szabadult meg saját gyilkos indulataitól.
A barna mezőben kis szürke fotón mosolygó három szerző mondatai konkrét eseményekből, cikkekből kiindulva (-től fölindulva) jelzik, milyen Magyarország maradt a huszadik századi nagy hatalmi rendszerek után: elvileg felnőtt, szuverén ország, gyakorlatában pedig tele infantilis ellenségeskedéssel, önérvényesítési ingerekkel, a másság iránti intoleranciával, tudatlansággal és a tanulás gőgös elhárításával (provincializmussal).
Bojtár Endre szemlátomást úgy döntött, legyen legalább egy Kalauz. Ehhez válogatta össze Esterházy Péter, Kertész Imre és Nádas Péter a "kalauz sincs"-állapotot artikuláló szövegeit, valamint saját írásait az említett szerzők (vagy műveik) kapcsán. Innen nézve a könyvet mint műtárgyat, újabb hullámzásokat érzékelhetünk: a szerzők nevének betűi fehérek, a Bojtár Endre-betűk feketék, mint a könyv címe - ami jelzi azt a szoros kapcsolatot, mely őt a könyvhöz fűzi, dacára annak, hogy az ő fényképe nincs a borítón. A tipográfia hangsúlyozza ezt a konstrukciót: a kötet öt, jól elválasztott részből áll, Előszóból, magából a Kalauzból (itt olvashatóak Esterházy, Kertész és Nádas írásai), Bojtár Endre kísérő írásaiból, Bibliográfiából és Névmutatóból. Ezek közül a Kalauz és a kísérő írás műfaji meg egyéb ismérvei a kérdésesek, a (rövid) előszó, a bibliográfia, a névmutató az igényes könyvről alkotott konszenzust erősíti. Ám nézzük a két kérdésest: a Kalauz mint cím és mint szándék, említettem, Bojtár Endre copyrightja (az ő lelkét terheli), bár a benne lévő írásokat ő nem szerzé, csak válogatá; a kísérő írás meg nagyjából körülírja, meghatározza, mit is jelent a "kalauz" kifejezés. Ergo, a kalauz kalauzai volnának ők, vagy, ha úgy jobban tetszik, a kísérő írások kísérő írásai. A szerkezet szerint, ha el kívánok igazodni (ebben a kurva életben), velük kell kezdenem az olvasást.
Elkezdem: Az ifjúkor emlékműve (Esterházy Péter: Termelési regény (kisssregény). Kritika, 1979-ből, két részből, az egyik lektori jelentés és öreges irodalomértelmezés-paródia, a másik a tulajdonképpeni interpretáció - Bojtár Endre akkori írása bravúrosan érzékelteti a korabeli (a Kalauz megjelenítette politikai időszakot megelőző) magyarországi irodalmi élet működését, amikor még vígan jelen, mi több: hatalmi helyzetben van a bornírt hivatalos irodalomszemlélet. Kritikájának első része, a "lektori jelentés" nem tematikusan ál-értelmezi a Termelési regényt (ha így tenne, nem írhatna pozitív bírálatot), hanem az ideologikus perspektívát - a szocialista realizmus szempontjait - működésük (és röhejességük) folyamatában mutatja be: a mondatok ismert retorikáját, a közhelyes megfogalmazásokat, az apodiktikus beszédet, a "költői kerdéseket", a didaktikusságot, az ál-merész fölkiáltásokat. A kort oly híven jellemző hivatalos dilettantizmust. A második részben a regény nagy teréről ír, és arról a személyiségről, aki a nevetés terét - a megértés és a saját tökéletlenségünk belátásának terét - létrehozta. Ebben a szövegrészben nem találtam kliséket, talán a legutolsó bekezdést leszámítva. Mondatainak ritmusa, észrevételeinek finomsága érzékelteti, mekkora tétje lehetett akkoriban a Termelési regénynek: fölszabadított az ironikus, humoros, bátor viszonyra a nyelvhez. (Jogos a múlt idő? Azóta átgondolt, tiszta, kreatív és ezer dologra érzékeny megnyilatkozásoktól hangos a magyar berek? A Kalauzból simán látható: nem. Az irodalom, talán az igen. Igen? Ha jobban meggondolom, az is csak kis mértékben. Még jobban meggondolva: részint ebben a kis mértékben korábban is megvolt a magyar irodalomtörténet századaiban, részint ez a kis magyar nyelvi hajlandóság a hazugságok leleplezésére mindig fantasztikus, váratlan, új és fölszabadító.) A másik két, Esterházyról szóló "kísérő írás" a rendszerváltás utáni időszakból való, melyekből egy érett, befutott, tekintélyét is mozgósító kritikusra enged következtetni. Ezek az írások egy-két éve születtek, majdnem most. Nincs tehát hivatalos dilettantizmus, amin röhögni lehetne. De miért tűnik el Bojtár egyrészes kritikáiból a humor, amiről ő írta korábban, hogy a megértésből és saját tökéletlenségünk belátásából fakad? Harmonia cælestis-tanulmányának gondolati íve elegáns (kivételt ezalól talán csak a bevezető sorok a szerzővel élcelődő utalásai képeznek), az anya haláláról szóló könyv utolsó mondatától addig a nyitott kérdésig, hogy "az írás, az emlékezés képes-e segítője, segédigéje lenni a (gyászoló szívnek)", mely eleganciát finoman át-áttörnek a bíráló megjegyzések és az irodalomelméleti trendek ingerült félresöprései. A Javított kiadásról szóló Bojtár-szövegből aztán kiolvasható, hova tűnt a humora. Pedig a cím még ígér is effélét: 1 könyv – 1 (történelmi) bohóctréfa De csak a Termelési regénybeli mondat utal a bohóctréfára, a tanulmány elsősorban igazoltnak látja a Harmoniával kapcsolatban megfogalmazott fenntartásait, ami még ha egyeseket meg is győz igazáról, minden, csak nem humoros. Persze, ez nem is szempont egy tanulmány megítélésénél, bátorkodásom oka a 79-es pompás Bojtár-írás. Amelyből, mintegy mellesleg, tanulni is lehet - ez utóbbiak viszont kioktatóak. Kioktatóak és nagy erővel félreértelmeznek: például, miféle érv "az irodalmi lóláb kilógatására" (bocsánat, de ez idézet), vagyis a "civil őszinteség" cáfolatára az, hogy a Javított kiadás egy pontján elbeszélőnk, Esterházy Péter a mondatait jegyző feleségének azt mondja, illetve ezt olvassuk a Jk-ban: "És írd utána, hogy k. Mit nem lehet ezen érteni?! Egy kis k betűt írjál már utána! És most cseréljünk, vezess te, elfáradt a szemem". Miféle körmönfont és sikerorientált poétikát igazolna ez a jelenet? Honnan veszi Bojtár, hogy ott, abban a jelenetben csak szó van róla (illetve még az sem: csak betű), de nincsen "igazi" sírás? Mert a szerzőnek csak a szeme fáradt el hirtelen? Ezenkívül pedig miért volna "lóláb" az "irodalmiság"? Másként: most miért állítja szembe az őszinteséget a megformáltsággal? A Bojtár-tisztelő olvasó nem hisz a szemének. És van tovább is: azt írja, idézem, még ha fáj is, "az író szerint könyve közreadásának a legnagyobb kockázata az, hogy miatta megutálják a Harmonia cælestist, s így esetleg olvasót veszíthet (264.)" Kikerestem a Jk 264. lapját: sehol a hivatkozás a Hc-re. Amit találtam, ennek, hogy úgy mondjam, éppen az ellenkezője: "Ismét felmerül a kérdés, hogy milyen az az élet, melynek így tanulunk". Így: az ügynök apa antropozófiát (!) tanul, hogy megnyerje a bizalmát S. J.-nek, aki meghal, mielőtt jelenteni lehetett volna róla. "Non S. J., sed vitae discimus" - mutatja meg Esterházy az európai képzés-szlogen működését a gyakorlatban, ahogy Kertész mutatta meg e szlogen gyakorlati hasznát a másik totalitarizmusban: ha az életnek tanulunk, akkor végig Auschwitzról kellett volna tanulnunk. Mindkét szövegrész a megértésből és a tökéletlenség belátásából fakadó humoros szövegformálás.
Tovább keresgéltem, mert a Hc-hivatkozásra én is emlékeztem: a 246. lapon, igen, megvan. "H.e.j., hogy a Javított kiadás miatt megutálják a Harmonia cælestist. Erre most ijedtebben gondolok, röhej, mint bármi másra. Hogy engem, a családomat, a testvéreimet, az összes Esterházyt - az nem számít, de hogy esetleg olvasót veszíthetek..." Ezek a mondatok valóban tartalmazzák azokat a szavakat, melyeket Bojtár mondata, csak fordítva nem áll: Bojtár mondata viszont nem tartalmaz innen bizonyos szavakat. Olyanoktól függetleníti Bojtár az ítéletét, mint a "h.e.j.", amely a kontextuson belül többszörösen relativizáló effektus ("helyette eszembe jut", kósza gondolatok ezek, szétviszik a szöveget, a rövidítés pedig a nyelvet roncsolja); olyanoktól, mint a "most"; a "röhej"; a "hogy engem [megutálnak]". Ezekkel együtt annyit lehetne erről a részről állítani, hogy az író pillanatnyi, kósza és általa nevetségesnek minősített gondolata szerint, melynek tulajdonképpen semmihez sincs az égvilágon semmi köze, szóval egy ilyen gondolata, hogy könyve közreadásának a legnagyobb kockázata az, hogy miatta megutálják a Harmonia cælestist, s így esetleg olvasót veszíthet. Jó, de van itt még valami - ki fél attól, hogy olvasót veszíthet? Aki azt írja itt, hogy nem számít, ha őt megutálják.
Bojtár Endre a Jk mögötti titkot is ismerni véli, amit a Jk nem, hogy miért lehetett Esterházy Mátyást beszervezni? Mert a Jk csak annyit ír erről, hogy "kompromittáló adatok fölhasználásával". A családjával zsarolták meg - olvassuk itt a gordiuszi választ. De hogy lehet a család "kompromittáló adat"? Nincs válasz, mert nem ez a könyv kérdése. A könyv azt kérdezi a maga artikulálatlan poétikájával, hogy milyen az a világ, amely így működik.
Nádasról két rövid "kísérő írást" olvashatunk, mindkettőben szabadkozik a szerző, hogy túl közeli barátjáról kell szólnia (laudációban és születésnapi köszöntőben). Fontos mondatok vannak bennük, s még ha rövidek is, pusztán azzal, hogy Nádas eddigi élettörténetét elmondja, beszél arról, ami a Kalauz konceptje: a magyarországi politika történetéről. De nem csak beszél róla, hanem illusztrálja is azt az oppozicionáló furrort, amely annyira jellemzi a rendszerváltás utáni magyar közéletet: szembeállítja Nádas és Esterházy "író típusát" (vajon mit fed ez a tipológia? türelem, mindjárt jön:) "a dolgok emberét" "a szavak emberével". Istenem, olyan kicsi a magyar szellemi élet, hogy két nagy írót már nem bír egyszerre kedvelni? Mert csak érzelmek dúlhatnak itt, hiszen racionálisan Bojtár átlát az efféle tipologizálásokon: Kertészt éppen az esszéiben föllelt "magyarság-tipológia" miatt bírálja, és a Nádas által is idézett, kollektív identitást feltételező Bibó-fogalom, a "magyar alkat" problematikusságát is szóvá teszi.
Nádasnál a "nemzeti" és az "individuális" alkat olyan bonyolult összjátékban van, hogy használja ugyan a kollektív identitás fogalmát, de az esszé a végére semmit sem hagy meg belőle. Helen, ez írásának, a kötet első Kalauz-szövegének címe. Az a kérdés fűti a szöveget, hogy mit jelent egy néphez tartozni. Mint kiderül, sok mindent jelenthet: zokogást a szülőföld elhagyásakor, félelmet egy adott országtól, az anyanyelv iránti kizárólagos bizalmat, de jelentheti a nyelv iránti szkepszist is, mert, írja, "annyi nemzet van, ahány karakter". Nem a "németekről" ír, hanem Hans Hermann von Kattéról, Kurt Gertsteinről, Helen Hesselről, Homola úrról és Frau Hermről, arról, hogy nem az érdekli őt, hogyan kérdeznek az emberek, hanem, hogy mire kíváncsiak, mert ezzel önmagukat jellemzik.
Mire kíváncsi Nádas Péter? Helen és Henri-Pierre (Truffaut Jules és Jim című filmjének a története) szerelmére, szavaik és testük dialógusaira, arra, hogy Helen átvált Henri-Pierre anyanyelvére, de fordítva ez nincs így, hogy a francia nyelv jelzőhalmozással árnyalt képet ad egy dologról, a német viszont kategorikus, direkt, a francia egzakt, a német általánosít. Olyan különbségeket nevez meg Nádas, melyek elpusztítanák egymást, ha csak a nyelv állna a rendelkezésükre. Szerinte a pusztító különbözőségek csak a szerelemben válthatnak át kölcsönösségbe, egymás emberségének tiszteletére. A szerelem pedig individuális. Ami - világpolitikai perspektívában nézve a dolgokat - kétségbeejtő.
Az individuumokon keresztül, írja, lehetne a nemzetek közti párbeszédre törekedni, másképp sehogy. Minden általánosítás magában hordja a tömegpusztítás lehetőségét.
E tézisről szól, a maga megrázó konkrétságában a Kalauz másik kereteként szereplő Hatodik levél című Nádas-szöveg a Talált cetliből. Hogy az építőmester, akivel a házán dolgozott, munka közben társalogva egyszercsak kijelenti, gyűlöli a zsidókat. A munkának folytatódni kell, a ház föl kell épüljön, Nádas kérdésekkel veszi el az élét a kijelentésnek. Aztán előjön ugyanez a cigányokra vonatkoztatva, mire a válasz egy kétségbeesett, elszabadult ordítozás: "aki gyilkolni akar, az gyilkos, s ha vért akar, akkor folyni fog. És ha tíz év múlva megint patakokban fog folyni, akkor gondoljon arra, hogy az ilyen beszédektől folyik, ezektől a szavaktól, nem mástól". A mesterember ezt is elhárítja, és előrukkol a "buzikkal". Erre már nem mond semmit az elbeszélő, magára hagyja őt gyűlöletével. De nincsen itt vége ennek a hászidi történetnek, mert eljön a nap, amikor többen is dolgoznak a házon: mesterek, ácsok, segédek, és egy bűntényről beszélnek, amelyet két cigány férfi követett el, s azt színezik, hogyan kellene őket megbüntetni. Az elbeszélő hallgat, de sokáig hallgat a nemrégiben még zsidózó-cigányozó-buzizó építőmester is. Míg el nem kezdi ordítani maga is azt, amit korábban, bár hárított, hallania kellett: "aki gyilkolni akar, az gyilkos, s ha vért akar, akkor folyni fog..." Szóról szóra ugyanazt ordítja. És csend támad, majd újra építkezés.
A Kalauz írásai ebben a keretben jelzik Magyarország szellemi és politikai állapotát a valahogy elmúlt huszadik század pusztító ideológiái után. Konkrét, személyes példán át az individuum elháríthatatlan felelősségéről beszélnek, arról, hogy szembe kell nézni az örökséggel, általános és egyéni vonatkozásban egyaránt, hogy, hiába, kalauz nincsen, szavaiért ki-ki maga felelős.