Darvasi László: Esterházy Péter naplójából

Vasárnap

„Én nem akartam őt, ezt az állatot, és viszonyom sincsen hozzá semmi!”

E. P.


„Ballagok le az emeletről, és hallom, beszél hozzá. Amikor villámlik, dörög, néha még meg is simogatja.”

Esterházy Zsozsó


Álmomban prímszám voltam, és ebet vettem magamnak – illetve famíliámnak, amely család ágas-bogas, sokan vagyunk, szerintem elegen, reggelenként nézem is őket, mint bécsi testőrhuszár a fényes gombjait,

Bovaryné,

én,

édesapám, édesanyám,

megint csak én,

nőm, mint kinek én, mit is tagadjam fényes hímje is vagyok,


Nyolc kis kritika

Szórakoztató, könnyen olvasható kis könyv, nem szabad nagyon komolyan venni. Erre az író egyszer-kétszer maga is figyelmeztet, miközben persze nagyon is komolyan illenék olvasni, azért is van leírva - ha nem is ezekkel a szavakkal -, hogy a futballból, a futball szeretetéből nem konstruálható létmagyarázat. Pedig dehogynem, ennek az ellenkezőjéről soha senki nem győzhetné meg Esterházyt, ez világos (példa rá a kötet), és hát speciel magát a recenzenst sem, aki hajdanán a csapatával komolyan versenyben volt a BLASZ kettőért, ha csak egyetlen idény erejéig is.


Krusovszky Dénes: Döntetlen

Ez az év július kilencedikén ért véget. A naptár szerint folytatódik persze, de ez már nem az igazi. A hátralévő időt valahogy ki kell húzni, ha nem is 2010-ig, de legalább a következő BL-döntőig. Ez a számítás persze csak azokra vonatkozik, akik a focival mérik az idő múlását, aki nem, az most egyszerűen csak mást néz a tévében, vagy napozik, vagy mondjuk olvas. Ha pedig olvas, és véletlenül Esterházy Péter, vagy Darvasi László legutóbbi könyvét, előbb- utóbb rájön, hogy az idő múlását mégis fociban kell mérni.


Ez magyar szempontból különösen érdekes, itt ugyanis mintha megállt volna a foci-idő. Ha nem is ’54-ben, de ’86-ban biztosan. Kit izgat hogy a Loki másodszor is bajnok lett? A fenti két könyv tanulsága szerint (Rahn gólja, vagy a szovjet hatos után) alig valakit. A labdarúgás elhagyta az országot, eltűnt. Esterházy könyvében vagy a szerencsésebb generációk (akik még láttak itthon jó focit) emlékeibe, vagy a nálunk sikeresebb nemzetek (akár másodosztályú) pályáira menekült. Darvasinál pedig a futball saját legendáiba húzódott vissza. Az irodalom azonban itt van helyette, ahogy azt Daniel Kruzel a Norddeutscher Rundfunk munkatársa is elmésen megjegyezte: „a németországi világbajnokságon legalább Darvasi részt vesz, és Magyarország talán legalább 2010-ben kijut Dél-Afrikába”.


Angyalosi Gergely: Akkor semmi kritika

Nekem Esterházy új könyvének a címe okozta a legtöbb fejtörést. Most sem állítom, hogy tökéletesen értem; legfeljebb arra vannak javaslataim, hogy mivel játszadozik az író. Az sem világos, hogy kijelentésről („az alább következő munkában nincs semmi művészet”) vagy az elbeszélő ön-felszólításáról („csak semmi művészet, írókám!”) van-e szó.


Selyem Zsuzsa: Az immanens Magyarország


A Kalauz írásai Magyarország szellemi és politikai állapotát térképezik fel a valahogy elmúlt huszadik század pusztító ideológiái után. Konkrét, személyes példán át az individuum elháríthatatlan felelősségéről beszélnek.


Ágoston Zoltán: Kalauz repedésekkel

Esterházyval kapcsolatban Bojtár Endre számára a Termelési regény az az abszolút kiindulási és viszonyítási pont, amelyre az életmű más darabjainak értelmezése közben is leggyakrabban hivatkozik, s néha az az érzése az embernek, hogy könyv nélkül képes idézni bármelyik mondatát. Az írás a litera Ketten egyről című kritikasorozatában jelent meg.


E könyv borítóján ugyan a három nagy magyar író neve áll mint "igazi" szerzőké, s a belső címlapon is zárójelben szerepel Bojtár Endre mint szerző, mi több, a védőborító fényképén is csak a három író látható, azért ennek a kötetnek a - nem is annyira titkos - hőse mégis csak ő. Esterházy Péter, Kertész Imre és Nádas Péter itt olvasható írásai - ha nem is feltétlenül kötetből, de folyóiratból, újságból - ismertek, nem egy közülük az írói életműveket aligha ismerő közönségnek is emlékezetes közéleti vonatkozásai miatt, így hát nem mondhatjuk, hogy az újdonság erejével hatnak.


Bojtár Endre: 1 könyv - 1 (történelmi) bohóctréfa

„Az ügynök-apa e könyvet szülõ története olyan abszurd, s ugyanakkor maga a könyv olyan remekbe formált, hogy egy pillanatra átfutott az agyamon, az egész nem valami újabb spionjáték-e.”


„Az lenne jó, ha olyan lenne az egész, mint egy bohóctréfa."

(Esterházy Péter: Termelési-regény)


2000 január végén, amikor az édesapjának, Esterházy Mátyásnak szentelt, róla szóló Harmonia cælestis már készen volt, de még nem jelent meg, Esterházy Péter szinte véletlenül-mellékesen megkapott a Történeti Hivatalban négy vastag dossziét, bennük Esterházy Mátyás kézzel írott több száz jelentése: kiderült, hogy az apa 1957-tõl 1980-as nyugdíjaztatásáig Csanádi fedõnéven III/III-as ügynök volt, aki jó munkája eredményeképpen késõbb a kémelhárítási osztálynak is jelenthetett, sõt, 1975-tõl tmb.-vé, titkos megbízottá lépett elõ. (Az író önmarcangolóan túlzó kommentárja szerint "Tmb. az az, aki elvi meggyõzõdésbõl teszi, az ügynököt azt vagy kényszerítik, vagy megfizetik. Szóval már nem kell kényszeríteni..." - 260.)


Kránicz Gábor: ÉDESAPAssió

Ha végigtekintünk a Javított kiadás kritikáin, akkor megfigyelhetjük, hogy a recenziókban a szövegről alkotott kép meglehetősen sokszínű, a kritikák többsége azonban megegyezik abban, hogy az elbeszélő utasítása szerint együtt olvassák a Javított kiadást a Harmonia cælestissel.[1] Különösen érdekes, hogy a szöveg értelmezésekor olyan fogalmak kerültek előtérbe, melyek magyarázata már nemcsak irodalmi, és történelmi, hanem teológiai kontextust is igényelt. A Javított kiadás kritikáiban fontos kérdéssé vált a “megbocsátás”, az “árulás” a “szenvedés” és a “szabad akarat” problémája[2]. Ha ezeket a fogalmakat egy történelmi olvasatban értelmezzük, mely a rendszerváltást megelőző időszakot veszi alapul, akkor az értelmezés könnyen eljuthat a napi politika szintjére.


Bacher Iván: A könyv


„Ettől a történettől nem bír szabadulni az ember. (...)

Ez a könyv mégiscsak valami olyas dolognak a diadala, abszolút győzelme, mindenekfelettisége, örök igazsága, lebírhatatlansága, amiről azt szokás mondani, hogy nem fontos, halódik, végit járja, vége van, meghalt, nincsen tovább, nem maradt írmagja sem.”

Mindegy, hogy ha valaki ír valamit, az még egy embernek lesz fontos, vagy még egymilliónak. Majdnem mindegy. De mégsem egészen így van.

Esterházy Péter legújabb könyvét - egy perccel ezelőtt tettem le, hogy ezeket írom - százezrek fogják olvasni. Csak magyar nyelven annyian. Már most, megjelenése után két héttel, tízezrek el is olvasták. Túl vannak rajta. (Jó könyves kapcsolataim miatt, mellesleg a szerzővel egy könyvesboltba járunk, tudom, hogyan fogy a könyv. Nagyon.) E két hét leforgása alatt már egy félkönyvnyit össze is írtak róla. Mert muszáj róla szólni. Én se tudom tenni a magam szerény dolgát tovább (szerényen), ha nem szólok, nyugtázok, ha nem tudom, vagyis írom le ezeket.


Bombitz Attila: Harmadik könyv – pastisch

Esterházy Péter: Javított kiadás. Magvetõ Könyvkiadó, 2002


1

Ezek a szövegtöredékek, gondolatdarabok a Javított kiadás megjelenése után közvetlenül, 2002 tavaszán kerültek papírra. Rendszerezésükre azért csak “most” gondoltam, mert a könyv “történetével” szinte párhuzamosan futó politikai lármába fokozatosan beleveszett a “folytatás” rendkívül erős és szuggesztív, ha úgy tetszik: (ön)kritikus hangja. A szubjektív, tocsogóan együttérző kísérőszövegek és a hüvelykujját lefelé fordító demokratizmusok nagyjából ugyanazt az eljelentéktelenítő stratégiát működtették. Miközben tagadhatatlan, hogy ez a hang személyes érintettségén túl is egy ország, egy nemzet történetének aktuális helyzetére kérdezett rá.