Magyar író belép, avagy EU-próbaszöveg

A szöveg 2004. május 1-jére született, elhangzott a csatlakozás napján, a Litera egész napos rendezvényének estéjén, az A38 Hajón. Megjelent a Litera Eurovízió című antológiájában.

Az ÚR hangja: Unom Európát. Kérem a köpenyem. - Tegyük fel, hogy ennek kapcsán nem keveredik a Teremtés kabátlopási ügybe, és megtaláljuk a ruhatári cetlinket is. Akkor hogyan tovább. Hová. A nagyvilágon e kívül. Hej, ráérünk arra még.
A színpadon Magyarország látható ezer éves műanyagból, nem eldönthető, hogy a bakelit lóhúsra emlékeztető szaga része-e a rendezői koncepciónak vagy csupán a kelet-európai buhera: vagyis román exportból visszamaradt ipari mennyiségű anyagot sikerült a súgó bátyjának átalhozni Marosvásárhelyről, és így ugyan a kakasülőig bezárólag mindenkit hányinger kerülget, büdös az ország, hallik itt is, ott is, hol mint nemzetgyalázás, hol mint nemzeti-keresztény értékrend - de mindegy is, ily módon, anélkül, hogy külpolitikai bonyodalmat, belpolitikai acsarkodást okoznánk, Magyarország látszólag mai képe furmányosan béfoglalja a hegyeken túli örök területeinket, mit nekem Trianon, hülye hekubák, úgyis mint franciák, békazabáló népség, Zsoszpen-levél, azt!, ha neki az, mi nekünk vigasz, megint jól átkúrtuk az egész világot, ha a mondat elejére már nem emlékszünk is.
Nyugoggyá mán le, vaze, egy kicsit. És lenyugszunk.
Tehát bakelit. Gondosan ábrázva van a Duna és a Tisza, melybe a kis Túr siet beléje mit nekem, ábrázva van, mint tejjel-mézzel folyó ká anyád. A díszletnek ez a finom bicsaklása valami olyasmit tesz, valami van, de nem az igazi. Hogy is hívták, nem Hacsaturján… válámi ván, de, psssz, nem áz igázi… egy Brachfeld Siegfried oroszban. De nem is Lermontov. (Csönd.) Rajkin. Megvan, jól van. Így gondozd a bakelitod.
Ebben a pillanatban, van tehát pillanat, amúgy ez sem magától értődő, Magyar Író belép. Hogy melyik oldalról, mindegy, ha lépni kell, lépni kell. Mint aki halkan belelépett. A játszás tartózkodik a triviális megoldásoktól, noha mind a lócitromot, mind a tehénlepényt illetően szellemes jelzések és történelmi tapasztalatok állnak rendelkezésünkre (hanghatás! színhatás! szaghatás! kisebbségi érzés és nagyszájúság), és kecskebogyóban sem kell szégyenkeznünk. Vacakság volna így rövidre zárni a cselekményt, beléptünk, mibe léptünk be, ha-ha.
Író, azonosulván e csöpp hazával, szintúgy bakelitból, bakelitből?, mely két részből tevődik össze: a Dunántúl és a másik. Az írón ősi magyar ruházati eszközök terülnek el, a Bakonyon és a gyógyító hatású kunhalmokon fodrok, jelesül zsabó. Ennek se oka, se következménye, de a művészet már csak ilyen, nemde.
Mármost a belépés történeti pillanat, ezért a történeti pillanat külön is meg lesz testesítve, felváltva játssza Tony Curtis és Jászai Mari. Esőnapon Latabár Kálmán: A történelmi pillanat ritka, mint a fehér holló. A fehér hollót is Tony Curtis és Jászai Mari játssza.
Kicsit elvesztettük a fonalat. (…)
Az európai agyat úgy gondoljuk el, mint ahol rend van. Mintha mindőnk fejében kisebb vagy nagyobb mértékben Arisztotelész csücsölne. Na jó, egy kis dionűzoszi, hogy fölálljon, ha van, a farkunk. Bocs. Szeretnénk azt hinni, hogy ha valamire azt mondjuk, európai, akkor azt mondjuk, hogy ismerjük, mint a tenyerünket és hogy izgatottan vágyjuk megismerni. Hogy azonos és más. Hogy hasonlít és hogy különbözik. Európai az, amit otthonosnak érzünk, anélkül, hogy unnánk. Ezt szeretnénk hinni. De nem egészen így van. (…)
Aztán mondd csak, kisonokám, nővéred van-e. Puff neki.
Ez ugyanaz a puff neki. Így azért nem lehet befejezni. Ennél itten több örömóda kell. Nézi a közönséget, az országot, föltételezi, hogy az is őt. Le kellett vennie a szemüvegét, semmit nem lát belőlük, csak a szöveget látja, a szavakat. Szép gondolat. Ha az ország is levette a szemüvegét, akkor vak vezet világtalant. (Csönd.) Eredetileg úgy képzelte, hogy nagy lendülettel belép, kihozza magából a szunnyadó Honthy Hannát, és azt mondja: Hölgyeim és Uraim. Referenciális magyarok. Egyeztessük óráinkat. (Csönd.) Másképp alakult. Talán a bakelit miatt… a bakelit végett… persze hallgatni arany…
Van ünnep, gondolta az író, ezt én írtam, gondolta az író, de valahogy mindig a Balassa Péter hangján hallom… Van ünnep. (Nagy csönd.) Ekkor a történelmi pillanat kedvesen elmosolyodik, ritkán teszik ezt, szemében indulat, szelídség, félelem, szánalom, bátorság, öröm, meg a szeretet és a gyűlölet, majd az ország jövőjét jelzendő előveszi csontos - a kézirat itt megszakad.