Még és már, van és nincs

Ha valaki 1917-ben születik, még nem szükségszerű, hogy tudja azt, amit Szabó Magda azért és csak azért tud, mert 1917-ben született. Azon írókra, akik nők, nem szoktuk mondani, hogy nagy öregek Az utolsó nagy-öreg-generáció a Határ-Faludy-Fejtő belsőhármas volt, van. Olyat tudtak, tudnak, amit így már soha senki, sok mindent említhetnék, a szereptől, az írás mikéntjétől, hogyanjától a tematikáig, a történelemhez való viszonyig vagy a nyakkendőkig, de csak egyet említek, és ez csak látszólag tréfa vagy fölületesség, mert nagyon sok viszonyra rámutat: a nyomdakész fogalmazás. Lesznek, talán vannak is fiatalabbak, akik ezt ismét tudják, de az ott személyes teljesítmény, itt a birtokolt kultúra része. Természetesen egy ideje már ünneplésünk tárgyáról beszélek. Aki csak annyival fiatalabb az említetteknél, ahogy azt egy ostoba, ám ennek ellenére magyaros széptevés elvárja vagy föltételezi; ha a nagy öreg az nő, akkor őt az irodalom nagyasszonyának szoktuk nevezni.

         Rögzíteném: Szabó Magda irodalmunk utolsó nagyasszonya. Több ilyen már nem lesz. Azt gyanítom, volna majd még e címre jelentkező, lesz akarás, de mutatis mutandis olyan ez, mint az Illyés Gyula hajóskapitányi sapója: nincs már fej viselni a nincs mit. Hiába öregszenek meg nagy (nő)íróink, egyik se lesz nagyasszony. Mert nem lesz már meg ez a forma (most is határeset), nem lesz meg a környezet, nem lesz, aki észrevegye, és ezért épp a jobbakból hiányzik is az erre vonatkozó vágy, akarat, hiúság, hübrisz.

         Kajánul mondhatnám – és kevés kilencvenedik születésnapon tehetném ezt meg -, hogy belőle mindez nem hiányzik, de ő ezt a (neki) kis szerepet mintegy mellesleg, oda sem figyelve játssza. Meglehet, Debrecen is kell hozzá; persze éppen az a Debrecen, amely általa is az, ami. Mára már – amúgy – senkinek sincs Debrecene, amely így emelhetné azt, aki emeli őt magát. Vége ezeknek a formás circulus vitiosusoknak.

         Szabó Magda úgy gondolkodik a történelemről, a családról, a családjáról, a városáról, a saját történetéről, mintha volna az a közösség, amely egyrészt e gondolkodás eredménye, terméke, másrészt lehetővé teszi e gondolkodást. Neki van a legbiztosabb olvasó közönsége. Európa vagy a nagyvilág épp mostanság fedezi fel őt, illetve fedezi föl újra, sorban jelennek meg a regényei és kap díjakat; azt hiszem, ugyanaz a hullám emeli az ő könyveit, mint a Márai regényeit. Számomra ő elsődlegesen az Ókút szerzője, de minden sorában ott van a műveltség természetessége és hiányának azonnali kritikus fölismerése, az emlékezés pontossága (és a programosság hiánya!) és generációjának szinte sorsszerű igényessége. Egyáltalán: a tudás, a tudni akarás magától értődősége, és ennek magától értődő lehetősége; a tanulás és tanítás értelme, a tanulás és tanítás ethosza. Az ember tud latinul satöbbi. Hát ennek vége.

         Laudátor a háttérben előrántja Ókútját, és ott a balfenéken harciasan olvasni kezd. Elöl, a rivaldában – szűk a tér! – fanfárok, zene, tánc, díszvacsora. Legyen így.