Pír és savanykás

Fotográfia

Egyre könnyebb fotózni, és így egyre nehezebb. Mindenki kezében mindig ott, ha nem is fényképezőgép, de valami gép, amely képeket állít elő. Képekhez vezet. Talán még meg kell valamit nyomni, ám ez sem biztos. Vagy feszítsünk be egy kicsit, mondván, nem minden kép, amit képként rögzítünk? Lehet, hogy ez ugyanaz, mint a blogszöveg versus irodalom? Mindenki művész? Ez harminc-negyven évvel ezelőtt provokatív művészi program lehetett, ma pedig egyszerű statisztikai jellegű megjegyzés. Másodpercenként tíz képet menthetünk el. Vagy le. De hogyan lehet föl-menteni? Tíz év múlva milyen módszerrel lesz véges a sajtófotó-kiállítás? A blogokban is sok, váratlan és új energia van, csak hogyan találunk erre rá? Egy ilyen seregszemle - de régen használtam ezt a szót - részint evvel a lehetetlenséggel próbálkozik, részint igyekszik hangsúlyokat mutatni; a technika sok mindent elfed, igyekszik e fedés mögé pillantani.

Inflálódik a szó, inflálódik a kép, ám nem kell nyafogni, ez már régebb óta így van, az, hogy mély szkepszissel (bizalmatlan bizalommal) kell bánnunk az eszközeinkkel. Ezek nem csupán egy irodalmi író lelki csipkéi, hanem ott van a kérdés, ott kell lennie az újságíró csinálós gyakorlatiassága mögött is. Szívesen hangsúlyozom, hogy a sajtófotós újságíró. Én nem vagyok az, bár néhányszor már voltam újságírói helyzetben, vagy nem is így mondom, hanem hogy már láttam élő, működő, mozgó újságírót, engem lenyűgöz ennek a munkának a hétköznapi brutalitása is, a gyorsaság, a sietősség, a leadási határidők, percre és nem hónapra, mindaz a rémes üzemszerűség, ami nyomasztó, ami bedarálhatja az embert, de ami lehet a leleményesség forrása, a tehetség mozgatója is. És persze az alázattal rokon józanságé, úgy dolgozni minden erővel egy apró cikken, képen, hogy tudván tudjuk, nincsen érdektelenebb, mint a tegnapi újság. Na ja, tiszavirág-életű.

Van a fotózásban - vagy minden művészi tevékenységben?, de ne má, hogy megmondjam éppen most, mi és mi nem a művészet -, van benne valami münchhausen bárós, magunkat a hajunknál fogva fölemelni. Szoktam kajánul megjegyezni, hogy nincs mese, az újságírónak a valóságot kell tükröznie, ami korántsem olyan egyszerű, mióta kiderítettük, hogy a valóság függ a szemünktől. Ránézünk és megváltozik; elpirul, elpirul örömében, dühében, kiszolgáltatottságában, magányában, boldogságában, rémületében, vacogásában, ölelésében - ez a pír, ami ott van aztán minden jó fotón.

Egy arc, egy röhejesség, egy vígság, egy megrendültség, egy gyávaság, egy panelmalac, egy gárda, egy balettcipő, egy kis árpádsáv, egy kis Nagymagyarország, egy lélek, egy tiszavirág, még egy, még egy, egy zászló, egy sár, egy szikla, egy béka bazedovos szeme, egy gyerek bazedovos szeme, benne egy Isten, egy tömeggyűlés, egy magány, egy hamisított Puma cipő, egy kínai katona, még egy arc, riadt, politikusé, egy bonvivános arc, politikusé, egy árnyék, politikusból, egy másik árnyék, nem tudni, kié, talán egy bolondé, egy aluljáró, egy Üllői út, egy pucér popsi, nem politikusé, egy rendőrség, kicsinyítve, egy hegedű ("asztalnál meghal"), egy sztárügyvéd, egy sztárránc, egy pezsgő, egy hajléktalan, egy demagógia, aztán amikor nem tudni, mert nem érdekes, hogy mi: csak van egy kép, mintha esne, mintha menne, mintha fényne, mintha fájna, mintha szépne, mintha vége.

A képpel még könnyebb demagógnak lenni, mint a szóval. Oldalakat lehet írni hiába, ha a kép (vagy a képszerkesztő) úgy akarja. Nem emlegetem föl a felelősséget, mert ha említeni kell, akkor már késő.

Tudok ezt-azt a szó erejéről, a kép erősebb, mindenesetre közvetlenebb, kézzelfoghatóbb, ezért durvább is. A sajtófotós nem tehet mást: állandóan néznie kell, állandóan bevetésen van, nincsen munkaideje, mert nincsen másfajta ideje, egyszer paparazzi, mindig paparazzi (ahol paparazzin nem a bulvárt értem, hanem, mondjuk, André Kertészt). Minden fotós harctéri tudósító, csak az egész nem ilyen emelkedetten van, a képeken ritkán láthatjuk, hogy valakit épp golyó ért, és most iramlik el belőle az élet (bár, mondják, a hivatkozott fotó, a Capáé, a spanyol polgárháborús-iramlós, beállított kép, de aztán főleg azt mondják, hogy ez marhaság, akkor ez még nem volt divat, csak mostanra jött el a hamis dokumentumképek, -filmek ingoványos szezonja), inkább csak leesik egy tejesüveg, ennek robbanását látjuk, meg hogy fürge mikulásaink imént pattantak a nyeregbe. Bár a rendőrattak az rendőrattak, a félszem az félszem. A csőcselék pedig csőcselék, az erőszak az erőszak, és a felelősség az felelősség. Mi meg mi. De erről, úgy tűnik, ez idő szerint nincs elegendő tudásunk.

A sajtófotós kalandor, a mindennapiság kalandora.

A nézés kegyetlen, a fotós nem jó-emberben utazik, nem lélegezteti, nem menti, fotózza a haldoklót, a haldokló tejesüveget. Voyeur, a részvét a képein van. Hogy az Úr ezt hogyan veszi, hogyan számítja be, nem tudni.

Ha a fotós szó helyett a fotográfust veszem, és emlékeztetek ennek jelentésére, a fényíróra, akkor csak azért, hogy emlékeztessek Örkény figyelmeztetésére, hogy mi is az író, ha fény, ha tinta, hogy önmeghatározásunkkor, ennyi előnye legyen a magyarságunknak, ne feledkezzünk meg arról, se én, se Önök, fényíró kollégák: író: a vaj köpülésekor megmaradó, tejszerű, savanykás folyadék.

(Elhangzott a XXVI. Magyar Sajtófotó-kiállítás megnyitásán)