Most jut eszembe, mégis van művészet

Szütsnek, Vojnichnak

Esti Kornél egy reggel nehéz álmából arra ébredt, hogy ágyában festménnyé változott, illetve egy másik fordítás szerint, amikor egy reggel Esti Kornél nyugtalan álmából felébredt, festménnyé változva találta magát ágyában.

Noboszmeg, morogta archaikusan maga elé, mert ez még neki is soknak tetszett elsőre, túlzásnak, noha kisgyerekkora óta kalandos életre vágyott (lásd Esti Kornél kalandjai, nomen est omen! úgy ám!), állt ott abban a gyerekkorban az apja előtt, és akaratosan közölte: Apám! Én kalandos életet szeretnék élni! - Ha jól emlékszem, ezen főleg azt értette, hogy ne kelljen késsel-villával ennie. Élj, vont vállat az apja.

Páncélszerűen kemény hátán feküdt. Keretezve, ez volt az első fölfedezése, Estit keret fogta körül. Ez nem lepte meg, tudta magáról, hogy véges, pontosabban, hogy korlátos, ez sohse szegte kedvét, ez nem zárt ki semmit, vagy ahogy a közeli kifőzde szakácsnője szereti mondani: attól ön még ostromolhatja a végtelen ormait, Kornél kedves. (Esti, József Attila terminusaival, a szakácsnő biztatásával, olyan volt, mint az ihlet: határolt végtelenség.) A paplan félig lecsúszott róla (Estiről).

Mi történt velem?, gondolta. Nem álmodott. Szobája, a szabályos, csak kissé szűk emberi (sic!) szoba békésen terült el a jól ismert négy fal között. Heves mozgások, nagy atlétikák itt nem leendnek, nézett végig Esti magán, és a nézésből mint olyanból - nem egyszerű, bárkik volnánk is, a nyakizmok eleve nehézkesebben dolgoznak immár, berozsdásodtak, és lefelé hajtván a fej, a toka is begyűrődik az áll alá, hopp!, kapott észbe Esti, hát nincs is neki most feje, nemdebár, mi volna akkor a toka és mi a gyűr és így tovább -, a nézésből tudhatta, mai kép ő, egy mai festmény, nem mondom, hogy modern, mert evvel mintha azt mondanám, nem posztmodern, elsőre annyi világos, hogy, mondjuk, Cézanne utáni, előtte nem néztek a képek, a képeket nézték, és itt megállt a dolog; ez megváltozott. Azt látta, hogy nem egy hölgyet ábrázolt szőrmekalapban és szőrmeboával, ki feszes tartásban ülne, alsókarja egészen eltűnne nehéz szőrmemuffjában, amelyet a szemlélő felé nyújtana.

Mi lenne, ha kicsit még aludnék, és elfelejteném ezt az egész őrültséget, illetve a másik fordítás szerint ostobaságot?, gondolta, de ez megvalósíthatatlan volt, mert megszokta, hogy a jobb oldalán fekszik, jelenlegi állapotában azonban nem tudott oldalára fordulni. Nemhogy lábai nem voltak, de aztán kapálódzás, lett lenne bármennyire siralmas is, még annyira se! Se hír, se hamv. Csípje meg a kánya, gondolta Esti a bazmeg helyett, ebből így már megint nem lesz egy árva fia (csipetnyi) cselekmény. Pedig, olvassa, a cselekmény visszatért. Hiába mesterkedtek a komcsik meg a szekértolóik. Hát akkor jer, kánya, jer, legyintett Esti - úgymond; az úgymondokat elhagyom a továbbiakban. Pedig, fűzte tovább a gondolatait Esti, az úgymond nagyon is kurrens szó; mit szó! jelenség! Minden szó idézőjelbe került, úgymond. No de erre most éppenséggel fütyülhetnénk, nyújtózkodott megelégedetten, akár egy jóllakott napközis. Bár nyilván ott is van valami hasonló, kell lennie, a festőknél.

Van egy művészházaspár ismerőse. Micsoda egy szó, művészházaspár. Az öreg Major Tamás hangján hallatszik, sőt inkább a hősiesen ripacs Boguslawskién, Spiró Imposztorjából - lefittyedő szájjal, egész lényével fordulva oh nem a szó, hanem súgó felé, műűűvészházaspááár, hallik a suttogó üvöltés a vén színészfülek felé, és akkor most jön igazából a lefittyedő száj, mintha valaki az utolsó szavait lehelné, az érett Major minden szava utolsónak tetszett, és újra meg újra elhittük, mert elhitette, hogy ez tényleg az. Glenn Gouldnál szól ennek az utolsóságnak a rémülete minden leütött billentyű nyomán; soha többé zongora nem fog szólni: így szól, újra meg újra soha. Képzeljük tehát ezt a művészetfilozófiával megterhelt majori lefittyedést magunk elé, ajka, indulásként, némán mozog, mommog, ősöreg, ezt játssza el, ezt öregként nyilván nehezebb, aztán mint egy fájdalmas nyögés, valahogy így: mőőőveeesz, lihegés, szünet, a házaspárral már nem kezd semmit, lényegében, pááár, a levegőt fújja ki - igaz, utoljára.

Egy művészházaspár, ha festők, többnyire (rendszerint) egy festőnőből és egy festőből áll, áll össze. Kérdi egyszer Esti - épp a majori hangzásra gondolva - a festőt, hogy ők-e is mindig-e az utolsó képet festik-e. (A festőnőtől nem merte megkérdezni. A miértre nehéz volna válaszolni. A válasz inkább jellemezné a festőnőt, mint Estit.) A festő szeret (és/mert tud) riposztozni, egyáltalán "szellemesen beszélni bármiről", társalogni, mintha lenne még szalon, szalon, mint olyan - perzselheted, nem lesz abból szalon (rég). Megszűnt a festészet, vigyorgott komoran a festő, a huszadik században, mint tudott, megszűnt a festészet. Ez látszik, meglátszik a mostani festészeten. És ez már nem a lehetetlen lehetségének az abszurditását, nem a nincs elleni küzdelem meghatódottságát hozza magával, hanem valamiféle békességet.

Hm, gondolta erről Esti ott az ágyban, de nem talált magában (magán?) semmi békességet. Persze a békesség nem azonos a nyugalommal. Fölfedezett magán egy Van Dyck-barnát. (Y, nem i.)

A képzelet szárnyán lépjünk be egy konkrétumba, olvasóim, és tekintsünk kissé körül.

A konkrétum azért jó (üdvös), mert konkrét, így el lehet képzelni, ami megkönnyíti az olvasást, miközben a képzeletnek semmi nem szab gátat, legkevésbé a konkrétum. Ezért nehéz belelépni - mint aki halkan belelépett - a konkrétumba. Belelépni, vagyis megteremteni. Megteremteni, vagyis nem benne ragadni.

A festő hajnalban (nehéz, illetve nyugtalan álmából - de most nem erre megyünk tovább) fölriadván nem bírt tovább aludni - vélhetően az előző este mértékkel bár, ám jelentős mennyiségben elfogyasztott grappa folyományaként -, macskaléptekkel kiosont hát a házból, a casából (a konkrétum toszkán kontúrokat ölt), és mintha titokban, mintha bűnözne, fotókat készített az épp ott, aznap elterülő (dimbes-dombos) tájról. Mintha ködlebernyegek tennék titokzatossá a nyári pirkadatot, finom fátylak, s mögöttük elegáns színpadképként a távoli hegyek, magyar szemmel brutálisak, valamint kékesszürkék - jaj, csak színekkel ne kezdjen az ember! -, de már érződik a színen, hogy igaza van a filozófusnak: föltevésünknek, miszerint ma is föl fog kelni a nap, jók az esélyei. "Szurok Á! hó É! rőt I ! zöld Ü! Kék O! - csak egyszer / lehessek titkotok mind elbeszélni bátor!"

Ezalatt a festőnő aludott.

A festő nyugtalan, a festőnő nyugodt. Természetesen a nyugtalanság a nyugalom, a nyugalom a nyugtalanság elfedésére szolgál. (Tetszett volna nem művészházaspárnak lenni, akkor nem volnának ezek a ráncigálós, szimmetriázó mondatok.)

A festő azután - a bőséges reggelit követően, az a sok nevesincs kolbász vagy szalámi, ki tudja, ami egy ilyen (milyen?) toszkán kisvárosban akad! és mindnek van neve! komoly ember ezeket tudja is! - föltette a laptopjára a képeket, majd a laptopját föltette egy jelentős - dímatlan! - asztalra, és megkezdte a festési előkészületeket. A festő rátalált - ez idő szerint - a vízfestésre. Akvarellben nyomul. Rábukott, mint gyöngytyúk a meleg takonyra. Koldus a fagarasra. Vérmedve a telt szúnyogra. Hát igen, így megy ez, ha valakinek korszaka van. Ez is, gondolta Esti, milyen jó, hogy a festőknek van korszakuk, kék korszak meg ilyesmi. Írók ritkábban korszakolnak így, vagy csak magukban, nem mondják - kár.

A vízfestéselőkészületimunkaterveket e helyt nem részletezzük, de mindkét oldalnak nedvesnek kell lennie (hogy ne száradjon hátulról). A papír merített - mibe van merítve a merített papír? -, mindenesetre nem szakad szálasan, és ennek később még lesz jelentősége.

Mint Krisztus magamagára a Mantegna-képen, úgy nézhetett Esti is magára, nem is látott formákat, legföljebb formák formáit; viszont fölfedezett magán a Van Dyck-barna után némi párizsi kéket. A párizsi kék édes és mély és drámai, mondja (mondta) a festő. A párizsi kék? Talán zöldesebb; feketébb, mondja (mondta) a festőnő. Az ultramarinkék a legjobb szürke. A kobaltkéknek semmi ereje sincs.

Esti Kornél ámuldozva nézte a festőt a terem egy homályos zugából. (Volt már zug valamikor is, amely nem homályos, és ha nem - már bocsánat! -, nem csupán azért nem, hogy ne épp homályos ne legyen? Kivételesen azonban most nem szálaznám nyelv és valóság viszonyát - jön rá úgyis még egy ultramarinkék.) Nem is ámuldozva, inkább irigykedve, ujjongón irigykedve - hát ez már majdnem ámuldozás, csöpp okkerral vadított indiai sárga kell csak hozzá -, és mondhatni szokásszerűen kurjongatta: Ez is! Ez is jobb! Minden jobb! Mázlisták! Jobb a festés, jobb a szaxofon, minden jobb, mint az írás, jobb festeni, mint írni, jobb szaxofonozni, mint írni.

Mi az, hogy jobb?, kérdezte volna szenvtelenül a festőnő, ha szokott volna kérdezni. Szokott, és arra válaszolni is kell.

Hát azért ebben a jobbozásban volt kokett! Na de. Na de minő mély és komoly és radikális kokett ez, Kárpát-medence-kokett, Dunának és Oltnak egy a kokettja (mert akkor még kokett volt a kokett), aztán a Pilis kokettja, de meg tőlem a Vazsalberd hegyeié, és Becketté, és Camus-é - de csitt, csitulj, szív! (Csitul.)

Esti sóvárogva méregette a festő festékes kezét. Ez az, a kezén látszik a munka jellege, a pofája, ama anyagszerűség; nyilván azért kedvelte önnön tintás ujjait is, minthogy időnként tintás lett az ujja, Königsblau, Royal-Blue, Bleu-Royal, Azul-Real. Közelebb merészkedett. A festőt elborította az alkotás szemérmetlensége, se látott, se hallott. Meg még játszott is kicsit Estinek.

A festő szeretett játszani. A képei nem. Milyen er, tűnődött Esti, ős reflex ez, az alkotó és az alkotás közti kapcsolatot fölmérni, kimutatni, annak örvendeni... a tárgyiasult én. Lehet, hogy a festő képei épp ezen mélabúznak békében? A festőnőéi bizonyosan nem, azok (már) arrébb vannak. Nem mintha lenne egy út - a "már" erre utalhatna, tévesen. Zene: a szokásos Janis Joplin-kacaj a Mercedes Benz végéről: a képekről meg nem mondanád, melyik a férfi, melyik a nő. Kajánul: ha, akkor inkább fordítva. Megértőn: a nőben a férfi, a férfiban a nő; na ja.

Mielőtt még a készülő képre nézhetett volna, tekintetét szó szerint lebilincselte a fotó, ama hajnal. Te, öregem, szólalt meg Esti, mintha Ottlik-szövegben volna (drága öregem, édes Bébé), ennek a képnek a leheletfinom sfumatós fraktúráját - na! na! - úgysem tudja a festmény visszaadni. Hülyeség, bólintott azonnal a festő. Mért kéne bármit is visszaadni? Esti, vette észre Esti, tényleg micsodábbnak, hülyébbnek mutatta magát, mint volt valójában. A fotó nem tud úgy bánni az idővel, mint a festmény, vagy még egyszerűbben: a fotón nincs idő, illetve van, de meg van fagyva, a festményen meg van, és mintha a száját, vagy a szája előtt egy zsíros falatot, végighúzta a festő a papíron az ecsetjét.

A festőnő közben, súrló- és ellenfények, gégenek kíséretében bejött a kertből.

Megváltozik, ha kép közelébe kerül, fényesebb lesz, és nehéz, szép komolyság lesz rajta úrrá, hasonlítani kezd a képeihez (mindazonáltal ez nem, ez sem a karteziánus ego, idézet vége, újrakonstruálása, némiképp fordítva áll a helyzet, a mű teremti a vészt - nevetés a karzaton), nézte a földre letett darabokat, a festő már kész hajnalképeit; Esti tekintete, miként a vércse (legyen meg a mindennapi hasonlatunk: kánya, szirti sas, ja és: vergődő turul) csapott le az asszony arcára. Az arc kizárt mindent, rajta is, mintha kizárólag az a kép látszódna, amit nagy figyelemmel spektált. Aztán szó, mozdulat, arcrezdülés nélkül kiment. Azért ez nem egyszerű: bejön, aztán kimegy. De hát mi egyszerű, még csak kérdőjel sem kell ide. Kiment a kertbe. Vajon már a kert is toszkán? Vagy az csak a kertek alatt kezdődik? Ha áttennők a problémát a Bakonyba, Bakony-e a kert?, nem, a kert nem lehet Bakony (hacsak nem a Tuileriák). Mindig ez a mi micsoda, ez a minek nevezzelek... Mégiscsak tisztább dolog szó nélkül bejönni, aztán szó nélkül kimenni, bejön a kertből, kimegy a kertbe... amaz meg húzogatja azt az ő nyestszőr ecsetjét, pacsál a mocskos vízben, törölget, visszafest, van, ami van.

Hogyan vagyok alapozva? Hogy van rám felhordva a festék?, tűnődött az ágyban Esti. Ránézett az ébresztőórára, amely az éjjeliszekrényen ketyegett. Mennybéli Úristen, gondolta, illetve a másik fordításban, Egek Ura, villant át rajta. Noha kedvvel szokta mostanában ismételgetni, hogy mennyire nincsen rászorulva a lábaira, ezt a mostani helyzetet, hogy mindközönségesen nincsenek, túlzásnak tartja. Másfelől, hogy így ki van feszítve a keretére, az nyilván jót tesz a sok üléstől elgyötört hátának, derekának. Mesélte a festő - arra példa, hogy a véletlen is alakít, a véletlen is dolgozik, és kell vele dolgozni, hogy egyszer csak, tán még a komcsik alatt, eltűnt a Gesso nevű alapozó, a kedvenc alapozója, nem sokat lacafacázott (cicózott), attól kezdve - természetesen - másképp kellett felhordania a festéket, viszont a kezdeti nem megfelelő felhordás mindenféle érdekes és fontos új szín- és formaviszonyokat eredményezett, szóval hogy minden tudható, csak a lényeg nem.

Estinek bőven volt ideje, hogy zavartalanul gondolkozzék, hogy rendezze be új életét, illetőleg elég ideje volt zavartalanul végiggondolni, hogyan rendezze újra életét. Elsőre talán le kéne írnia magát. Ám a kép nem leírható. Ami leírható, az nem kép.

A művészházaspár minden egyes tagja fotóból dolgozik, nem természet után (összecsukható kis szék, hangyák), nem modell után, de nem is - ihimáhár - absztraktan (ban, tul). Néha látnak valamit, és azt mondják, ez az!, és lefotózzák, aztán már csak a fotót nézik, míg meglátják azt a valamit vagy akár egy másikat vagy nem egészen egy másikat, de nem is az elsőt, mindenesetre azt mondják, ez az, most már felkiáltójel nélkül, és hozzákezdenek a festéshez! Estit foglalkoztatta ez a fotódolog. Hogy képről képet csinálni. A festő, akinek fölvetette a kérdést, mert szeretett a festővel úgynevezett szakmai problémákról eszmét cserélni, festőkkel, zenészekkel ezt jobban lehet, amiről volt itt szó, de legalábbis jammer, a festő elégedetlenül csóválta a fejét. Busa fejét. Mindenképp képről készítek képet, a látvány önmagában nem létezik, azt meg kell csinálni, neked magyarázzam?

Mintha nekiestek volna Estinek. Mintha ő tehetne arról, hogy akadozik a világ misztikus érzékelése. Hogy akadozik az egyesülés. Vázlat, mondta a festőnő, a fénykép olyan, mint a vázlat, látsz valamit, lerajzolod, lefényképezed, mindegy, csak a fénykép jobb, memóriaerősítő, nincs ennek nagy jelentősége. A festőnő mindig józan. Józan és szenvedélyes. Ha tűzhányó volna stb. Nem az, de azért kicsit mindig kilóg a térből.

Ez a toszkán délelőtt, gondolta Esti az ébresztőóra durva ketyegésében, olyan, mint a fotó a képhez. A kép én vagyok.

Esti a casa tövéből, a biztonságosnak hitt (de nem! rákvörös!) árnyékból kajabált a művészházaspárnak (most akkor ki a kertben, ha nem toszkán is, s ki nem?), hogy nem gondoltak-e arra, nyilván sokan kérdezték ezt már, mert kézenfekvő, mert a korszellem sugallja, a fogyaszthatóság szempontjának erősödése, a pénzemért érteni akarom!, következésképp a siker lassú beépülése az esztétikai ítélkezésbe és így tovább, nem gondoltak-e arra, hogy az milyen érdekes, vagy ha tetszik, vicces volna, vagy hogy esetleg jól működhetne, ha odatennék a kép mellé a fotót, ilyen volt, ilyen lett, nem mintha ő ezt javasolná, vagy az említett szempontokat követné, vagy akár csak távolról helyeselné, csupán kérdi, nem jutott-e eszükbe.

Ez nem TIT-előadás.

A festő prompt válaszolt, gondolkodás nélkül, vagyis egy régebbi gondolkodás után. Esti fölnevetett, úgy érezte, kérdésére az optimális választ kapta; ennek örült. A festőnő is prompt volt, prompt nem mondott semmit, dünnyögve vonogatni kezdte a vállait, nem, nem hiszem, nem kell, csak félreértéshez vezet, mindegy, úgyse változtat a képen, nincs értelme, lehet. Láthatóan kizárólag a kép felől gondolt a kérdésre, amelynek így nem tudott, mert nem lehet, értelmet tulajdonítani. Ez még optimálisabb válasz volt (mert meg sem értette a kérdést), Esti most nem nevetett.

Nem akarsz festeni? Nem akarsz egyet festeni?, kérdezte a festő hirtelen Estitől, aki ijedten hebegni kezdett, és rázta a fejét, nem, nem. Előtte a következő történt: A festő belelendült, egyik képet festette a másik után. Esti úgy örült, mintha vele történt volna valami jó. Az alkotás mint olyan - ebből a látványból vont már megint le derűs világkövetkeztetéseket. Benőhetne már a feje lágya! (Ad notam: az az én nagy hibám, hogy túl jó vagyok.) Ült a sarokban, a zugban, s látá, hogy így jó. (Csak viccelek. Egyébként ezt, ezt a látát nekem egyszer egy Magdi nevű nő mondta. Pipázott és olyan édes mosolya volt, hogy kivirágoztak a kertben a rózsák, mert ott volt egy kert meg egy rózsalugas. Még mást is mondott.) Időnként bejött a festőnő. Esti hirtelen megértette: ezt jelenti, hogy művészházaspár, hogy időnként bejön (és kimegy, értelemszerűen). Bejött, zárt áhítattal rámutatott a téglapadlón fekvő (száradó?) képek egyikére, ez, de nem mondta, ez. A festőnő képei nem igénylik a szót, a festőéi igénylik. A festőházaspár a képek fölé hajolt, mormogott, hol csóválta a fejét, át kellett volna már térni többes számba, csába a formális egyeztetéssel, most már mindegy, hol csettintett, Esti számára, aki közben közéjük pipiskedett, követhetetlenül. Neki mindegyik kép tetszett, nem egyformán, de mindegyik. Nem úgy van-e, öregem, hogy ez egy sorozat, és a jobb kép föltétele az előző, a kevésbé jobb, s lépnek egymás vállára? Nem, mondta a festő indulat nélkül. Akkor már csak ketten álltak ott. Ekkor rémületes dolog történt, Esti számára alig fölfogható, mert nem látta az odáig vezető utat: a festő a válasz indulattalanságával lehajolt, fölvette az egyik képet, ezen dolgozott a legtöbbet, és összetépte.

A rémület az cselekmény?

Gregor Samsának nem volt identitásválsága, többet mászkált ugyan a plafonon, mint eddig, de több lábbal, inkább lábacskával is bírt, mint eddig, a tapadókorongokról nem is szólva. Esti sem kóválygott elveszetten a saját megrendült középpontja körül, de, tán éppen azért, mert ismerte Samsa történetét, más kérdéseket kellett föltennie, más válaszokról kellett hallgatnia (és fordítva). Ha valami után vagyunk, nem tehetünk úgy, mintha benne volnánk, sőt előtte! - ez a hazugság, ez az igazi írástudói árulás!, heveskedett Esti. Vajon őt a festő vagy a festőnő festette? Mutatis mutandis: lovasszobor-e ő? (Kézmozdulat.) A semmibe tartó utak vagy a valamiben vanó lépcsők? A festő - miből másból - hiányból dolgozik, ez a hiány a leghangsúlyosabb képszereplő; mindig kérdezik is a festőt, aki indignált válaszokat ad erre, hogy mért nincsenek emberek a képein. A festőnő képein sincsenek, de ott nem kérdezünk; érdekes. A festő képei mozognak (mesélnek), a festőnő képei mozdulatlanok (monumentálisak, önmaga monumentjei). Esti nem tarthatta magát önismeretben gazdag tájnak (itt: tájképnek), mindenesetre egy kis monumentalitás elkelne. Monumentalitás plusz schubertes sötétek, nem világosok. A világosi fegyverföltétel, ez megfelelne Estinek. De Esti most hiába érezte - kis segítséggel - magában Vermeer csöndességét, Sisley színtiszta tömény metafizikáját, illetve a Lorenzetti-színek tompa elevenségét, magabiztos gazdagságát - csak a szakadó papír recsegésére tudott gondolni.

Ne. sikoltott fel Esti, ne tépd össze. A festő rezzenéstelenül folytatta, amit elkezdett. Esti meglepetten állapította meg, hogy ugyanúgy szaggatott, ahogy festett, ugyanabból a megfontolásból. Erre nem számított. De a festő meg talán a merített papír természetével nem számolt. A darált rongyból, cellulózból készült trutymót, amiből megszáradván a papír lesz, egy selyemszitán kimerik a kádból, és hagyják a levét lecsöpögni. A vízjel úgy kerül bele, hogy gondosan (!) belehímzik a szitaselyembe. Attól rojtos a merített papír széle, hogy úgy ülepedett le a szitán. Lényeges, hogy a jó papír famentes!

A jó papírt nehéz összetépni. És hiába volt nyugodt a festő, hiába természetes része ez a festésnek, ez a nehéz kiült az arcára. Azért ez mégis más, mint kihúzni egy mondatot. Elkérte a papírdarabokat, avval a titkos szándékkal, hogy majd otthon összeragasztja. De nem tudta. A részek is szépek. Amikor gyáván elutasította a festés lehetőségét - tényleg!, milyen lenyűgözően szép tárgy volt az a rojtos szélű, képeslap nagyságú papír! -, akkor nem erre gondolt. Eszébe jutott, milyen természetesen folytak egybe - hát mert úgy folyatta! - a színek meg a formák, és lettek szín és forma, olyan magától értődőnek, szükségszerűnek, következésképp egyszerűnek tetszett mindez - attól az egyszerűtől neszült meg Esti.

"Nem kell állandóan festeni, de mindig festőnek kell lenni." A művészházaspár szóra a Google-ban 2850 magyar nyelvű találat jött föl (Estinek) 0,29 másodperc alatt.

Esti az ágyban feküdt. Itt nincs Grete, a takarítónő, aki megállna mosolyogva az ajtóban, mintha valami roppant szerencsés jelentenivalója lenne a család számára, de ezt csak akkor mondja meg, ha töviről hegyire kikérdezik. Kalapján a szinte függőlegesen meredező kis strucctoll, ami Esti apját (nincs), már mióta belépett volna hozzájuk, bosszantotta volna, most könnyedén himbálózna minden irányban. Ha volna, Esti anyja (nincs), iránta tanúsítaná a takarítónő még a legnagyobb tiszteletet, megkérdezné, tehát mit akar tulajdonképpen. Szóval, válaszolna ez esetben a takarítónő, és a barátságos nevetéstől nem is tudná mindjárt folytatni, szóval abból, hogy hogyan tüntessék el azt az izét a szomszéd szobából, ne csináljanak gondot maguknak. Minden el van intézve.

És így nincs leánytestvér se, aki az írás végén, mintegy a család új álmainak és jó szándékaik megerősítésének jeleként talpra ugorva, fiatal testét kissé elengedve, nagyot nyújtózna.

Nincs. Fekvés van az ágyon. Várakozás a hatalmas kézre, amely majd darabokra szaggat. Ez van Estin, a képen, ez a várakozás, ez jött még a fotóhoz.