Kell? Kell! Kell!

Azon célból, hogy az Elbeszélő Én - jön még Elbeszélő Énre dér - bármikor nehézség nélkül megnyithasson valamely kulturális intézményt, kieszelte a kulturális-intézmény-nyitogató figuráját, magyarul Literaturhausnyitogató, legalább két legyet ütve így egy csapásra, hogy azután nyitogatáskor erről az alakról mesélgessen. (Ha ezt még a kiállítás-nyitogatóval is ki tudná bővíteni, akkor egyszerű, boldog életet élhetne.) November 30-án, Berlinben aztán, miután körbevette magát a Keller Quartettal (mindig megnyugtatta őt, hogy egy Quartettben négyen vannak, mindig négyen, ez olyan szép!) imigyen szóla:

Hölgyeim és Uraim. Ma már nem először hallják, hölgyeim és uraim, hogy hölgyeim és uraim (ez a kis nyitány az élet azon brutalitására vonatkozott, mely a hivatalos beszédekben ölt testet, volt ott ebből vagy négy, magyar miniszter, német miniszter, előző igazgató, új igazgató, kitüntetések, városi beszédek: ahogy kell), de, hölgyeim és uraim, ígérem, ma már többet, legalábbis tőlem, hölgyeim és uraim, nem fogjak hallani, hogy hölgyeim és uraim, csak meg egyszer, most:

Hölgyeim és Uraim.

Élt egyszer egy Literaturhausnyitogató. Született Literaturhausnyitogató volt, Literaturhausnyitogató natus, régi kifejezéssel élve: az Isten is Literaturhausnyitogatónak teremtette. Szép, egyszerű élete volt, ha meglátott egy Literaturhaust, hopszala, azonnal megnyitotta. Mint itt talán néhányan tudják, a legszívesebben a frankfurti Literaturhaust nyitotta meg. Arra ha csak rágondolt, már meg is nyitotta. Az idővel nagyon rászokott a megnyitásra, pedig kétszer nem léphetsz bele ugyanabba a megnyitóba. De ő belelépett. Ha még a kontinentálisnak mondható reggeli (breakfast) előtt nem nyitott meg legalább egy kisebbfajta Literturhaust, akkor remegni kezdett a keze, kiverte a veríték, s nemritkán fehér egerek táncoltak magyaros motívumok alapján a szeme előtt. Bizony, a Literaturhausnyitogató Literaturhausnyitogatás-függő lett. Az emberek szánakozva néztek utána, nem így indult ez az ígéretes pálya.

És akkor nagy változás állt be az életébe, nem volt egyszerű, de átképezte magát Collegium Hungaricum Berlin-nyitogatónak. A hungaricum miatt ez bizonyos értelemben kézenfekvőnek nevezhető, mert hősünk magyar volt. Ezt fontos megjegyezni, mert Magyarországon vannak néhányan, akik fontosnak tartják hangsúlyozni, hogy ők magyarok, ami valamelyest meglepő, mert hát mi mások volnának ott Magyarországon, ha nem magyarok. Viszont sehol a világon nem értik ezt az érthetetlenséget jobban, mint éppenséggel Németországban. Őket is váratlan feltörő hevességgel foglalkoztatja, hogy mit is jelent németnek lenni, mi buzog a németség centrumában - majd erről jól elbeszélgetnek itt ebben a házban -, meg hogy ki a német, kell-e hozzá fejből tudni az Ewig-Weibliche zieht uns hinant, vagy a nemzeti kultúra még ennél is többet jelent. Azon célból, hogy végre kicsit örülhessenek, hogy ők németek, tavaly például egy egész futballvébét szerveztek. A futball az egy csapatjáték, és kizárólag lábbal lehet a labdához érni. Furcsa, de így van. Boldogan lengették a fekete-piros-arany zászlóikat. Magyarországon ez nem vált be, egyrészt nem tudtak egész pontosan megegyezni a zászlókban (lefordíthatatlan szójáték! Egyébként tényleg lefordíthatatlan: egy németnek vagy az európaiságot már régebben gyakorló európainak nem elmagyarázható, hogy miről vitázunk, marakodunk árpádsávos ügyben; szerintem magyarul se érthető), másrészt képtelenek voltak bekerülni a világbajnoki résztvevők közé. Próbálkoztak avval is, hogy a szervezők jogán kerüljenek be, de állítólag az ukrán maffia közbeszólt. Illetve hogy az ő korrupciójuk jobb korrupció, mint a mi korrupciónk, pedig a mi korrupciónk is nagyon fejlett korrupció. Hogy ez hogyan viszonyul a Siemenséhez, annak nem néztem utána. Ahogy Hans Magnus Enzensberger jó néhány éve analizáló pontossággal megállapította: Ach, Európa...!

Collegium Hungaricum Berlin-nyitogatónak lenni talán még bonyolultabb, nehezebb és felelősségteljesebb feladat, mint Literturhausnyitogatónak, gondolta a Collegium Hungaricum Berlin-nyitogató. A magyarok miatt? Berlin miatt? Vagy talán saját maga miatt? Mindenesetre a CHB-nyitogató egyre csöndesebb és visszahúzódóbb férfi vagy nő lett, és megnyitóiban igyekezett egyre többet a zenére támaszkodni. Herr Kapellmeister, bitte! És akkor itt el lett muzicírozva egy kis Beethoven (Op. 135, 3. tétel).

Kis túlzással a szöveg csak a zenékkel érthető. Az igényes karácsonyi ÉS-olvasó tehát most meghallgatja a vonatkozó Ludwigot, és úgy megy tovább. Mindenesetre én mindig úgy képzelem el, ha zenével vagyok együtt, lépek föl, hogy nem egymást illusztráljuk, vagy ami még rosszabb, tegyük zenével érdekesebbé, értsd fogyaszthatóbbá az irodalmat - vagy akár: és viszont -, hanem hogy egyben van az egész, hol zenélünk, hol beszélünk, és együtt mondunk valamit. Dés szaxofonjával kezdtem ezt a közös beszédet, ez aztán az idők során bővült (pl. Trio Lignum!); tanulságos, ahogy a zene átértelmezi a szöveget, egyáltalán, ahogy kapcsolatba lépnek egymással, ténylegesen lesz - lehet - egy új dimenzió. - Kicsit evvel kapcsolatos: már régóta be akartam számolni egy nagy nyári, kékharisnyás élményemről, csak hát terveket tervek sodornak el (konkrétan a munka, egyre többet jut ez a szó az eszembe, mert hogy egyre többet hallok zsolozsmázni az értelmiség megújítandó feladatairól, az erkölcsi példaadás szükségességéről; nyilatkozatok, előszók, fülszövegek: ez nem munka, és ha épp arról van szó: nem hazafiság, nem kereszténység). Bartók-hegedűduók szakították meg... nem, nem szakítottak meg semmit, hanem azokkal együtt beszéltem. A Luzerni Zenei Fesztivál nyitónapján történt ez, a fesztivál magyaros súlyozású volt, Ligeti és Eötvös művészete köré szerveződött. Ennek is örültem, meg annak is, hogy mintegy Claudio Abbado előszava lehettem, akit kicsit megtört az idő, de a zene közelében még mindig erős lesz, "visszatörik". Fényes alkalom volt, és én ugyan nem hatódom meg különösen a fényes alkalmaktól, mindazonáltal fényes alkalom volt, előttem a svájci államelnöknő, utánam Abbado, nagy baj nem lehet. De mindez nem számított, semmi volt ahhoz a váratlan élményhez képest, ahogy ott állva ebben az előkelőségben és mindenféle nívóban, hirtelen fölfogtam, hogy hiszen akkor én itt most együtt vagyok Bartókkal a színpadon, hogy messzi földön itt most mi vagyunk a magyarok. Portyázó eleink, kicsit arrébb, Sankt Gallenben jártak errefelé, valamelyest mást kulturális előfeltevésekkel. Mondhatni nevetséges meghatódottságot éreztem, nem is, Mészöly Miklós kifejezésével, Béla iránt, hanem a magyar kultúra iránt, mert erről beszéltek a hegedűk, hogy mintha volna, mégis volna egy magyar nézete a világmindenségnek, amit, lám, a világ maga is akceptál, mintha volna, ami csak evvel a magyar tapasztalattal és tapasztalatlansággal, okossággal, ostobasággal, történelemmel, nyelvvel elmondható, és hogy ez nagyon sok, illetve annyi, amennyi, de elegendő. A luzerni hegedűs lány finoman meglökött, hogy folytassam. Ami biztosan van, az a fikció. Csak a lehetetlen valóságos. A regény, a szavak. A szavakból így fölépített világ többet mond rólunk, a másikról, mint a turisták akár sok pontos információból építkező ismerete. A regény pontossága az igazi pontosság, ez a jól használható tudás, a holland bércekről való tudás és a svájci pusztáról való tudás. Erről írni magyar regényt, ez lehetne az úgynevezett "luzerni terv", evvel a kötetlenséggel, szabadsággal és evvel a kötöttséggel, korláttal, evvel a szép magyar európai bonyolultsággal pillantani a világra.

A nyitogató Berlinben végezte a dolgát: A CHB feladata pofonegyszerű: egyszerre kell egy Literaturhaus, egy Goethe Institut és egy tudományos műhely föladatait ellátnia, anélkül, hogy ezen intézmények tapasztalataira igazán számíthatna, vagyis úgy van, mint a valóban izgalmas dolgoknál mindig: hogy a hajunknál fogva kell magunkat fölemelni. Egy CHB és egy CHB-igazgató élete sokban hasonlít a Münchhausen báróéhoz.

A kulturális intézmények amúgy is vékony ösvényen (és jégen!) járnak, több urat kell szolgálniuk, egymással nehezen összeegyeztethető urakat. Kultúra és minisztérium akkor sincsenek okvetlenül közel, ha ez utóbbin pusztán a kultúra menedzselésének helyét értenénk. A CHB intézmény, és az intézményeket a működésükkel szokás mérni. Ez veszélyeket is rejt magában. Egy jól olajozott kulturális gépezet elemének lenni - ez nem lehet egy CHB becsvágya. De hát az sem, hogy rosszul működjék. Egy rendezvény sikertelensége még nem bizonyítja (csak igen ritkán) a rendezvény sikerességét. A CHB nem mehet biztosra, miközben biztosan kell a lábán állnia. Ő egyszerre a gépezet maga, és ő a homok is a gépezetben. Ezért azután a CHB jelképe talán a homokóra lehetne, miközben méri gyönyörű és nyomorúságos életünk másodperceit, olyan gépezet, amelynek működéséhez elengedhetetlen, hogy homok kerüljön a gépezetbe. Amikor a volt Literaturhausnyitogató a megnyitóbeszédében ehhez a megható metaforához ért, akkor szoktak a Literaturhausok megnyílni. Most is ebben reménykedik. De itt ez is másképp van. És finoman meglökte Keller Andrást, hogy folytassa. És következett hat rövid Kurtág-darab, és a darabok közt nyitogató újra meg újra így vallott:

Két Kurtág közé benyomni, valahogy be kéne két Kurtág közé nyomni a következő kifejezéseket (orbitális lelkesedéssel sorolja): koncertek, felolvasások, előadások, konferenciák, filmvetítések, ünnepi rendezvények, aztán: kultúrügynökség, kultúrkapcsolatok hivatala (rémesen hangzik, egyáltalán minden olyan szó, amelyben előfordul az, hogy kultúr, gyanús), aztán: a harmadik évezred szükségleteinek megfelelően, aztán: a hiányzó politikai és katonai erőt szellemi nagysággal kiegyenlíteni (az intézet internetes lapjáról olvastam le). Na ja, szellemi nagyság. Keller-érintés, Kurtág, majd:

Két Kurtág közé benyomni, valahogy be kéne két Kurtág közé nyomni a stuttgarti magyar Kulturinstitut (Keresztury Tibor!) fontosságának hangsúlyozását, fölhíva a figyelmet e két ház adta játéktér lehetőségeinek gazdagságára. Érintés, zene, majd:

Két Kurtág közé benyomni, valahogy be kéne két Kurtág közé nyomni a hátam mögött levő nagy panorámaablakot mint grandiózus vetítőfelületet, amely a sok különleges berlini épület közt önmagában is figyelemre méltóvá teheti ezt a házat. Érintés, zene, majd:

Két Kurtág közt elgondolkodni arról - mert két Kurtág közt jól lehet gondolkodni -, mit jelent az, hogy ez a ház éppen Berlinben áll, mi az az egyedülálló, amit Berlin tud Európa keleti feléről, és mi az, amit Magyarország Berlinről tud. Egyáltalán: Németország mint egyszerre nyugat-európai és közép-európai képződmény. Vajon nem nagyon is elképzelhető, hogy ebben a házban olyan elsőrendűen közép-európai kérdéseket is föl lehet tenni, melyeket sehol másutt, tehát konkrétan Budapesten sem? Kelet-Közép-Európa a fragmentáltság, a megszakítások története, ez a ház a folytonosság jelképe. Ennyi konstruktív feszültség biztató, nem? Érintés, zene, majd:

Itt nyitogató felolvasta azt a Kurtágról szóló írását, mely arról szól, hogy egyszer látta őt a Majakovszkij utcán kószálni, és hogy egy városnak jót tesz, ha Kurtágok kószálnak benne, följavulnak. Ha ez a ház jól dolgozik, akkor ebből a jóból ez a város is meg fog érezni valamit. Zene, és akkor, a Beethoven előtt, csak annyit mondott a nyitogató, ami a partitúrán áll: Kell? Kell! Kell! Grave: Muß es sein? Allegro: Es muß sein! Es muß sein! Herr Kapellmeister, bitte! És csodák csodája, megnyílt a Collegium Hungaricum Berlin.

És akkor boldog karácsonyi ünnepeket kívánok az Olvasónak, mert most már bevallhatom, én voltam az Elbeszélő Én. És várom a dért.