Ki szavatol a lady biztonságáért?– bevezetés a szépirodalomba –

Daisy
Írom: A kis ürességen, melyet színpadnak hívhatunk, áll a színész, sötét van, vagyis szemem lassan szokja a világosságot, előttem finom hölgy ül, tarkójáról fölemelve a súlyos haj, válla merészen szabad, a széktámlát nézem, bíbor bársonnyal bevont szék, s ahol a váll eltűnik, mint egy kelés, a bársony fölszakadva, mindenféle lóg ki, megszagolnám, nem merem, oldalt, a homályos szeparéban, oda kellett néznem, öreg férfi ül, madártestű öreg, arca szép; mint sápadt női végtagok verik át a füstöt a reflektor fényei, látom, a színész arca: nő-arc, meglepetésemben röviden fölkiáltok, noha a kurfürst volt kegyes figyelmemet fölhívni feudalista realizmus , hogy itt léprecsalás folyik, etetés, bepalizás,

»nyakaljuk tomporát víg cimboráim!«,

kiált a színész, folytassátok csak, tudós csepűrágók, int a kurfürst, a színész alázatos várakozásba merevedik, mutasd meg hát nekünk, minő a világ, felémfordul, vagy ahogy a múltkorjában formulázta a fortélyos fickó, minő a világ fara, a hátulja, a fonákja tudniillik, a színész arcára tapasztja nagy csontos kezét, csak a szeme látszik, szemében rémület, kirobban belőle a röhögés, hogy mi nő a világ farán, édes úr, a borzas valagon, hatalmas sárga kelés, a térdét csapkodja, szoknyája suhog, tudod, jóuram, mondja nekem a kurfürst, szeretjük ezt a csöppnyi teret itt, e falatnyi termet és sajátos odőrjét, s azt hisszük, e komédiások derék fickók, megbízhatatlan barmok persze, de értik a dolgukat, no, de azért tartom az embereimet, azok legyenek megbízhatók, nemde?, ó, mennyire meg fogok öregedni, mondja még révedten a nagyúr, a színész kihívóan az asztalunkhoz áll, keze a csípőjén, látom, hasa szép lapos, hányavetin mondja a kurfürstnek, rám néz közben, tudom, édes úr, fizetségemet folyósítani szolgát, derekat, te utasítsz, de azért ne hidd, ne gondold, ne reméld, hogy kordában tartom magam, örülj inkább, örülj, hogy kezemben papírkard, s a vér, mit azért tagadhatatlan ontok: paradicsomlé, és egyáltalán: te: itt csak nyerhetsz – minden pillanattal; bocsásson meg kegyelmességed, súgja halkan, te engemet még nem ismersz, mondja nekem, Daisy vagyok, kishúsom, ma még szűz, nem hiszed?, pedig biztos, a fülemen, persze, mit hittél, röhögünk, hirtelen a szám elé nyomoszolja a kezét, kicsit megijedek, látom a férfikezét és látom arcában a női arcot, tudok mindent és hiába, nem tehetek mást, elpirulok, fejemmel biccentek kecsesen, rebegem: kezétcsókolom, drága, s ajkamat kézfejére ejtem, szívem erősen dobog,

»pubi, te, hát te ilyen rafinált vagy?«,

hogy így dobog a te kicsinke szíved?, elperdülvén csókot int felém, lári-fári, nem kell, csücsörködve búg, mint aki meg-van-őrülve-éntőlem, a kurfürst mosolyogva figyel (dögölj meg, édes úr!), Daisy feléje bök, mintha az a stricije volna, bogárkáim, következzenek hát gyakorlataink európai gyakorlatok , melyeket nagyestélyiben végzünk, gondoskodtunk izlap-ról, karját fölemeli, hónalja üres, üres, üres, térdét emeli föl, szeme kifordul, rebeg, nagyot fingik, hosszan, parádésan, furcint, kifényesedett ülepünket pedig dörzsöljük marhaepével, mosolyog, használjunk pirosítót, hódítsunk, verjünk parfümöt a lábunk közé, csücsörít, ne csücsörítsünk, fenyegetőn néz rám, úgy csinál, mintha bűvölne, székemmel a kurfürst felé rukkolok, aranysujtása melegít, ez nem méltó hozzánk, folytatja Daisy, volnánk szívesek markolászás közben őszintén pillantani a ránkmeredő szembogárokba, Daisy lassan mondja, ne vessük meg őket magunk miatt; ne; így szokták meg;

»bátorkodjunk«,

igazítsuk magunkat mi is a szokásokhoz, egy szóval se mondom, hogy szél ellen pisáljunk, ez nagyon tetszik neki, nevet, magában, közben elöl benyúl a ruhája alá, kiveszi az egyik műanyagmellet, szürke szivacs, szürke foltos, szagolgatja, fintorog, visszateszi, legyint,

»pinabú«,

kiáltja, s rögtön kihúzza magát, úgy, hogy a mellei kívánatosan feszüljenek, jer, ó Vándor, rámnéz, tégy nékem szívességet, úgy hallom, tégy nékem szüzességet (elképzelem), lehalkítja a hangját, csönd van, nem kokettálni: szenvedéllyel, csípejét ringatva tomporát oldalra kiveri, mint egy dél-amerikai táncosnő, gondozott tomporunkon vágjon végig a villám; lélegezzünk föl, van, amit tudunk, és van, amit nem tudunk, lássunk hát hozzá, hozzámugrik hozzám lát ,

»háruljunk el«,

és a fülcimpámba harap, följajdulok, rikkantva rámmutat, a háruló Ocskay!, mindenünnen nevetés hallatszik, diadalittas zene szól, főleg egy szaxofon szaxi , Daisy meghajol, siet el az asztalkák közt, bocs, édes, mondja, és hátranyúlva belemarkol az üstökömbe, a kurfürst figyelmesen rámemeli éles, okos tekintetét; magas, elegáns nő jelenik meg, nem fiatal, de roppant vonzó, nyugodtan hajolgat a nyúlós fények közt, földigérő szoknyája oldalt hosszan fölsliccelt, finom, vékony combjai sápadtan villannak a nyiladékban, gyönyörűséges, lehelem ónkupámba, jóuram, szól válla felett vissza a kurfürst, szemed megtéveszt, álnok szolgád, a hölgy: úr; ó, mondom kuncogva, nem tesz hát semmit, gyapjúkalap, arra gondolok, hogy ez csak szófordulat, én csak azt állítom: gyönyörűséges, a hosszú combjai, mozdulatainak puhasága, erőteljes puhasága, rekedtes hangja, melyet oly szakértelemmel búgat, rendben, drágáim, tudomásul vettem, hogy itt vagytok, hogy a szemközti templom helyett ismét idekódorogtatok, ő a tulaj, mondja a kurfürst, Gaby a neve, civilben is nőruhában jár, hódolattal köszöntöm a jelen fényességeket, a kurfürst hárítólag emel kezet, ó, dehogy, édes úr, nem rád gondoltam, te vérszopó, a szóra az asszony görcsben összeráng, kezét, ez idegen tárgyat a lába közé csapja, morzsolja magát, oké, drágáim, most tartunk egy pitinke szünetet, addig is, csirió,

»tompuljunk«, »fásuljunk«, »dénunciáljunk«,

elindul kifelé, a fénykör szélén megtorpan, ragyogva mondja: súgjunk bé, ahh, hörgése, lihegése hosszan visszhangzik, csak midőn fölnevet, indul el a zene és vele a zsibongás, fergetegesen tapsoljuk Gabyt, érzem, valaki néz, homályos bemélyedésben Daisy áll, túlzó mimikával ajkát biggyeszti, álnok kígyó!, mondja, úgy érzem, mintha ezer év óta ismerném, de hát miért, drága Daisy, miért, okot mivel szolgáltattam volna e megvetésre, mivel?, azt kérded, te firma, mivel?, láttam! láttam, hogy tapsoltál!, láttam, hogy önfeledten tapsoltál,

»ön egy bérelc«,

s hátralép, Gaby átsétál az asztalok közt, megsimítja az arcom, a szagos keze után kapok, de elkésem; a szeparéban meglátja a madártestű öreget, az sört iszik, a visszfény aranyat ver az arcára, madárteste eltűnik a fekete alapban, Robi!, kiált hangját alig fékezve az asszony, mi az apám bögyölőjét keresel te még itten?, mért nem mész átöltözni?, az öreg mozdulatlan; néz bele a sörébe, őrület, fordul felénk Gaby, most úgy beszél, mint egy férfi vagy főnök, hihetetlen, a pasi képtelen levenni az üzenetet, Robi, az isten szerelmére, mozdulj már, be vagy állítva?, ugyan, mondja a férfi sértődötten, ugyan úgy néz a nőre, mint a szeretőjére , föláll, most látni csak, milyen magas, magas rezegő férfi alak, nem vagyunk beállítva, de én megértem magát, Gabykám, a könyörtelen versengés, hogy farkas farkasnak farkasa, felröhögünk, vagy rosszul beszélek?, és hát az extraprofit: az extraprofit, s bizony közelednek az ünnepségek is, mint minden évben, a kurfürst mozdulatlanul ül, a férfi éppen a háta megett áll, látom, a kurfürst tarkójára mondja rá a szavakat, tegyem oda védelmezőn énkezem?, mondom a szívemben, nem, adok rá ingó választ, a férfi megtámaszkodik fekete asztalkájában, felkiált,

»rugaszkodjunk el«, »kóvályogjunk«,

kiabál, az emberek feléfordulnak, a férfiak arcán bosszankodás van, a nők arcán a kényeztetés fodra van, csönd van,

»váljunk halálra«,

suttogja, ijedtke felhördülés, néhányan a kurfürstre nézünk, mondd, csepűrágó, szól az hangosan, ez már még a műsor?, az, kegyelmes úr, mondja Gaby lehajtott fővel, a kurfürst nem mozdul, merev derékkal ül, előrefelé, a senki földjének mondja, remek!, a műsor tetszik nekünk, nem vagyunk elragadtatva és nem változtatunk éltünkön, de tetszik, kellemes!, tapsoljuk hát meg barátaim a trupp igyekezetét, összeveri szép gyöngéd kezeit, a csattanáskor mintha por szálldosna, tapsolnak, én az öreg férfit nézem, néked, jóuram, nem tetszik?, kérdi a kurfürst, de, hogyne, egyikőnk se mozdul, a taps elhal, felcsap a szünetek személytelen zsongása, sugar baby love, a nagy úr enyhén felémfordul,

»általánosodunk«,

mondja gráciával, a világ élete botrányos hevenyészettséget mutat, sóhajt, Robi megy hátra, Gaby topogva a nyomában, a visszavonulás lehetőségeit torlaszolja, Robi őszes haja felnyírva, oldalt hosszabb, éles tincsekben repked a füle körül, füle szabályos, egészen fejhez tapad, tarkója olyan, mint egy fiúcskáé, fölugrom, székem zörögve hátrahull, az előttünk ülő csupaszvállú gyönyörű nő megfordul, most látni csak, válla ezüstpettyekkel van teliszórva, nagyvonalú, mondom a szívemben, rettentően részeg, motyog, lássa, derűsen széjjel nézek, a kurfürst mosolyog, tetszhetik neki a hölgy a hölgyemény , vegyük számba, mondja a hölgy, nyelve végigsuhan ajkain, mindazt, amit látunk, végig simít zavaros arcán, mintha pókhálót venne le,

»derűnk legyen légből kapott«,

kisasszony!, hod én Önt, hod légből kapnám!, áldja meg az Isten, fiatal úr, mondja a hölgy és hányni kezd, a kurfürst undorodva felpattan, arcán nagy, szabad térségek, Gaby terem ott, nagyon erősen karonfogja a lányt, arca jobb híján kegyetlen, kedvesem, ne légy állat; ha nem bírod, baszd meg, akkor ne szívjál; Gabykám, drágaságom, tudod, hogy jó kislány vagyok, csak még egy ampullosz-t, hidd el, nem lesz baj immár; menj, menj innét!, mosd le az arcod, Gaby maga törli föl a hányadékot, nagy, sárgás darabok vannak benne, édes úr, tegye arrébb a lábát,

»rójunk terheket«,

mondja a kurfürst halkan,

»dúljunk-fúljunk«,

ugyan, édes úr, nem kell ebből kázust csinálni, csak a lábát tessen kegyeskedni megemelni miként a cudar ebek , feltörölni e mocskot hadd álljon módomban így, Robi eltűnt, követem, a folyosó torkolatáig jutok, olyan, mint egy pince, hajlós, szénporos, pókhálós plafonnal, leghátul gyér, sárga fényt lök ki magából egy csupasz körte, ott mintha nem volna folytatás, szurok szaga terjeng és valami nehezen meghatározható émelyítőség, a szellőzetlen ágyasházak szaga?, a falon sárgás foltok, mint a használt lepedőkön, nyirkos darabokban válik le, hártyákban a vakolat, megérintenék egyet, félő, olyan akár a beretva, [...]