Selyem Zsuzsa: 768 = 186

Jegyzetek

Pedig az Írás olyan, hogy a gyermekkel együtt növekszik, de én nem akartamkisdeddé válni s dagadva az önhittségtolmagam elott igen nagyszerunek tuntem fel . 1
Naivitásom pedig arra késztetett, hogy csak az ismert jelentéseket vegyem szemügyre, ráhagyatoztam, rémüldöztem, mindig rosszkor.

A két kezdet és a másik

A pontosságra törekvo regényíró nem regényt ír a Dunáról - azt kíséreli meg, azt írja, azt kíséreli meg írni, hogy a regény a Duna. Azt, hogy mi a regény és micsoda a Duna, nem jó elore tudni, még az olvasónak sem. Szent Ágoston idézett olvasási stratégiájára gondolva: akkor az olvasó dagad, nem a Duna, nem a regény.
Két kezdet: induljunk el onnan, hogy nem tudni, mi a regény, mi a Duna, és olvassuk a könyvet, ezt a téglatest alakú tárgyat, melyben betuk sorakoznak egymás után. Az olvasás lineáris folyamata során tudható meg (ha egyáltalán), hogy mi a regény, mi a Duna. Nem általában, a következtetések csak erre a regényre, erre a Dunára, erre az olvasatra érvényesek. Az olvasásnak ebben a pillanatában.

Hogy némi támpontunk mégiscsak legyen arra vonatkozóan, minek a kezdetét keressük, megvizsgáljuk, a betuket tartalmazó téglatest alakú tárgyban hogyan viszonyulnak egymáshoz a "Duna" meg a "regény" rendezett betuhalmazok. "A Duna nincs, ez a napnál is világosabb. A Duna az nem valami, nem a vize, nem a vízmolekulái, nem a veszedelmes mederviszonyok, a Duna az egész , a Duna a forma. A forma az nem köntös, mely alatt megbúvik valami nálánál fontosabb és szeriozebb. (In concreto: a víz...) Mit jelent, hogy egy könyv formája a Duna? Olyan forma volna ez, mint a szonett? Mi itt a tizennégy? Nem szonett, inkább regény? Ott még tizennégy sincs; mi a regény? Ezt, manapság, minden regény külön elmondja magáról, azaz a definíciók visszakanyarodnak magukba, forrásból az ereszbe és viszont; egyidejuek, nem voltak és nem lesznek, csupán vannak."(27 2 ) Tegyük e Duna-regény reláció mellé Flaubert számtalan irányba nyitó, Esterházy könyveiben igen gyakran megjeleno regény-definícióját: "Bovaryné én vagyok", amely itt a szintén sokszor idézett Musil-féle én-meghatározással folytatódik: "ez az —én azonban nem koholt személy, hanem a regényíró, dolgokban jártas, keseru, csalódott ember..."(131) 3 Összegezvén: a Duna, a regény, Bovaryné, "én", valamint a regényíró ekvivalencia-relációban állanak egymással. Nem könnyíti meg e felismerés a könyv kezdeteinek keresését, e meghatározás-láncolat nem sokban különbözik a Gertrud Stein-féle rózsázástól: a rózsa helyett Duna van ("A Duna az Duna az Duna..." - 186), a Duna meg a regény, Bovaryné, "én", a regényíró. Egyhelyben toporgunk, de a toporgás íve éppen a könyv elso mondatához vezet (s ha nem volna az a rengeteg cím, mondatcím, örülhetnénk is, hogy megvan hát a kezdet. Nincsen. Mert egy kicsit korábban már olvastunk mondatot: "Ne csácsogj. Növeled a káoszt." E két mondatra késobb visszatérünk, maradjunk egyelore "az elso mondatnál", amely legjobb esetben is a harmadik) félre: "Volt nekem egy távoli, fantasztikus és titokzatos nagybátyám, akit mindenki csak Robertónak hívott, mintha olasz selyemfiú lett volna, kivéve apámat, o nem hívta sehogy, —nevét nem vette ajkára ." (5) Mégis, ez a Roberto kapcsolatban áll a regényíró Robert Musillal, illetve A tulajdonságok nélküli ember t elbeszélo "én"-nel, magával a regénnyel, azzal a nagytestu befejezetlen Monarchia-regénnyel, meg e "fantasztikus nagybáty" unokaöccsével, a Duna-regénnyel. (És gondoljuk mindezek mellé Wittgenstein észrevételét, figyelmeztetését: "Annyira nehéz a kezdetet magatálni. Vagy inkább: nehéz a kezdetnél kezdeni. És nem megkísérelni tovább visszamenni." 4 )
Kijózanításképpen olvassuk, miként vélekedett Maimonidész a maga utazási regényében, A tévelygok útmutatójá ban a kezdetrol. Eloször is: nem vélekedik, idéz . "Így mondják talmud bölcseink: —Halandó embernek a teremtés muvének hatalmáról szólani, lehetetlen, azért beéri a szent írás ez általános mondattal: Kezdetben teremtette isten stb. " 5 Szólani lehetetlen, ezt a szólni nem-tudást viszont el kell mondani egy folyóról íródó regényben, akkor is, ha már nagyon sokszor és sokféleképpen el volt ez mondva. Mit lehet tenni? Föl idézni emlékezetünkben a megformált hallgatásokat. Mint amilyen a Martin Heideggeré.
Utazó eltéved, Messkirchben találja magát (nem találja, de ott van), a kezdetet másként-kezdetként, "a kezdet felé megnyíló gondolkodást mint egy mindig újraismételt öndestrukciót" 6 tekinto korai Heidegger-írások szerzojének városában. Annak a szerzonek a városában, aki két kezdetrol beszél: az elso a rácsodálkozás korszaka, azé az elgondolásé, hogy egy helyes Hérakleitosz-olvasattal megalapozható a filozófia, a második kezdet pedig a megrökönyödésé, megrökönyödés az önmaga által létrehozott helyzettol, ennek visszavétele, a türelmetlen közel-hozási szándék eltávolítása. Nem, az utazó nem találkozik Martin Heideggerrel. Az utazó idéz, zárójelben, egy "sváb anekdotát", miszerint az Úristen itt akarta a Dunát visszafordítani, s közben bekopogott "Heideggerékhez". A Duna visszafordításáról késobb nem esik szó, de a könyv megíródik, szép rendben eljutni Mauthausenen át - ezt nem akarta az Úristen? - a Fekete tengerig. Viszont Heidegger egy szót sem szól. Az Úristen újra meg újra kérdez. "Hallani-tudni - írja Heidegger, megorizvén hallgatását - egy mondani tudásnak felel meg, mely a lét kérdésességébol szól. Mert ez az a legcsekélyebb, amit a szó terének elkészültéhez nyújtanunk kell." 7 Heidegger a hallani-tudást szembeállítja a létfeledo fecsegéssel. Az Úristen kérdéseire következetesen hallgat. Esterházy korábbi regényében, a Hrabal könyvé ben van egy ehhez hasonló szituáció, ott Hraballal beszélget az ugyanezt a nevet viselo személy, és derusen megegyeznek abban az egy kérdésben, hogy "az asszonyok a Világ mérlege". 8
Hraballal fecsegnek, Heideggerrel hallgatnak? Fecsegés, hallgatás, Duna: "Fecseg a felszín, hallgat a mély"? Apponyi gróf "négy nyelven, hibátlan kiejtéssel" (213) hallgat Trianonban, a Duna-regény méltóságteljesnek írja ezt a hallgatást, mindazonáltal az adott kontextusban (mi az adott kontextus? Ez is a könyvnek egy olyan helye, ahol Olvasó kitérhet más könyvek felé, el is tévedhet akár, és megtudhat még néhány dolgot az elso világháborúról, mint a Hahn-Hahn grófno pillantása egy epizódjáról), tehát az adott kontextusban a hallgatás és a mélység relációja újragondolásra szorul.
"A nyelv a hallgatáson alapul - írja Heidegger -. A hallgatás a legrejettebb mérték-tartás. Azáltal tart mértéket, hogy eloször szab mércét." 9 Megszabja a mértéket? Eloír? Az eloírás több szándékszik lenni, mint írás, stréber írás , Esterházy kifejezésével élve, "sok". 10 Hasonlóképpen, az eloíró vagy eloírt hallgatás is lehet redundáns, dagályos, dagadt, turgidus.
Claudio Magris Duna-könyvében ír két város, Donaueschingen és Furtwangen eldönthetetlen vitájáról, melyikükben is ered a Duna, illetve ismerteti az eresz-hipotézist, ezt idézi a maga Duna-könyvében Esterházy Péter, a Heine Marxhoz írott levelében: "Már nem is tudom, kicsoda említi 11 könyve német kiadásának 28. oldalán, hogy Dielhelm beszél egy kocsmáról a Freiburgba vezeto út mentén, hogy annak az ereszérol egyfelol a Rajnába, másfelol a Dunába folyna a víz. Hát én nem vagyok ez az eresz." (19) Ennek az epizódnak az olvasatai egyfelol más könyvekhez vezetnek, kideríteni, mit írhatott Heine és mit nem (józanul szemlélve a dolgot, Magrist például aligha idézhette, viszont megtörténhet, hogy Magris szövegének van korábbi verziója, s akkor újra kérdezhetjük, hol az eredet?), másfelol megkísérelheti ebben a szövegben elgondolni az egyes szám elso személyt. "Én": aki nem az az eresz, amelyikbol a Duna ered, az "én" nem eredet, a Duna, a regény viszont mégiscsak ered, igaz, nem tudhatni, honnan.
John Bunyan utazási regényének, A zarándok útjá nak kezdete finoman jelzi ezt a nem-tudást, tudáson kívüliséget, az út, a könyv imaginárius mivoltát: az egyes szám elso személyben mesélo narrátor egy barlanghoz (az angol kiadásban lábjegyzet utal a lehetséges kapcsolatra e barlang és a bedfordi börtön között, ahol Bunyan "utazott"), tehát a narrátor egy barlanghoz érkezvén elalszik, az o álma ez a könyv. A páros rímekbe szedett konklúzióban az olvasás-újraolvasás szerepérol úgy beszél, mintha nélküle a mu, nem több s nem kevesebb, nem lenne : "s ha ellököd, mint hiábavalót, nem tehetek mást, újraálmodom." 12 Bunyan tehát radikálisan számol egy lehetséges másik kezdettel, azaz megtörténhet, hogy semmi sem történt, újra kell álmodnia az egészet elölrol. Ha nem olvassuk. Vagy ha hiábavalónak olvassuk. Következésképpen újra kell gondolnunk olvasat-leírásunk kezdetén oly naivan megtett olvasat és Duna-regény közötti megkülönböztetésünket.
Kezdet? Eredet? Megismerhetetlen, megtapasztalhatatlan, bonyolult, radikálisan értelmezésre szoruló, folyton újraíródó páros rímekbe szedett álom. Ebbol nem az a végso soron pihenteto megoldás következik, hogy ne volna kezdet, ne volna eredet(iség). A helyzet ennél rémisztobb: van, de megfoghatatlan. A két könnyu kis folyó, Breg és Brigach elválaszthatatlanok, bár egyik a másiknak anyja, "soha nem tudtam, hogy melyik melyik" (70).

Idorésekben tautochrónia

Utazási regényünk 15. része a Grádicsok címet viseli. Károli Gáspár zsoltár-fordításaiban az általánosabb "zarándokének" felirat helyett "grádicsok éneke" van. A héber szöveg, az eredeti, erre vonatkozó kifejezése nem értheto pontosan, "valószínuleg —lépcsok -et jelent". 13 Zarándokolni: "Ulm óta?, nem tudom, mióta, igen, Ulm óta, én folyamatosan csak Mauthausen felé közeledtem." (87) Lépcsok: 768 lépcsofok az ulmi templomtoronyban, fölfelé, 186 a mauthauseni kobányában, lefelé. A szöveg surun hallgat a mauthauseni lágerrol, nem beszámoló, hanem törés, hirtelen váltások, a mauthauseni kobánya lépcsoinek, az "egyenetlen, durván kifaragott kotömböknek" 14 a zökkenoi.
Nem folyamatosan íródik a szöveg, nem folyamat. (Ha a Duna folyam, akkor ez nem Duna.) Amiként nem volt meghatározható a kezdet, úgy nincsen folytatás sem. Esterházy minden mondata kezdet, nem kapcsolódik közvetlenül az ot megelozo mondathoz, nincsen közöttük oksági viszony. És nem alárendeltjei a történetnek, a történet, ha van, minden egyes mondatban benne kell hogy legyen. Ez a gondolat jelenik meg Szent Ágoston utazási regényében, a Vallomások ban. Mondható szavakat keresvén kérdezi: "Vagy mindenütt egészben vagy jelen s semmiféle dolog téged egészben be nem fogad?" 15 Szerkezeti szempontból: minden mondat egészben a regény, illetve nincsen olvasat, mely egészében képes volna felfogni? Mert "léte nem tömeg, mert a tömeg részeiben kisebb, mint egészében ha pedig végtelen [a tömeg], kisebb valamely térben határolt részére nézve, semmint végtelenségében ..." 16 Nem belso és külso, jelölo és jelentés, forma és tartalom stb. dichotómiájának elmélyítésérol van szó, hanem arról, hogy "mindenütt egészben" és "semmiféle dolog egészben". A mondatok nem utalnak rajtuk kívüllevo valóságra, a mondatoknak magukon kell bemutatniok, testükön, a valóságot: "nagyságod és szépséged te magad vagy". 17
"Milyen szép, milyen anekdotikus, ahogy állnak sorban a lágerlakók, arra kényszerítve, hogy végignézzék egy gyerek kivégzését, és valaki azt sziszegi, hogy akkor most hol az Isten?, mire a mellette álló a gyerek felé bök, nem látod?, ott!" (91) Ez a mondat egy hosszúlábú amerikai lánnyal való kocsmai beszélgetés egy epizódja, a kocsma Mauthausenben. A láger szó viszont ekkor jelenik meg eloször. Kizökken a beszélgetés a maga Duna-medrébol, s újra más lesz a Duna. Nem folyam, hanem lépcsok, grádicsok, zsoltárok, Danilo Kis 44. zsoltár ának története ez. A mondat eros viszonyban lesz a regény vége felé szereploként mutatkozó Danilo Kissel, a "személlyel" (226 - kurzív az eredetiben). A szöveg megtörik, a kapcsolódások nem közvetlenek, nem szomszédosak, nem azonnaliak, hanem, ha egyáltalán, ha az olvasás folyamán a viszonyok kiderülnek: megtörténnek . Nem is a mondatokban, hanem a közöttük lévo viszonyban:
TÁVIRAT
De hát melyik az a ko, amely a hidat tartja? Megbízó (Bérlo)
VÁLASZTÁVIRAT
A hidat nem az egyik vagy a másik ko tartja, hanem a belolük formált ívvonala. Utazó
TÁVIRAT
Mért beszélsz nekem kövekrol? Engem csak az ív érdekel. Megbízó (Bérlo)
És viszony nincsen mondatok nélkül, "a mai prózaíró olyan, hogy az élete olyan, hogy az nem halad valahonnét valahová. Így azután a regény sem jut: innét: oda. Vagyis ugye a cselekmény, az ív ...": 18
VÁLASZTÁVIRAT
Kövek nélkül nincsen ív. Utazó
Ebben a Duna-regényben ilyen kövek és ívek: Mauthausen - a mauthauseni kobányákból ered a budapesti Lánchíd alapköve (151) - a budapesti Duna hídja, a Dunáé, amelybe "42. január, 44. november satöbbi, jégen lékvágás, zsidók, szerbek belepuskázása ..." (209)
A táviratok által a regény látványos megtörése jön létre. Ezek az iratok három szinten radikalizálják, teszik eredendové a távolságot : eloször, megszakítják a szöveget, olykor mondat-közben, eképpen a távolság a szövegen belül jön létre; másodszor, a Megbízó figurája távolságot teremt szerzo és szöveg között, pontosabban a szöveg két különbözo intencióját hozza létre; harmadjára pedig a leginkább kéznéllevo, a távirat megnevezésébol adódó távolság, a Megbízó és Utazó közötti térbeli távolság. Ez utóbbinak van egy ontologikus vonatkozása, a Bunyan-féle radikalitás párja: abban az esetben ugyanis, ha Megbízó hiányzik, tételeztessék fiktívnek, az utazás meg történjen úgy, mintha lenne (122). Bunyan szövegével együttolvasva, a regény és Isten ontológiai státusának viszonyára 19 vonatkozó nem-tudás a könyv kezdetérol vázlatosan a következoképpen értelmezheto: ha nincs nem vagyok, ha nincs legyen. A nem-tudom tehát eretnek átjárás differenciált létállapotok között.
A szövegbe integrált, a cikloid attribútumát érzékeltetni hivatott szolomunkás-példázatban a Megbízó szintén távol van, másképp van. A történet azért botrányos, mert az általa fölfogadott (bérelt) szolomunkások ugyanannyi fizetséget kapnak, függetlenül attól, hogy hajnaltól vagy pedig csupán késo délutántól dolgoztak. A Duna-szöveg úgy értelmezi a dolgot, hogy a Megbízó egy cikloidra hívta a munkásokat, a cikloid pedig, mint azt Jacob Bernoulli kimutatta, az a görbe, melynek bármely pontjától ugyanannyi ido alatt érni el a legalsó pontig, azaz a cikloid egyideju (tautochron). Ugyanez a terminus állt ott is, ahol a szöveg a regényhez mint mufajhoz fuzodo viszonyát taglalta: "mi a regény? Ezt, manapság, minden regény külön elmondja magáról, azaz a definíciók visszakanyarodnak magukba, forrásból az ereszbe és viszont; egyidejuek , nem voltak és nem lesznek, csupán vannak. Lenni - az már késo." (27 - kiemelés tolem - S. ZS.) A történetnek alárendelt mondatok abban reménykednek, hogy lineárisan elorehaladva, céljukat elérvén, lesznek . A nem alárendelt mondatokból álló szöveg széttart, ex-stasis ban van, minduntalan kimegy magából, mint a Megbízó a szolomunkásokról szóló példabeszédben. 20
"Arról hallgattam, amit az ajtórésben láttam" (7) - ezzel a mondattal zárul az elso fejezet. Nem zárul, ellenkezoleg: megnyit. Kérdést támaszt, mi történhetett az ajtón túl? És e kérdés mindvégig megmarad kérdésnek, a regényben - hacsak nem szimplifikáljuk az értelmezést - még utalást sem találunk rá. A hallgatás nem átmeneti, a kérdés nem retorikus, a történeten itt valóban rés van. Nem feszültség-teremtés, melyet késobb követne a megnyugtató magyarázat, itt a feszültséget újabb feszültségek követik (és a mesét újabb mesék). Ez a könyv nem akar elég lenni magának, van is a végén szakirodalom, dunai horgászkalauztól rendszerelméletig. De nem azért, hogy a szöveg réseit betömjék, olykor éppen újabb rések keletkeznek. 21
A Duna-regényben a folyam atosság kísértés? A Duna mentén nem lehet utazni, csak turistaként "abszolválni" a látottakat, s folyni tovább? Mert olyan ez a folyó, hogy ha megállunk akár egyetlen pillanatra is, ha belemegyünk egy történetbe, igen nagy a valószínusége, hogy nem tudunk továbbmenni? Eláraszt a költészetre vonatkozó adornói ítélet, és eláraszt a hérakleitoszi más és más víz , a konkrétumok sokrétusége, a vulgáris valóság?
A Dunát végigutazni, a Dunát végigírni retusált jövo-kép, utópia: "És a legnagyobb csábító és félrevezeto a Duna! Egyszeruen rossz példát mutat, mégpedig azzal, hogy állandóan folyik elore! Mintha itt valami gyozelemrol volna szó, hogy lám! Oly sok viszály után mégis! És ha törik, ha szakad, bele fogunk torkollni a tengerbe." (182) Pedig torkig lehetne már. Egy aszketikus mondatban: "Nagyétku erre a Duna." (209) S zárójelben szikár felsorolás, fordított nemzetség-táblázat, rések (lékek a Dunán) a történeten.
A könyvben sok szó esik az evésrol, ételreceptekrol, nagy körültekintéssel elkészített pocsék ételekrol, drágákról és szofisztikáltakról, tehetséges szakácsról, születésnapi lazacokról, romániai miccsekrol, lónyál ízu sörökrol. Amikor megkérdezik "ént", hogy országuk alkotmánya melyik alkotmányon alapszik, "én" a karamellkrém után nyúl. Vagy fölidézhetjük a birkapörköltes történetet: ül az ifjú latinóra után a Góbé ban az ablak mellett, az ablakon kívül egy not ver egy férfi, nekiesik az ablaknak, vére-nyála folyik, az ifjú eszi a birkapörköltjét. Mindkét epizód egyes szám elso személyben. Az én megtöri a dualizmust, az ítélet mögötti kívülállóságot ("Mintha egy akváriumban volnánk, nem eldöntheto, mi a kint, mi a bent." 176.). Ez különbözteti meg Magris szellemes sérelem-listájától, a Ferdinand Thran nevu építész által összeírt Otrombaságok lajstromá tól, melyben négy gyermeke halála éppoly kitolás-számba megy, mint a reggeli nyirkos köd. 22
A nagyétku Duna nem kérdez, hanem integrál, folyik tovább. "Ennem kell - írja a román Heidegger-tanítvány, André Scrima szerzetes -, hogy ellenállhassak az engem fölfaló idonek, eszem, mert éve vagyok. (...) (A böjt elsosorban nem aszkézisként teljesedik be, hanem mint ami kivon az idobeliség emészto rendjébol.)" 23
Az ehetetlent enni nyilván más kérdés. Utazót vallatják, Roberto levelét megeszi. János utazási regényében, a Jelenések könyvé ben is a kalauz ráparancsol Jánosra, hogy egye meg az írást (Jel. 9,10.). André Scrima ezt összefüggésben látja az eucharisztia titkával, az "angyali tempus discretum mal", amely átlépi, fölhasítja a kauzalitások láncolatát, a lineáris idobeliséget. 24 Angyali struktúrájú a szöveg: "Ha utazom, a létezo védangyala vagyok." (95) -, ha nem a valóságot eszi, jelentése nem a referencialitásból következik. Comenius utazási regénye, A világ útvesztoje és a szív paradicsoma hasonló szövegszervezési eljáráshoz vezet: nem a referencialitásban, de a szöveg szíve hajlékában találni jelentést. Azazhogy rést, sebet. A Bevezetés ...-ben a sebek arcokon, városokon hernyók, itt Dalma arcán széles, durva sebhely, o maga nevezi hernyónak. Nincsen indoklása, csak ott van; a történet már menne tovább, de a seb még mindig ott, Dalma kérdezi Utazót: "ugye holnap is látom?", nincs válasz, csak a seb van: "A seb egyszerre volt rettenetes, mintha egy rés, szakadék lett volna az arcán, valami régi ügy, valami ott maradt, archaikus botrány, amirol inkább nem beszélünk, és egyszerre bagatellizálta is mindezen elképzeléseket, inkább megfiatalította az arcot, egy rosszcsont kölök képét vetítve az asszonyéra." (126-127) Tempus discretum: a seb átsurran a lineáris ido alatt, s az arc megfiatalodik és archaikus botrány hordozójává válik egyazon pillanatban.

Az imaginárius szem pillantása

Elhalasztottuk még az útitársról, a kalauzról való írást, de említettük, hogy vele (meg az apával, meg az anyával) kezdodik a könyv. Ki Roberto? Magris Duná jában egyetlen egyszer jelenik meg Roberto nevu férfi, aki hatvanéves Paolájára úgy tekint, hogy számtani középarányosát számítja a Paola éveinek, a huszonöt, a harminc stb. éves Paoláknak, a végösszeg így igen biztató. 25 Ebben a Dunában viszont Roberto külön noket ad össze, de számítani nem számítanak.
"Rejtélyes dolgok történtek, de én akkoriban nem féltem a rejtélytol, nem ijedtem meg az egymással össze nem függo daraboktól, se a sötéttol; Roberto miatt nem ijedtem meg, mert azt láttam, hogy o kiegészíti ezeket a töredékeket, illetve hogy az összes homály és sötétség benne gyult össze, o pedig sugárzott, fénylett." (71-72) Elhalasztottuk az írást az útitársól, mert éppen a töréseket próbáltuk megfigyelni, melyeket Roberto kiegészít.
Roberto a mondat mondat hátán, a folyam, mely ha törik, ha szakad, beleömlik a Fekete tengerbe. Ott, ahol valóság megszakad, fikcióval pótol. De a valóság megszakadása nem ürességet jelent, nem semmit, ott a szakadás maga a valóság. Utazásuk kezdetén Roberto azt mondja, hogy megbeszélte a közös utat az apával (Esterházynál: atyámmal), Sigmaringenben utolérik oket a szülok telefon-hívásai - akkor tudták meg, hogy Utazó vele van.
A rések természete, hogy a kiegészítésük önellentmondáshoz vezet. Meg további, végtelenített kiegészítésekhez, az apai terminussal élve, csácsogáshoz: "Remélem, nem okozt unk fájdalmat nekik. Mi?! Így igazibb, nem gondolod? Nekiesünk a Dunának, lesz, ami lesz." (55) Nekiesni a Dunának: a fausti streben gesztusa, elore törni, feljebb, egyre fel, 26 haladni és halasztani, nem beleveszni a részletekbe, valami nagy történet fikciójában nem-figyelni a történetekre, a résekre: "a fikció szükségszeruen tett turistává a vágyott utazóság helyett." (163) Ez Hahn-Hahn grófno vak szemének a pillantása, a képzeleté. A képzeletet itt úgy értelmezzük, mint nagy történetet, melynek mondatai alárendelt szerepet kaptak. Pontosan: szerepük van, funkciójuk, de nincs külön létük. Akár az imaginárius számok esetén: bár nem létezik olyan szám, amelynek négyzete negatív szám volna, mégis lehet velük muveleteket végezni, úgy, hogy a végeredmény valós szám legyen. Törless elobb matematikai szinten kérdezi, késobb a borével, ez a kérdése Musil A tulajdonságok nélküli ember ének. (Ezért is nagybátyja Esterházy utazási regényének.) Mert érthetetlen, hogy a réseket elfedo képzelet maga is rés.
Mi történt például Donaueschingenben Robertóval, mit tett, hogy az évek óta nem beszélo valamikor fényes tehetségu atomfizikus Adalbert bácsi egy éjszaka megtöri többéves hallgatását, s egy nevet mond ki gyulölettel: Roberto? Mi köze e név-kimondásnak a Robertóéhoz, amikor éveken át kínozzák az Andrássy út 60-ban, az "Államvédelmi Hatóság Hauptquartierjében", hogy egy nevet kiverjenek belole? (Ez a folyamat különben a könyv legfragmentáltabb része. A megtörés nem verbalizált, hanem megjelenített a szöveg töredezettsége által:
A városok és a név. 3.
"Egy nevet."
Tájleírás.
[Két oldalon át más fragmentumok, táviratok a kövekbol formált ívrol, mely a hidat tartja, és újra:]
A városok és a név. 4.
(...)
"Tudom, hogy elcsigázott. Majd én mondok nevet, maga csak bólintson. Ne féljen.")
Roberto a többi szereplohöz képest nagyon érzékien és precízen van megformálva, két hiposztázisban: "Roberto most különösen szép volt, seprus, nagy szempillái, mint egy olasz noé, és a melegben a barna bore olajosan csillogott, már-már kékes, fekete haja szorosan hátrasimult. Úgy tetszett, mintha épp a fürdokádból szállt volna ki." (12-13); "Puffadt, nagy, mint egy luftballon. (...) Olyan undorító a teste. (...) Hájtömegek lógnak le róla, mintha döghúsok. A saját hájával van betemetve." (231). Érzéki megjelenítése ellenére - mellett! mellett! - viszonyai kétértelmuek, fiktívek (Utazón kívül senkiben sem bízott), mintha csupa rések volnának. "Én" anyjával valami különös közelség, "én" tud róla, de hallgat - "Arról hallgattam, amit az ajtórésben láttam." (7) -, emlékszünk, ez volt a könyv elso elhallgatása. Az apa, meg sem hallgatva a káosz-apológiát, határ ozottan megszakítja ezt a viszonyt: "Kifelé!" Ettol fogva lesznek utazók. Roberto és "én" viszonyában is elhallgatás: "Túl komoly lett minden, s ettol féltem, mert nem értettem." (32)
Az elso kiuzetés-történet, a második beavatás. Roberto története megjeleníti, jelen idoben újrajátssza az egykor legszebb angyal történetét. Dante utazási regényében, az Isteni színjátékban Vergilius odavezeti az utazót a jégbe fagyott Luciferhez. Szépsége az ellenkezojére fordult, "Ha szép olyan volt, mint most rút amilyen", most: arca fehér és sárga, szorös, könnyezik és csöpög a nyála. 27 Méreteiben óriási. Akkor már azt képzeli magáról, hogy o a Duna. És Dalma minden éjszaka kezét végigviszi a hatalmas testen, végig a Dunán. Azt mondja, undorodik. "Én" megcsókolná a kezét, Dalma arcul üti "ént".
Nem tudhatni Roberto és az ot kihallgató tiszt viszonyáról sem, a tiszt kérdez és fenyegetozik, majd, rendkívül rafináltan, emberi hangot üt meg, Roberto kis híján mindvégig hallgat, mint ahogy Heideggeréknél történt. Roberto végül kimondja a nevet. Együtt olvasva a két "beszélgetést", "kihallgatást", különbségek mutatkoznak meg. A helyszín tekintetében: elobbi Heideggeréknél, utóbbi az Államvédelmi Hatóságnál. A kérdezo személyét illetoen: a kihallgató tiszt a végére ellágyul, nem kérdez, hanem mond, magáról kezd beszélni, arról, hogy másiknak semmi esélye nincs megmenekülni, végül fölajánlja segítségét, vége; az Úristen mindvégig kérdez, nem "segít" a végén (nem akar a végére érni), még most is beszélgetnek, illetve hallgatnak, ha meg nem haltak.
Az András kihallgatására vonatkozó töredék leginkább Dalma kezének történetéhez hasonlít. A sötét megtapasztalása itt nincs szétválasztva az önmaga megtapasztalásától: "része vagy a sötétnek", rémület, de "minden a helyén van, o kihallgat, én hallgatok, o úgy nyomorult és én így. Sötét van, de a félelem elmúlt." (246)
Szigeti Csaba ír az imbrikáció alakzatáról, a kétszer hármas szókapcsolatról, ahol az egymáshoz tartozó szavak nem közvetlenül egymás mellett állnak. "Az imbrikáció, számomra legalábbis, eredendoen és formálisan a szerelem és a szeretkezés leképezése a nyelvben (...) a szerelmi alaphelyzet (...) nem kettos, (...) ternális (...) Lényegében vagyunk mi ketten, meg a szerelem." 28 Esterházy imbrikációja: "Utazó köteles nem egyéniség lenni, lenni akárki, azaz tartozik bóklászni a valaki és a senki között, tartozik lenni a végtelen, vagy álszerényebben a létezo, a forma, lenni egy bödön, egy borönd, egy börtön, mézestül, zoknistul, rabostul. " (38)
Az utazás ebben a könyvben többször a szeretet mellé kerül: "Azért az elég grandiózus elgondolás, hogy a világ a szeretetre van felépülve. Szolidnak nem szolid, de grandiózus. Mi más volna az utazás is?" (122) És: "Volna valami Dylan Thomas-verssor, hogy a szeretok összeroppannak, de a szerelem túlél vagy hogy. (Ez igaz az utazásra is.)" (106)
A Megbízó egyszer azt táviratozta, hogy ne áltassa magát vigasztaló mesékkel. Vagyis ne tömje be a réseket. Ha két mondat között beláthatatlan a távolság, akkor - beláthatatlan a távolság. Lehet-e szeretet-viszony a börtön és a rab (a borönd és a zokni, a bödön és a méz) között? Nem, ha szereteten folyamatos gyöngéd érzelmet értünk. Igen, ha a szeretet a nem-tudás precíz belátása, annak belátása, hogy van rés, a történet töredékes, mert megtört. A grádicsokon, melyekbol 768 fölfelé az ulmi toronyba ugyanannyi, mint 168 lefelé a mauthauseni kobányába.

Jegyzetek

* Selyem Zsuzsa és Bagossy László itt olvasható írásai eloadás formájában 1998. október 3-án, a hatodik alkalommal megrendezett JAK Tanulmányi Napok az átírásról szóló konferenciáján hangzottak el. A másik két eloadást, Thomka Beáta Aluljárók, felüljárók, belso járatok: átjárhatóság, valamint Szigeti Csaba A belso fordításról címu munkáját márciusi számunkban adtuk közre. - A szerk.
1 Szent Ágoston vallomásai. Fordította Balogh József. Akadémiai Kiadó-Windsor Kiadó, 1995. 88.
2 A csak oldalszámmal jelzett hivatkozások Esterházy Péter Hahn-Hahn grófno pillantása címu könyvébol valók (Magveto Könyvkiadó, Bp., 1991).
3 Robert Musil: Korai tanulmányok és "gondolatlapok" . In: A tulajdonságok nélküli ember . Fordította Tandori Dezso. Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 1995. III. kötet, 601.
4 Ludwig Wittgenstein: A bizonyosságról. Fordította Neumer Katalin. Európa Könyvkiadó, Bp., 1989. 126.
5 Maimonidész: A tévelygok útmutatója . Fordította és e jegyzeteket készítette Klein Mór, Logos Kiadó, Bp., 1997. 32.
6 Bacsó Béla: Adódik-e egy másik kezdet? In: Határpontok . T-Twins Kiadó, 1994. 91.
7 Martin Heidegger: Beitrage zur Philosophie . In: Gesamtausgabe . 65. köt. Klostermann, 1989. 422. - idézi Bacsó Béla, i.m. 94.
8 Esterházy Péter: Hrabal könyve. Magveto Könyvkiadó, Bp., 1990. 185.
9 Heidegger, i.m. 510. - idézi Bacsó Béla, i.m. 95.
10 "Apám figyelmeztetett volt, hogy ha elkésünk az iskolából, akkor vagy azt kell mondani, hogy a Kálvin téren leszakadt a villamos vezeték, vagy azt, hogy megtámadott egy tigris, de hogy a leszakadt vezetéku villanyost tigris tartotta sakkban, ez sok..." (136)
11 Claudio Magris említi: Duna . Európa Könyvkiadó, Bp., 1992. 21.).
12 "But if thou shall cast all away as vain,/ I know not but 'twill make me dream again." - John Bunyan: The Pilgrim's Progress from this World to that which is to Come , London, W. Wright, 13, 1843, 214.
13 A Magyar Bibliatársulat által kiadott, magyarázó jegyzetekkel ellátott Biblia, Kálvin János Kiadó, Bp., 1996. 120. Zsoltár jegyzete, 700. o.
14 Claudio Magris: Duna . Fordította Kajtár Mária. Európa Könyvkiadó, Bp., 1992. 156. o.
15 Szent Ágoston, i.m. I. kötet, 6. o.
16 Szent Ágoston, i.m. I. kötet, 94. o.
17 Szent Ágoston, i.m. I. kötet, 154. o.
18 Esterházy Péter: A kitömött hattyú . Magveto Kiadó, Bp., 1988. 7.
19 "Nem állítom, hogy a regény akkor és csak akkor halott, ha Isten halott. Nem állítom, hogy ha Isten halott, halott a regény. Nem állítom, hogy ha a regény halott, halott az isten. De a kérdésre, halott-e stb., nagyon határozott és konkrét válaszom van: NEM TUDOM." (27)
20 "Hasonló a mennyek országa a gazdához, aki korán reggel kiment, hogy munkásokat fogadjon szolojébe. ... Amikor kiment kilenc óra tájban ... Ismét kiment tizenkét óra körül és délután három óra tájban...késo délután öt óra tájban is kiment ..." (Mt. 20,1-6. - a már idézett biblia-kiadás szerint)
21 Például ha utánanézünk a cikloid kérdésének a Simonyi Károly írta A fizika kultúrtörténeté ben (Gondolat Kiadó, Bp., 1978. 205-206.), arról olvasunk, hogy Huygens tette fel, önmagának (nem pedig Johann Bernoulli a bátyjának) a kérdést, van-e olyan görbe, amelynek tetszés szerinti pontjából (a talpponttól tehát
bármilyen messze eso pontból) indított test mindig ugyanakkora ido alatt érkezik a talppontba (i.m. 205.) A kérdés pontos, a kérdés története viszont eltér. Mintha fölcserélodnének a szerepek, a történet lesz a rés, a látszólagos ellentmondás mögötti kérdés.
22 Claudio Magris, i.m. 79-80. E sérelem-lista is folyamatos bír lenni, akárcsak a sérelmeket elfedo gyozelmi ének. Magris írja: "A radikális nevetés természetesen nemcsak a rendbe és az értékekbe vetett hitbol uz csúfot, hanem a káosz és a semmi elbizakodottságából is..." (i.m. 401.)
23 André Scrima: Timpul rugului aprins [Az égo csipkebokor ideje, esszék]. Humanitas, Bukarest, 1996. 101.
24 Scrima, i.m. 102-105.
25 Magris, i.m. 159.
26 Johann Wolfgang Goethe: Faust. Elso rész és Os-Faust . Fordította Franyó Zoltán. Állami Irodalmi és Muvészeti Kiadó, Bukarest, 1958. 60.
27 Isteni színjáték . Fordította Babits Mihály, Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1986. 230-233.
28 Szigeti Csaba: Szegény az magyar nyelv? Imbrikációs alakzat Esterházy Péter prózájában . Jelenkor, 1994/6. 526.