Nem tudom, miért

Meghalt Tábori György, színházcsináló, akit a világ George Tabori néven ismert; rövid á-val, hosszú ó-val, Tábóri, ejtették a nevét, ha "rendesen", de mindenesetre magyarul mondtuk, nem is tudták, kiről beszél az ember. Budapesten született 1914-ben, ahogy mondani szerette, a jó dolgok 14-ben kezdődtek. De más dolgok kevésbé voltak jók, 1936-ban Londonba emigrált, a Faludyéihoz mérhető kalandos háborús évek után tovább Amerikába. Auschwitzban az egész családját megölték, csak az anyja menekült meg, véletlenül. Az ő szellemében bekezdés közbeiktatása nélkül így folytatom: Hollywood, New York, színház, forgatókönyvek, például Hitchcocknak, Brechttel találkozik, fordítja, értelmezi, 1970 körül vissza Európába. Mondhatni világpolgár, igaz rá Henry James elegáns definíciója: Az ember attól a pillanattól lesz világpolgárrá, amidőn számára már bármilyen szokásrendszer egyformán parlaginak tűnik fel. Nagyon finom ember volt, keze, sálja, mozdulatai, hangja, miközben főként az emberi parlagisággal dolgozott. Abban utazott. A világpolgár nem seízesebűze párlat, "kilógott" belőle az amerikai, kicsit az angol, a magyar, a zsidó, talán a legkevésbé német volt, és ebben az idegenségben teljesedett ki a művészete, s lett a kortárs német művészet megkerülhetetlen alakja.

Ha volna bennünk igazi hűség, akkor nem volna szabad most szomorúnak lenni, nem volna szabad gyászolni. Ízléstelen vicceket kéne mesélni (nem anekdotákat, nehéz Táboriról nem anekdotákat mesélni!), kis gonosz poénokat mondani egy nagyon nagy csöndben; két George Tabori utazik a vonaton 1944-ben, az egyikük zsidó, mire a másik nagy vidáman azt mondja... Tovább nem tudom. És a Herr Mandelbaumos mondatot nem írom ide.

Most látom, hogy Táborihoz magyarul magyarázó mondatokat kell írni. Például a fenti az elhíresült anekdotára utal, mely szerint Tábori apja a gázkamrába lépés előtt udvariasan megtorpan, csak ön után, Herr Mandelbaum. Ez tényleg vicces mondat. Került, amibe került. Jelent meg magyarul könyve, játszották is darabját, de nagy hatást itthon nem keltett. Nem is volt esélye. Amikor ő 68-ban, Berlinben a Kannibálok című Auschwitz-darabbal provokált, aztán Brémában az általa alapított Színházi Laboratóriummal ment szisztematikusan szembe a német színjátszással (maga is német színjátszóként) - volt mivel ütköznie. Volt mit föllazítania. Tabori (átállok erre az írásmódra: a tartalom és a forma egysége!) a legnagyobb lazák egyike. Ahogy Hrabal fogalmazza: kormányszinten laza. Abban a megdolgozott környezetben, következésképp hierarchiában, ahol a színház is, a társadalom is elvégezte a reá tartozó munkát (vagy ha nem, akkor tudta, hogy nem) - volt mire lazának lenni. Tabori lazasága, fellazító aknamunkája, zseniális művészi hálátlansága éppen arra mutatott rá, hogy ezeket a munkákat csak végezni lehet, nem pedig elvégezni. A művészet, a színház nem találhat rá a megoldásra, legyen az bármilyen nívós is, folyton a kísérletezés állapotában kell lenni, a kétségbevonáséban, olyan bizonytalan vagyok, vagy mégsem?, laborálni kell és laboratóriumban lenni, és a társadalom sem húzhat záróvonalat (magyarul slusszstrihhet) a jelenje és múltja közé, illetve fordítva, az automatikussá váló politikailag korrekt beszéd mögött újra meg újra kiborulhat a bili. Ausviccelni, ahogy Tabori, ott lehet, ahol nincsenek ez ügyben sunyi, kétértelmű ingadozások, csak legföljebb a kudarc, amely hozzátartozik magához a dologhoz. Az emberhez. Magyarország e folyamatban (emberiben, európaiban) szarul áll, és erről még csak tudomást se akar venni. Maszatolás, sértettségek, védekezések, támadások: de sehol vagy alig a megértés vágya, csöndje, rémülete. Tabori itt csak egy furcsaság tudott lenni, vicces, ízléstelen, könnyű, érdekes, szórakoztató. Na mindegy.

Nagyon kevés ember nem volt szerelmes belé. Én nem tartozom e kevesek közé.

Nemigen ismerem ki magamat a színházban, de úgy tetszik, a rendezők mind vadállatok, tigrisek, oroszlánok, hiénák, ki milyen. Tabori olyan volt - mutatta a bajsza -, mint egy alvó oroszlán. Az ember hajlamos volt elfelejtkezni arról, hogy az alvó oroszlán is oroszlán. Az volt a nagy fölismerése, hogy a színész is ember. És a nagy emberi zsenialitása, hogy ezt valahogy kiterjesztette a nem színészekre is.

Mint mindenki, sokat tudnék mesélni róla, pontosabban rólunk - ez is a nagy képességei közé tartozott, hogy a vele történtek velünk is történtek. Ha csak rám nézett, tehetségesebb lettem. A természetes emberi gonoszságra épülő komolytalansága és könnyedsége, amely az emberi jóságra mutatott rá, vagy legalábbis valami hitre az emberi ártatlanságban: nagy példa. Tabori nem naiv volt, hanem tiszta. Piszokban - magunkban - turkálva: tiszta. Nem ismerek senkit, akitől ilyen messze állt volna az öncsalás. Ismerte a világot, és nem részesítette magát külön elbírálásban: nagy példa.

Nem logikus, hogy meghalt. Semmi nehézséget nem okozott volna őt a 90 után 900 évesnek, majd 9000 évesnek elgondolni. (Weöresről tudtam ilyeneket gondolni. Ő megmaradt - máig - annak a zseniális kisgyereknek, akinek Kosztolányi láthatta.) Most már késő. És fordítva: olyan magától értődően halt meg, mintha ez volna a világ rendje, mintha abban semmi botrányosat nem kellene látnunk, hogy az ember halandó, szépen lassan ment ki belőle az élet. Nem tudott olyan öreg lenni, törékeny és madárka, hogy fölállván a rendezői székből, ne lélegzetelállítóan magasodjék, Don Quijote maga... Amikor egyszer úgy két éve, hol másutt, mint a színház folyosóján, bután megkérdeztem, hogyan vagy, Gyuri bácsi, azt válaszolta, amit akkortájt mindig: kitűnően vagyok, Péter bácsi, nem hallok, nem látok és mindent elfelejtek. Hallgattam csak, néztem a derűs arcát, ő meg tett a levegőbe srégen fölfelé egy rövid mozdulatot, mintha azt mutatta volna, ott megy el egy darab belőlem. Sokat tudott a peinliche Wortról, a kínos szóról, a Liebéről (erről tartott előadást a Büchner-díj átvételekor, amelyet mint első nem német anyanyelvű író kapott meg), nagy keresztény művész volt ez az angolul író, Németországban élő, nem tudni, milyen nyelven álmodó, magyar zsidó férfi.

És micsoda férfi! Már csak az a gyönyörű, puhán sárga kapucnis kabátja...! Nagy (túl nagy) példakép. Mészölyről gondoltam, hogy könnyebb az életem általa. Nekem Tabori is ilyen. Még sokat akarok tanulni tőle.

Ne gyászoljunk. Nevessünk. Vagy sírjunk. Mindegy. Nem tudom, miért, de nagyon szomorúnak találom ezt az egészet.