"Légy ellenállás"

Aki Babitsot szereti, rossz ember nem lehet. Aki őt népszerűsíti, az jót tesz. Megint Osztovits Ágnes Heti Válasz-beli könyvajánlójáról beszélek (Légy ellenállás. In memoriam Babits Mihály. Válogatta, szerkesztette és jegyzetekkel ellátta Ferencz Győző. Nap Kiadó, Budapest, 2008. 2900 forint), és erre is, mint a múltkori, Celine-ről szóló írására rá van aggatva egy (úgy tűnik, újra divatba jött) vörös farok. Itt a farok így szól: "A közvélekedést olykor léha bonmot-k irányítják. Amikor Esterházy Péter a rendszerváltás hajnalán kimondta, hogy a mi bátyánk Kosztolányi, kijelentése elementáris hatásúnak bizonyult. Hirtelen szertefoszlottak Nemes Nagy Ágnesék erőfeszítései, hogy Babits Mihályt emberi, erkölcsi, művészi példaként láttassák. Minek nekünk a komoly elmélyültséget kívánó, folyton sziklákat görgető Babits, ha ott van a tüneményes üveggyöngyjátékos? - mondták Esterházyt hallva boldogan az olvasók az "egyszer élünk" kivételes, s talán máig bomlasztó légkörében. Szó se róla, Kosztolányit nagyon lehet szeretni, pompás költő, prózaíró, csak hát idővel rá lehet unni. Míg Babitscsal minél többet foglalkozunk, annál inkább gyönyörködtet a kikezdhetetlen életmű."

Hogy akkor tehát mi a bánatos micsoda? Szóval ott állunk abban a hajnalban, én kiadom a léha jelszót, mire a Babits-hívő szervezett vasmunkások azonnal lecsatlakoznak a Desiréhez, boldogan megteremtve az "egyszer" élünk máig bomlasztó légkörét, amit ugyan elsőre nem teljes mélységében értünk, de amivel mindazonáltal lenulláztam Nemes Nagy Ágnesék munkáját, és bomlasztok vele máig. Tessék egy szemer indokot mondani, hogyan lehet ezt nem eszement és rosszindulatú zagyvaságnak, egy irodalmárhoz méltatlan nívótlanságnak tekinteni? És mi - megint - az értelme, így, ilyen szinten (meg egyáltalán) e két nagyot egymással kijátszani? Hogy Kosztolányiba beleununk, és Babits meg annál inkább gyönyörködtet? Hacsak úgy nem.

És engem mért kell egy fontos Babits-kötet ajánlásába belerángatni? (Látom, az online-változatban még alcím is lettem: EP kimondta.) Nevetséges, és akkor még úriember voltam, hogy Babitsot tőlem kéne megvédeni. Bár ez a vagy-vagyos kultúrvédelem terjedni látszó reflex, nemrégiben Móricz lett megvédve éppen Závada Páltól. Závadától Móriczot, tőlem Babitsot - még azt sem mondom, hogy ebben nincsen irodalmi érzékenység. Hogy mi még, azt beöncenzúrázom. Egyébként a Babits-Kosztolányi-konfliktus valóban drámai, éppen azért, mert közel állnak egymáshoz, és ebből a közelből különböznek nagyon. Erről lehetne természetesen irodalmi vitát folytatni, ennek vagy annak a pártján lenni, és így tovább. De ők ketten nem vagy-vagy. Illetve még ezt sem mondom, sokféleképpen lehet ezt nézni.

Amúgy meg, ha már tényleg vagy-vagy, ha már írástudók felelőssége (ez úgy jutott eszembe, hogy mennyire becsülendő, hogy O. Á. irodalmi érték és nem kurrens ideológia szerint ajánl könyvet, Babitsot nyomja, nem Wass Albertet), valaki egyszer kimondhatná már ama magát nemzeti oldalnak nevező nemzeti oldalról (én is nemzeti oldalon vagyok, hol másutt, csak nem nevezem így), szóval, hogy derék dolog lehet Wasst olvasni (egyébként valóban; most mesélte valaki, hogy ők végigjárják Erdélyben a Wass-regények színtereit: hát ebben csak jó van: az irodalom megbecsülése, meg még egészségesek is azok a nagy, szép hegyek, ez ugyanaz, mint Dublinban Joyce-színtereken vesét enni), szóval rendben van ez, csak kell tudni, hogy az irodalom felől nézve: vagy Wass, vagy Babits, egyszerre nem tud jó lenni mind a kettő. Vagy tessék azt az értékrendet megmutatni, amely szerint mégis. Éppen Babits szokott emlékeztetni, pajzzsal és dárdával, hogy nem minden összeegyeztethető.

És hát az Osztovits felrótta léha bonmot-zásban van egy kis "a hír igaz, de nem Moszkvában, hanem Leningrádban, és nem osztogatnak, hanem fosztogatnak", Babits szellemében utána lehetett volna nézni: mert nó rendszerváltás hajnala, és lehet, hogy az egészből csupán ez a mondat maradt meg, de a mondat mindenesetre egy 1985-ös esszéből való (nem mellesleg: akkor Babits és Kosztolányi hivatalos státusa többé-kevésbé ugyanaz volt, irodalmi irodalom stb., szegény Móricz volt a fősodor, nem tehetett róla), idemásolom a végét, szépen kitűnik belőle alapvető léhaságom és zsigeri Babits-ellenességem:

"A bátyánk főként az, aki otthon van; nem bizonygat, nem hepciáskodik, hol fél, hol nem fél, erényeit nem tiszteli önnönmagában, hibáit tudja. Otthon lenni, említettük, nagyon nagy dolog, mert az otthonosság magától értődő, természetes és nem programszerű érzését nehéz magunkban nem is föléleszteni, de megtalálni.

Pedig minden a miénk.

Minden a miénk, ami itt van Bethlen Miklóstól a fröccsöntőkig, Bornemisza Pétertől a lépcsőházban tanyázó denevérekig, Szent Istvántól a kusza, cirkalmas, rohadt hazugságainkig.

S mikor így, ezen hatalmas bátyáinkra gondolunk, az nem valami puszipajtáskodás volna, gyanús és kéretlen haverkodás, hanem az az érzés, amely minden írót összetart, és elég naiv akarok lenni ahhoz, hogy ezt ne korlátozzam csupán a saját céhemre - ez a testvériség kissé ódivatú érzése.

Mindez nem magányt oldani van, hanem azt elviselni. Mert szeretünk magányosak lenni, de nem szeretünk egyedül lenni.

Kosztolányiról beszéltem, aki nem mester, mert mester nincs, nem példa, mert Babits Mihály a példa, nem a legnagyobb, mert Móricz Zsigmond a legnagyobb, ha volna legnagyobb, de ő áll a legközelebb hozzánk, ő, a bátyánk, aki ezt mondja nekünk: Kissé lehajtani a fejet. De a szívet, azt föl, föl, barátaim."

Régen írtam. Mindenesetre megjelent egy Babitsról szóló könyv, legyen az utolsó mondat az, amely az Osztovits cikkének is: "Köszönet Rónay Györgynek, Rába Györgynek, Nemes Nagy Ágnesnek, Lator Lászlónak, Kálnoky Lászlónak, Kelevéz Ágnesnek és Várady Szabolcsnak. És persze Ferencz Győzőnek."