Krusovszky Dénes: Döntetlen

Ez az év július kilencedikén ért véget. A naptár szerint folytatódik persze, de ez már nem az igazi. A hátralévő időt valahogy ki kell húzni, ha nem is 2010-ig, de legalább a következő BL-döntőig. Ez a számítás persze csak azokra vonatkozik, akik a focival mérik az idő múlását, aki nem, az most egyszerűen csak mást néz a tévében, vagy napozik, vagy mondjuk olvas. Ha pedig olvas, és véletlenül Esterházy Péter, vagy Darvasi László legutóbbi könyvét, előbb- utóbb rájön, hogy az idő múlását mégis fociban kell mérni.

Ez magyar szempontból különösen érdekes, itt ugyanis mintha megállt volna a foci-idő. Ha nem is ’54-ben, de ’86-ban biztosan. Kit izgat hogy a Loki másodszor is bajnok lett? A fenti két könyv tanulsága szerint (Rahn gólja, vagy a szovjet hatos után) alig valakit. A labdarúgás elhagyta az országot, eltűnt. Esterházy könyvében vagy a szerencsésebb generációk (akik még láttak itthon jó focit) emlékeibe, vagy a nálunk sikeresebb nemzetek (akár másodosztályú) pályáira menekült. Darvasinál pedig a futball saját legendáiba húzódott vissza. Az irodalom azonban itt van helyette, ahogy azt Daniel Kruzel a Norddeutscher Rundfunk munkatársa is elmésen megjegyezte: „a németországi világbajnokságon legalább Darvasi részt vesz, és Magyarország talán legalább 2010-ben kijut Dél-Afrikába”.

A világbajnokság azonban véget ért, és valljuk be, nem is volt túl izgalmas (Zidane „fejesét” leszámítva semmi nem történt, ami bekerülhet a futballmítoszok közé). Most tehát tényleg marad az irodalom. Nincs már úgy napi aktualitása a foci szakszavaknak, mint egy hónapja, sőt az a kissé irritáló marketing gépezet is leállt, mely e két könyvet igyekezett a VB kísérő produkcióiként népszerűsíteni (itthon is, de főként Németországban). A kontextus kitágult, a hangsúlyok áttevődtek. Most érdemes (érdekes) igazán ezt a két kötetet olvasni.

Nagyjából tíz év telt el mióta Esterházy A magyar szurkoló esélyei című írásában feltette a következő kérdést: „Lehet-e a magyar futballról írni még, vagy csak arról lehet legföljebb, hogy lehet-e a magyar futballról írni.” A probléma súlyosságát mutatja, hogy új könyvében sem próbálja megoldani e dilemmát. Az Utazás a tizenhatos mélyére sem a magyar labdarúgásról szól. Legfeljebb áttételesen (mint a rák, mondhatnánk). A narrátori alapállás a következő: „előbb voltam futballista, mint író”, a kisregény (nagyesszé?) témája tehát maga EP, a csillaghegyi csapat veteránja, Az öregedő futballista.

A szöveg legnagyobb erénye pedig éppen ez, vagyis annak a nézőpontnak a kialakítása, melyből minden elmondható. Az öregedő futballista már a pálya szélén áll, így látja „a világ legszebb, legvarázsosabb mértani alakzatát”, s azt is, ami azon kívül van. Az öregedő futballistának már nincsen csapata, éppen ezért bármelyik lehet az ő csapata. „A határon áll (ennyiben művész), billeg, akár ez az írás a saját létezése szélén.”

Esterházy mindent történelmi kontextusba helyez. Amit a világról, és annak legadekvátabb metaforájáról, a futballról elmond, tulajdonképpen úgy hangzik, mint egy történelmi lecke (amit folyamatosan tanulni kell). Nézőpontjából következő írói szabadsága szinte korlátlan (s felelősséget is alig ró rá), nem is rest élni lehetőségeivel. A családtörténet, a személyes múlt, a futball és az európai történelem így válik egyetlen nagy masszává ebben a könyvben. Az írótól elvárható szellemesen könnyed (de nem könnyelmű) beszédmód pedig folyton segít abban, hogy ne merüljünk el a szöveg örvényeiben.

Szórakoztató könyv az Utazás. Nem vállal sokat, de azt jól teljesíti. Legfeljebb a német szál tűnik néhány helyen gyengébbnek, s a Heidi Klum poénok sem ülnek mindig, de szerencsére nem is ez az elbeszélés gerince. Az ilyen mondatok pedig ezekért a kis botlásokért is pótolnak: „Van nyelv, amelynek a létezésre van sok szava, van, amelyiknek a fröccsre. Nem látom a különbséget.”
Esterházyhoz hasonlóan Darvasi László könyve is a könnyebb utat választja, és szintén alaposan be is járja azt. A titokzatos világválogatott jól illeszkedik a korábbi Darvasi kötetek sorába. Ugyanazon a nyelven szólal meg, ugyanazt a formát használja, mint A lojangi kutyavadászok, vagy az Összegyűjtött szerelmeim. Ez egyfelől jó, mert a kipróbált és bevált rövid tárca-forma ebben a könyvben is sokszor „betalál” (mint egy megbízható középcsatár), azonban épp a rutin miatt néha önjáróvá is válik ez a narráció, s ettől kicsit unalmas lesz.

Itt nem annyira az elbeszélő nézőpontja a lényeges, nem ebben áll a történetek szabad áramlásának titka, hanem az anyag kezelésében. Van a foci ugyebár, s minden összefügg vele, azaz nincs semmi, ami a labdarúgáson keresztül le nem írható, a labdarúgás azonban semmi mással nem írható le. Vagyis az író feladata egyszerű, el kell mondania mindent, amit a futballról tud, s a dolgok elbeszélésén keresztül egyenes az út az élet teljesebb megértéséhez. Egyszerű ez, mint a téli alapozás: „a dolog lényege az, hogy az ember a futás után jobban szereti az életet, mint annak előtte”.

A foci leírása tehát egyben a világ leírása is Darvasinál. Ennek legjobb példája a címadó elbeszélés, mely a dantei gondolat kifordított, futballhoz igazított változatának alapján szerveződik: „Dante tudta. Az emberélet útjának felét elérni, e rettentő küszöböt átlépni nem jelent egyebet, mint hogy már nem élünk annyit, mint eddig. […] S az ember egyszer csak azt mondja magának, jól van, azért a csapatomat összeállítom.” Azzal teszi tehát a képzeletbeli csapat összeállítását jelentős cselekedetté az elbeszélő, hogy egyrészt saját életútjának fontos eseményeként értékeli, másrészt pedig olyan irodalomtörténeti kontextust teremt hozzá, mely garantáltan ráirányítja a befogadói figyelmet. Ezek után nem is meglepő, hogy nem egy szokványos csapat „készül” általa: a kapus a NŐ, a jobbhátvéd a LEVES, középhátvéd a SZERETET, balhátvéd a ZENE, beállós a TAVASZI FÖLD, középpályások: a BOR, a MONDAT és a KÁVÉ, a három csatár pedig a FÉRFIBARÁTSÁG, a GYERMEK és az ÁLOM. Szép motívum, hogy ISTEN, a „nagy munkabírású és szorgalmas, noha nem igazán kreatív” játékos a cserepadon – ami egyébként ennek a kötetnek az egyik legfontosabb helye – ül (csakúgy, mint a SZERELMESKEDÉS, a SÉTA, az ALKONYAT, a NEVETÉS és a SÍRÁS is).

Van ennek a két kötetnek, és a magyar futball-léleknek egy közös nagy traumája: az elveszített berni döntő. Ezt a már-már történelmi jelentőségűnek látszó tragédiát Esterházy és Darvasi is hasonlóan értelmezi, újragondolja, átírja, s így fel is számolja.

Úgy tűnik, az Utazás birkózik meg vele nehezebben, ebben a szövegben van jobban előkészítve, és részletesebben átírva a mérkőzés, de ez inkább csak a könyv regényszerűségéből következik. Darvasinál A másik berni csoda mintha csak egy lenne a többi elbeszélés között (bár cikluskezdő és címadó is, valamint ez az egyik leghosszabb története a kötetnek).

Esterházy eleinte tabuként kezeli a svájci eseményeket: „Kerüljük az 1954-es szám használatát!”, később beszámol róla, hogy korábban gyakran tagadta nyilatkozataiban a németek győzelmét (s főként a német lapokban megjelent írásaiban a magyarok elsőségéről beszélt). Végül mégis hozzálát a mérkőzés – amire, mint írja: „Rá lett pakolva ez az egész történelmi szar.” – feldolgozásához. Három különféle verziót ír le, melyekkel meg lehetne oldani ezt a fél évszázados problémát. Az első, A világ rendje címet viseli, ebben az esetleges magyar győzelem utáni hazai történelem utópisztikus verzióját képzeli el. A siker nyomán a politikai rendszer megszilárdul, sőt még keményebb diktatúra következik, elmarad a forradalom, ő pedig, az író, egy börtönben félholtra verve fekszik, de „Puskás győzelemtől ragyogó arcát látja, és a világ rendjére gondol. Boldognak kell őt elképzelnünk.” A következő szövegben felajánl – így ötven év távlatából talán méltányosan – egy döntetlent (az EU-nak). Majd Az atyaúristen margináliái, avagy bevezetés a teremtésbe című részben deus ex machina változtat a meccs végeredményén.

Darvasi Bern-értelmezése a Világ rendjéhez áll közel. Az ő könyvében nincsen több verzió, viszont ez az egy alaposan ki van dolgozva. Nála is más irányt vesz a történelem, de A másik berni csodában nem a magyar, hanem a nyugatnémet események alakulnak át. Mintha szerepet cserélne a két ország, s mindennek egy rádiókommentátori baki az alapja. A politikai rendszer összeomlik, ’56-ban Dortmundban, Hamburgban és Nyugat-Berlinben forradalom robban ki, az elkeseredett emberek tömegesen emigrálnak, a labdarúgás is tönkremegy. Mindeközben Magyarország felvirágzik a bölcs és jóságos Rákosi vezetésével, a magyar labdarúgás pedig sikert sikerre halmoz. Darvasi egészen a jelenig vezeti utópikus történelmi gondolatmenetét, melynek végpontján (Lothar Mathäus magyar klónja) a szerencsétlen németeket edző Matesz Lajos áll: „Ám az ambíciózus Matesznak fogalma sincs arról, hogy a német labdarúgás menthetetlen. Így aztán egyáltalán nem csoda, hiszen szemernyi esélye sincsen rá, hogy a német válogatott nem jut ki a 2006-os magyar világbajnokságra.”

Van hasonlóság a két elképzelés között, mint ahogy általában is sok közös vonása van a két kötetnek. Nem is véletlen, hogy a német lapok folyton egymás mellett emlegették őket, mint „a szezon két legjobb focikönyvé”-t.

A titokzatos világválogatott fülszövege szerint „a magyar irodalom nagy sportkönyvei mellé sorakozik, Mándy Iván, Ottlik Géza, Mészöly Miklós, Zelk Zoltán, a kortársak közül Esterházy Péter, Kukorelly Endre, Moldova György és mások műveinek társaságába”.

Ez a kijelentés miden bizonnyal igaz, ha szigorúan sportkönyvként olvassuk a köteteket, s az is valószínű, hogy a világbajnokság jegyében telő nyár két (a szórakoztatást ebben az esetben véresen komolyan véve) legszórakoztatóbb könyve Darvasi és Esterházy munkája. Az azonban legalább ennyire valószínű, hogy egyik szöveg sem jelent komoly előrelépést, fordulatot az írók pályáján, nyelvileg egyik sem mutat fel új minőséget. Az Utazás a tizenhatos mélyére és A titokzatos világválogatott egyaránt jól megírt kötetek, de talán nem többek ennél. Az eredmény tehát döntetlen.