Kis magyar pornográfia– bevezetés a szépirodalomba –

A Trabant útfekvése kitűnő, és gyorsulása kifogástalan.
Ez azonban nem szabad, hogy könnyelműségre csábítson.
(Használati utasítás –
Trabant)

I. (egy Pobjeda hátsó ülésén)

Boldogan vártam az estét, mert szeretem a szlovák nőket, és több okból előnyben részesítem őket a cseh nőkkel szemben: elsősorban, mert elegánsabbak, másodsorban, mert kevésbé emancipáltak és harmadszor, mert az eksztázis pillanataiban azt mondják: joj.
(Milan Kundera: A hírnök)

Uram, az italja Ön számára! – Ében szemek, egy piros pipacs, fekete hajjal, a bimbók édes mélybarnája; kacagva áll a hatalmas ablaknál, megette pálmalevelek remegnek a szélben. Egy hófehér szürkegém avagy kócsag hintázik a billenékeny banánlevélen. Távol a korallokon fehér tarajokkal felbuknak a hullámok. Nem jár óra, időről időre leesik egy kókuszdió lassan a fáról. Adta szopós tyúkja! Mindjárt le is haraphatott volna egy darabot! – Hangütés: Lassuljál, lassuljál, Rákóczi kisúrfi – és kedvét teszi, mintha a garatja volna a csiklaja.

Tegnap ön volt beteg talán? – kérdezte a főosztályvezető azzal a bizalmatlansággal, mely a nehéz időkben lett a kommunista sajátja, a titkárnőt, akit szakszervezeti bizalminak kiszemelt. A zengő farú kisasszony zavartan mosolygott, igen, főosztvezelvtárs, a doktor úr tüstént ágyba dugott engem.
De hát emiatt nem kellett volna mindjárt az egész napot hiányozni!

Élt egyszer egy rendőr. Ez a rendőr egyszer, volt rá oka, megcsókolta a gumibotját. Az önök első gondolata talán a kétség: – Mi?! Hogy ez?! A mi rendünk őrei esetében?
De hát miért is ne? – ez volna szicsászos kontrakérdésünk. Mert hát vegyük tudomásul, rendőrségünk nem halmaza, nem is gyűjtőmedencéje a nem teljes embereknek… Mert milyen foglalkozás ez? Ha daliás is, időt rabló és veszélyes szintúgy, nem csoda hát, hogy ez kedvez a nőtlenek, illetve a hajadonok arányszámának.
Mi marad így más hátra, mint keresni az alkalmatos alkalmat, tűzön-vízen át, nem áthágva természetesen a munkaköri előírásokat! Ez oda vezet, hogy a lelki balanszot és a természetes életbeállítottságot, a szeretet elemi mozdulatait megtalálni esély kínáltatik. – Akit állított már meg e hazában rosszkedvű, mogorva, túlspannolt, frusztrált rendőr, tudja, ez nem kevés, és ez nem kevés.

Tanácstalan vagyok, a feleségem ki akarja közös megegyezéssel kapartatni gyermekünket. – Ellenkezőleg: egy ismerősének, kedves, mackó ember, azt mondta Bangkokban egy 19 éves táncosnő az IBUSZ-úton: You are big.

Várjon csupán, barátom – mondtam a szomorkás fiatalembernek, aki annyira emlékeztetett érettségiző magamra. Kedvem lett volna megkérdezni, ő milyen tételeket húzott volt, de csak az előkészületekre kértem meg, „csináljon egy kis felszabadulást ott”. Hogy’ örültem, hogy nem a nyugatosok líráját húztam! – No ne féljen, kis rokon, lehetséges, hogy csupán valaminő organikus zavarlat van jelen, ami egyszerűbb, hogyne, mint a léleki zavarlat! – Segítsen ön nekem – kérte fájdalmasan a fiú, ön mégiscsak a lélek mérnöke, és úgy szereti önmagát!
Mit lehet erre mondani? Ami gondolható, az lehetséges is. – Várjuk ki a végét.
És valóban, amikor a makkra csücskösen emelkedő előbőrjét a fiatalembernek vissza kívántam húzni, az nem volt lehető; mert odanőtt. Irodalomból Móricz novelláiról kellett beszélnem, ami flottul ment. Áj láv Móricz (trikófelirat). Ezt megmondtam a fiúnak, nyugtatásul, ki tudja, értette-e megbocsátható izgalmában… Ó, igen: hogy az író errefelé mit csináljon, arra a válaszok, lám, mesésnél mesésebbek, ám nem okvetlenül születtek butaságból, sokkal inkább nyomorúságból, a helyzet nyomorúságából; ettől még a válasz olyan, amilyen, csak oka van. Épp ezt hívjuk nyomorúságnak. Az idők során a feladat lényegileg a Tisza szabályozásának s a nemzet fölvirágoztatásának szükségességében fogalmazódott meg. Márpedig rossz rég, ha a Tiszát nem a szakférfiak rendezik, a nemzetet meg… hát… azt magának a nemzetnek kell föl-fölvirágoztatnia tisztességes és rátermett vezetői bö-ö-ölcs irányításával. Minden más eset ennél rosszabb. S megnyugtatóbb, ha bizony az író nem népben-nemzetben gondolkodik, hanem alanyban-állítmányban. Nem mert hazátlan bitang. Hanem mert ha egy kicsit is jó, akkor úgyis nyakig az egészben, ha meg kicsit se jó, akkor hiába mondja: csak cifrázza… A hazaszeretet minőség kérdése.
Lássuk. Vágtam egy sterilizált bőrollóval két centimétert az előbőrbe, hogy a makk szabadon feküdjék. Ahogy vártam, ez kevés volt. A finom, selymeske nyálkahártyabőrt nagy óvattal elválasztottam az alsó makkpárkánytól, megkezdhettem a tulajdonképpeni vágást, ehhez előrehúztam az immáron mozgatható előbőrt a csúcshoz, de szinte csak azért, hogy tüstént egy bőrkapoccsal kifeszítsem; eltávolítván a fölös bőrdarabot, a sebszegélyt kicsiny, fortélyos öltésekkel összekötöttem.
A tárgy egyszerű – mondtam ravaszkás önkritikával.

Író vagyok, szeretem a vörös bort, a fini autókat, a vastag tehénhúsokat, a nőket, a természetet (abból is főként a füvet és a kaszáspókokat), és szeretek legalább fél nyolcig aludni, mert megérdemlem. E kicsiny elbeszélés nem kis terheket rótt hát magára, midőn kezdetét abban a telefonhívásban jelölte meg, mely jócskán hét óra előtt ért engemet.
Álom és ébrenlét tankcsapdás, drótkerítéses határán, csak lassan értettem meg, hogy Klára az e hajnali lény, kiről több, kedves emléket őrzök. A pokolba kívántam. (Olyan lány volt, aki nem azt mondta, hogy ekkor vagy akkor, hogy hétfőn, márciusban vagy 72-ben, hanem hogy „akkoriban, amikor bajom volt Baudelaire-rel” – ez nem tette egyszerűbbé rövid regénykénket. Régen volt, tán igaz sem volt.) Sebtiben megejtettünk egy terminust.
A báva napfény tékozlóan keringőzött szobámban; kicsit feszültek voltunk, ismertük is meg nem is egymást. Enyhe merevséggel kértem, foglalna helyet kényelemben szofámon. Így is tett. No, mi a baj? Én kérdeztem a nehézségei után. Oly roppant kínos nekem – fészkelődött. Mellei még mindig olyanok voltak: amilyenek. Sóhajokkal nem takarékoskodva, belevágott a közepébe (a médiász résébe).
Egy éve a férjem a kolléganőjével a hivatalból megcsalt. Ráfektette az íróasztalra, és szert tett rá. Előtte letette a tűzőgépet és az iratokat; felelős munkakörben dolgozik. – Csönd volt. A szomszédban egy munkásszállót építettek. Azt mondják, egész kis apartmanok lesznek. Szerettem a darujukat. Meg azt is, hogy így építkeztek. – Valósággal rabja annak a nőnek…!
Kettétörtem őt ingerülten, rabja, rabja! Olyan könnyen mondunk szavakat! Különösen a becsapottak… Nem egyszerű rabnak lenni! Több ízben valahol egészen máshol búvik meg a probléma!
Kérlek, ne érts engem meg félre! Igazad van. Nehézségeink vannak a testi boldogság terén, ezért találkozik avval a szukával. – Eszembe jutott egy barátném, órákig ültünk a konyhában, krumplit pucoltunk, nem volt semmi más, csak a krumplihéj zaja, megetettük a gyerekeit, s aztán ujjunkat egymás nemi szervére helyeztük. Téged szeret az Isten. Hallgattam. Klára a gátlást mellőzve zokogni kezdett. – Férjem maga is bizonytalan, azt állítja, szeret, és érzem, nem hazudik. Múltkor is egészen váratlanul kiront a budiból, s azt mondja nekem, hogy hugyozás közben, ahogy nézte a farkát, rájött, hogy szeret; nem, ilyent nem lehet csak úgy kitalálni… Csak hát… olykor idehozza cipelve nászi ágyunkba azt, s ilyenkor a gyerekekkel kell aludnom. Ki nevet a végén-t játszok velük egész este. Azok persze nem tudják mire vélni, még ha többnyire nyernek is, azaz nevetnek a végén… Együtt csináltunk végig mindent, a ház is.
Férjed hány esztendős? 52. Na ja – mondtam gondterhelten, 32 évem minden graciőz sunyításával, mintha 22 volnék. Kis szünetet csináltunk, feszülten figyeltem, érezvén – a szakma! –, hogy mindez nem a teljes igazság. Ki is bökte:
Azt mondja az uram, bő. Hogy többször támadt az az érzése, hogy engemet nem igazán csinál boldognak, hogy képesen szólva úgy tetszett, mint egy muzsikus, aki túl nagy koncertteremben játsz. És hogy a másik ott lent egészen másként van, és néki az volna épp ínyére, de nagyon, és ezért nem tud eljönni, hiába akar, hiába meggyőződése, hogy én értékesebb vagyok. Sírt is ezen az ellentmondáson.
A remény ott párállt a fiatalasszony arcán. Nem így volnánk evvel, barátaim, mindahányan? Veszettül gondolkoztam. Kell lennie megoldásnak! Az nem lehet, hogy okos, értékes, tettre kész fiatalok tönkremenjenek! Nem ezért küzdtek apáink és küzdünk mi! Nem.
Megvan! – mondtam, s magam is beleremegtem a megoldásba. Együtt remegtünk annyi idő után. Edzeni kell az izmokat. Edzeni – ismételte Klára gépiesen. Bólintottam, merthogy a nő picirije, akár egy vár katonákkal vagy a lépes méz méhekkel, izmokkal van körülvéve.
Arcát a figyelem elcsúfította. Egy barátom arcával a gyász tesz így. Voltunk egyszer temetésen, onnét tudom; a homloka szűk lett, minden elaránytalanodott, a szemei unintelligensen egymáshoz közelítettek, anélkül hogy a bandzsiság vicce ezt oldotta volna. Pedig, ha a gyászt lehetne mérni, az enyém nagyobb volt ott, de nem lehet. Igaz, azt sem tudom, milyen volt akkor az én arcom… – Légy zavartalan, és engedd el magad ruhátlanul, majd vezesd be feléből-harmadából egy tetszés szerinti ujjad a szentélybe. Mármost rögvest a bejáratnál, ott, hol másutt a szenteltvíztartó, található egy körizom. Teszem azt köhögéskor összehúzódik; ennek akaratlagos mozgatása volna a feladat. Ez minden? – kérdezte hitetlenkedve. Megpaskoltam arcocskáját.
Nem.
(Itt akár abba is hagyhatnám, részletesen kioktattam az emelő izmokról, a várható izomlázról és a többi.)
És mindig erre gondoljak? Ez rettenetes! Hogy mindig gondolni kelljen valamire, hogy sose… hogy mindig… hogy nyugtom… Nevetve ráztam a fejem. Te ne félj, megy magától. Örömed csúcsa hét nyelven fog beszélni! Belejössz, mindannyian belejöttünk, mint kiskutya az ugatásba.
Felállt a szofámról, kába reménnyel indult a fürdőszoba felé, hirtelen sarkon fordult, és jókedvűen köhincsélve így szólt:
öncenzúra! Amit a kép ábrázol, az a kép értelme.

A szomszédasszonyom, az asszony a szomszédból, harminckét éves szomszédasszonyként is szégyenlősként, nyugtalanként avagy szemérmesként hatott, találkozásainkkor tekintetét kislányosan az aljzatra veti, úgy bátortalankodik – pedig egy tetszetős, kecses asszony, szikrázón szőke hajjal és egy majdnem babaszerű alakkal.
Én akkoriban magánéletem karvaly-árnyaival viaskodtam, két asszony közt őrlődve, hol egyiket csaltam meg, hol a másikat – s mindvégig magamat. Az asszonyka sokszor kisegített cukor által vagy majonéz által, én pedig könyvekkel siettem viszont. Adtam egy Körképet neki, mondtam, hogy a Magvető adja ki. Úgy látszott, érti, amit mondok. Félénkségéről pedig akképp gondolkoztam, hogy majd elveszíti, dőlvén higgadtan rokokó szofámra.
Így is lett, rögvest elengedte magát. Most jobb – ismerte ő maga fel. A spannoltságban épp azt veszítjük el, amiért spannoltak volnánk – mondottam, s úgy éreztem magam, mint mikor a hóhért akasztják, föltételezve, hogy én vagyok a hóhér. Visszavittem magam a realitásra, a reálisan létező reálisra, és felhívtam az asszony figyelmét a művészet illetékességi területére, s csak az ő valósághű és részletes tudósítása hozhat, ha hozhat, segítséget, de ne érezze azt, hogy evvel beárulná vagy följelentené: önnönmagát. Nincs más dolgunk, mint az, hogy a valóságot szemügyre vegyük, s dolgunkhoz hozzáfogjunk.
Az álmaim – mondta. Antipatikusan fölnevettem, amit ő nem értett. Az álmaink! édes kicsikém, mit akarsz az álmainkkal! De félreértettem. – Az álmaim az álmomban szépek, de reggelre kiállhatatlanok és randák. Hangja eltökélten csengett. Pro form valóban kínos, hogy én mint anya és házasasszony azon álmodok, hogy mint pucér táncosnő eredményeket könyvelhetek el… Az az álom, hogy boldog vagyok, mégpedig úgy, hogy a férjemmel együtt kirúgok a hámból, ám én váratlanul elveszítem a gyeplőt, és ringó csípőkkel a nyilvánosság elé állok. Személyes élű, célzatos megjegyzésekkel látom el a vadidegen férfiakat buja mozdulatokkal.
A zenekar, a fiúk!, egzotikus, sötét zenét játszik. Forró, forró! A férjemet nem látom, a farom forró! Érzek… Lassúdan kigombolom a blúzomat, egy forgó, orkán-mozdulattal hull a szoknya is. Örömmel tölt el lábaim valós sudársága, csípőim diákos keskenye: nem lesznek korom felfedői. Melltartó és icuripicuri nadrágocska fedi el végső titkaimat. Halálos csönd. A zenekarnak is abbahagyott játszódni. Ekkor ismerem fel bennük az üzemi négyszöget, ez felvillanyoz.
A hátsók felállnak a székekre, hogy ne mulasszanak; igazuk van, itt vagyok, oké vagyok, bírom magamat. A férjem is felállt, felé fordulva vettem le a melltartót, dögölj meg, te állat. Tomboló tetszésnyilvánítás keletkezik részemre. Mikor bugyim is elhágy, mindig akkor ébredek, hálóingem öklömnyi bunkóvá gyűrve izzadt combjaim közt pihen. Férjem alszik, ahogy a férjek.
Kipirult orcáját kezem közé fogtam, s fölhívtam figyelmét, hogy semmi megvetendő sincs, hogy a többiek elismerésében látja azt a hiányt, ami a férje közömbösségében jelentkezik. Az egy hibás igénytelenség, ha ön a vonzóságát az álmokba dugja. Ne dugja oda. Ne dugjuk oda. Minél inkább az élet természetes erőitől indíttatva mozgunk a napjainkban, annál kevésbé lehetséges átnézhetni rajtunk. Vagyis hogy ez egyre több gondot fog okozni. Úgy ám – fejeztem be fejtegetéseimet.
És bizony csinálja csak meg, amit leírt. Amit le lehet írni, az meg is történhet! Csinálja meg, de már a Valóságban, itt, itthon, e kis magyar zugban immár személyesen!
A bátor kis feleség megmásíthatatlanul leszállt a szofáról, szemében Angyalföld fényeivel az enyémbe nézett, az ajtóból még visszafordult. No? – kérdeztem. A világ tények és nem dolgok összessége – mondta; arca nem árult el semmit. Késő estig hallgatóztam (a falnak is füle volt: az enyém).
Kicsit utálom magamat, hogy olykor hiúságból teszek jót. Az asszonyok nagyon könnyen kötnek barátságot egy férfival, de hogy az fennmaradhasson, egy kis fizikai ellenszenv is kell segítségül. Csúnyulok, ahogy a litván mondja.

Ha olvastunk, utaztunk, vagy ne adj’ Isten, éltünk, tudjuk, mi egy kisváros, a kisvárosban a hangzatos nevű Hotel, s tudjuk, hogy esténte miként múlik ott az idő, az éjszaka, hogy jönne már a megváltó hajnal, akármilyen nyomorúságos is! De az ember hálátlan, s reggel, ha az ötvenforintos fölöstökért csak azt kapja, amit kap, s az is száraz avagy fonnyadt már, morog, és európainak érzi magát, ha lebarmolja a valóban felháborítóan hányaveti személyzetet… (Egyébiránt le van szarva Európa – és akkor már, persze, per def., az Uralig!)
A hotel, ahol a szokás szerint balul végződő közművelési misszióm során (taní-tani) megszálltam, a Vörös Csillag névre hallgatott, és megfelelt.
Az az asszony attrakciója volt a hotelnak. Ha dekoltázsa végigment a linóleum padlós éttermen, a fejek utánafordultak, miként a napraforgó. Nappalonként bikavadító bikinijében feküdt a termál partján, sokat ígérő és érő pillantásokat vetve a SZOT-beutalt bányászokra, akik mindenféle bajaik gyógyulását várták a gyógyvíztől. Egy-egy pillantás nyomán remegni kezdett a tálca a helyi pincér kezében, ahogy vitte a Calvadosszal telt poharakat. A vájárok belevaló adomákat meséltek az asszony felől, hogy nem volna éjszaka, melyben magában aludna, s hogy kemény próba alá vetné az ágyban a férfiakat, mert, így a vájárok, az a legény, aki állja – hogy ez volna az életelve az asszonynak.
A bárban mely egy téesziroda s egy századközepi kupleráj kereszteződése volt, figyelmes lett rám, s ez nekem olyan lett, mint egy duellum, a sok bányász szeme csillogott, akár a fekete gyémánt. Valamiként ismerősnek tetszett, s mikor mohó akart lenni, s kezét az asztal alá bújtatta, rájöttem, honnét. Több éve ő ápolta nővéri minőségben édesanyámat, s akkor megközelíthetetlennek látszott, hűvösnek és jelentéktelennek. Öcsémmel úgy hívtuk: izgalmas nővér: hát az éppen nem volt…
Nohát mi ez a változás? – kérdeztem kissé tán ingerülten Kristály Keserű-mbe temetkezve, jóságos, szíves, egyedülálló lányoknak férfifaló végzetasszonnyá válása, hm?
Amikor 19 éves koromban, nem csekély 2 hónap múltán, a hófriss házasságban, férjem rútul becsapott, nemcsak sorozatosan hazudott, megcsalt és kifosztott, hanem elárult, elárult, elárult – férjemet, maga is gyerekember, kirúgtam, hiába nyüszített, mint egy eb: akkor elhatároztam, hogy szabadon fogok élni, mint a férfiak, függetlenül, szilárdan, szélben, de úgy, hogy ennek nem tulajdonítok jelentőséget, az élet minden ajándékát, finomságát vagy gonosz tréfáját úgy fogadom el, mint ami nekem jár. Úrnő vagyok, életem főszereplője, így döntöttem.
A világ és az élet egyek. Én vagyok az én világom.
Ennyit elöljáróban el kellett mondanom.