Kálmán C. György: Örök karnevál

Nem hiszem, hogy vitás lenne: 1979 legnagyobb irodalmi eseménye Esterházy Péter új könyvének megjelenése volt. Elképesztô volt már a címe is: Termelési-regény (kisssregény)
(s még hozzá a mûfajmegjelölô alcím: regény), egyszerre pofon az ötvenes éveknek (amikor a termelési regény burjánzott), a hatvanasoknak (amikor az új, úgynevezett haladó, ámde úgynevezett modern, úgynevezett közérthetô, mégis úgynevezett merész eszközökkel dolgozó próza gyakran illette magát ezzel a megnevezéssel), valamint a hetveneseknek (amikor az új, nagy magyar regényre irányuló messianisztikus várakozás elkezdôdött, s talán azóta is tart, kis megszakításokkal). A könyv borítóját messzirôl fel lehetett ismerni (már amíg kapható volt a könyv): pispeklila, ahogy a szöveg maga utal rá, s ha egyes vélemények szerint nem is épp olyanra sikeredett, mindenesetre: feltûnô, kihívó, vad színben pompázott. S ha még alaposabban megnézte valaki a könyvet: két könyvjelzô volt benne, egy fekete meg egy fehér, mint valami imakönyvhöz vagy vaskos konkordanciához.

Jó, ez csak a külalak. (Mindenesetre külalak: ötös.) Vagy külalak az is, hogy a szöveg két részbôl áll? S az, hogy a sorrend annyira hagyományos - mottó, fôszöveg, jegyzetek, a szerzô levele olvasóihoz, tartalom? S a külalakhoz tartozik-e vajon a képregényrészlet a fôszöveg legvégén, a Goethe- és Esterházy-kép a jegyzetek vége felé? S hogyan lehet a mû szövegében utalni arra, hogy hogyan is fest a könyv? A külsô és a belsô közötti különbségtétel elbizonytalanítása, a bent és a kint összemosása, az önreferencialitás, a felszíni szabálykövetés és a kiszámíthatatlan szeszély - elôször talán ez ötlik az olvasó szemébe. Hogy valaki ilyen gondosan megcsinál egy könyvet, mint tárgyat, amely ekként utal arra (s nagyon félrevezetôen, ravaszul, sokértelmûen), ami benne van.
Noha volt szerencsém átélni, mégis, a mából visszatekintve, nemigen értem, hogyan jelenhetett meg ez a könyv. Eleve felfoghatatlan, hogyan kaphatott zöld utat a pimasz cím (még mindig a borítónál maradva). Elôször is van benne egy zárójel, s a zárójelben egy nyilvánvalóan kétes helyesírással írt szó, nem is értjük, mit hülyéskedik itt a szerzô. Meg még alcíme is van. És az elsô szó, az egyenesen botrány. A korszak, emlékezetem szerint, úgy állt a "termelési regény" mûfajával, ahogyan az egész ötvenes évekkel: lehetett rajta kuncogni, nem is nagyon titokban. Tudtuk, amit tudtunk, s általában az 1949 utáni sötét esztendôk kulturális hozadéka körül konszenzus volt; de nem lehetett téma, senki nem tette mérlegre, nyíltan sem apológiájával, sem kritikájával nem lehetett elôhozakodni. Óvatos maszatolgatás folyt, kabaré-szintû célozgatás, legendákból és merésznek számító félmondatokból szôtt, fôként szóbelileg hagyományozódó história alakulgatott. Meg egyébként is, kinek volt kedve és türelme visszanyúlni azokhoz az évekhez? Végre túl voltunk rajtuk. Ne kelljen már elolvasni a Sztálin- és Rákosi-versek baljós tömegét, ne kelljen termelési regényekkel tölteni a drága idôt; ráadásul még élô (s immár: nagy) költôink és íróink tevôlegesen közremûködtek ezen termékek elôállításában, kínos volna újra felidézni a letûnt korszakot.
Nos, Esterházy Péter elolvasott egy pár termelési regényt, és írt egyet. A hetvenes évek végén arról lehetett hallani - azóta sem tudom, igaz-e -, hogy Esterházy valahogyan engedélyt kapott arra, hogy bejusson az Országos Széchényi Könyvtár zárt részlegébe, s naphosszat, szorgalmasan ott üldögélt, az ötvenes évek anyagait olvasgatta, irkákat írt tele jegyzeteivel. Nem dolgozott hiába. A (nyilván alapos kutatómunkával kibogozandó) szó szerinti átvételek visszakeresése nélkül is nyilvánvaló, hogy ez a szöveg, mondjuk így, hálával tartozik, többek között, az ötvenes évek élen járó irodalmi mûfajának. (A dolgozó nép mindennapjait ábrázolja, a fiatalság útkeresését, a reakciós és a haladó gondolkodás összecsapását, az elvszerûség diadalát.) Termelési regény ráadásul annyiban is, amennyiben a regény termelését, létrehozását ábrázolja, az írót mint a kultúra egyszerû munkását (a lélek mérnökét) állítja szerényen a háttérbe.
Mondom, nem értem, hogyan jelenhetett meg ez a könyv, hiszen nem kevesebbet sugall, mint hogy tökéletes kontinuitás mutatkozik az ötvenes és a hetvenes évek között. A Termelési-regény szereplôi az ötvenes évek regénystruktúráján belül a hetvenes évek nyelvét beszélik, s a cselekmény helyszíne valamely modern szocialista nagyvállalat. Sôt: a nevezetes Tisza István-Rákosi Mátyás áttûnés visszafelé is kitágítja ezt a folytonosságot, az Egri csillagok-idézetek és -rájátszások pedig még tovább. Hasonlító és hasonlított megkülönböztethetetlenné válik: a török elleni harcok kisszerûségén nevetünk-e, ennek romantikus ábrázolásán, avagy mindezeknek a hivatali villongásokra történô rávetítésén? Tisza volt-e olyan retorikus demagóg, mint Rákosi, vagy fordítva? Vagy mindegy? Az egész kisssregény így a hülyeségek, teátrális gesztusok, nyelvi képtelenségek, archetipikus figurák és mániák ellenállhatatlanul mulatságos kavargásává válik, ahol az egész magyar történelem egymásra torlódik, a (túlságosan is) áttekinthetô és kisszerû cselekmény mindenféle nyelvek, alakok és szerkezetek örvényének középpontjává válik.
Ez volna az elsô rész, a kisssregény maga; amely valóban kis, hiszen kevesebb, mint harmada az egész könyvnek. Ehhez csatlakoznak a jegyzetek, E. följegyzései, amelyekre a "fôszöveg" során kis jegyzetszámok (és kis nyilacskák) utalnak. A jegyzetelés fogása egyszerre idézheti fel a kritikai kiadás apparátusát, a tudományos írásmód megszokott formáját, Jean Paul Schmelzléjének (1809) összekevert és váratlan jegyzeteit, vagy az ötvenes évek jeles szépirodalmi sorozatainak (Nagy orosz klasszikusok, A világirodalom klasszikusai, Magyar klasszikusok) olykor már-már kényszeresnek tetszô magyarázkodását. A jegyzetek és a fôszöveg viszonya sokféle: egyetlen szóra, motívumra alapul, a jegyzetekbôl kibontakozó történet valahogyan (szereplôn vagy cselekményen keresztül) kapcsolódik a fôtörténethez, vagy semmi efféle átlátható kapcsolat nincsen. Ha azt mondtam az imént, hogy a jegyzetek a regény termelésének folyamatát dokumentálják, azért az is finomítandó: igaz ugyan, hogy fôhôsük a regényíró maga (hol Esterházy Péter, hol E[ckermann] Péter, hol a Mester), de magáról az írásról nem sok szó esik: az író, sugallják a jegyzetek, családi életet él, focizik, beszélget, ilyesmi - olykor írja ezt a könyvet, itt ni, és bölcseket mond, mint Goethe. E. feljegyzései egy csöppet sem világítják meg a kisssregényt, hiszen arra nincs is szükség: inkább mindenféle más színeket, világításokat, árnyékokat kever oda.
Arról szó sincsen, természetesen, hogy az író mint a kultúra egyszerû munkása állna szerényen a háttérben. Arcátlanul az elôtérbe tolakszik, életének legapróbb mozzanatait sem átallja elibénk tárni, pöffeszkedik. Megkétszerezi, megháromszorozza magát, látszólag azért, hogy elrejtôzzön az egyes szám harmadik személy mögé, valójában azért, hogy annál többet szólhasson, mindenekelôtt magáról. Fittyet hány a szerzôtôl elvárható visszahúzódásnak; mindazt, ami az irodalmi életben legföljebb mint szóbeszéd, pletyka, intimpistáskodás szokott (informálisan és szóban) jelen lenni, azt ô beleírja a regénybe, még ha csak a jegyzetekbe is. Kiteregeti családi életét, többször taglalja nem akármilyen származásának körülményeit. (Mintha az bármit is számítana szocista tásmunkban, ugyan már, Esterházy elvtárs.)
Lehet, hogy túl nagy szó, vagy túlságosan átpolitizált (enyhén szólva), meg nem is ilyeneket kellene írni, ha irodalomról ír az ember - de én úgy gondolom, hogy a Termelési-regénnyel kezdôdött meg a magyar irodalom desztalinizációja. Vagy nem is elég azt mondani, hogy megkezdôdött: ez maga az. Esterházy lehetetlenné tette, hogy az a folytonosság, amelynek meglétét az ötvenes és a hetvenes évek között kimutatta, háborítatlanul továbbterjedjen. Esterházy 1979-es könyve, ha tetszik, radikális szakítás és megszakítás, leszámolás és felszabadítás. Ismétlem, harmadszor is: nem értem, hogyan jelenhetett meg. Ha az akkori elvtársak hajlandók is voltak lenyelni a politikai békát (a regény többek között ezekrôl a kedélyes, agressziójukat urambátyámozással palástoló fontos elvtársakról szól), hogy nem vették észre, itt többé-kevésbé ki van csinálva az irodalmi hazugság mechanizmusa is, s nemcsak az ötvenes éveké, hanem a hatvanasok (kisregény!) meg a hetvenesek (regény!) realista prózája, az a bizonyos írástudói felelôsségtôl barázdált, népi és urbánus között egyensúlyozgató, optimista, ámde gondterhelt, eszköztelen, de viszont míves próza. Hogyan engedhették meg, hogy Esterházy rámutasson: mindenféle nyelveken lehet írni, sôt ezeket lehet jópofán kevergetni, szemtelenkedni lehet klasszikusokkal, lehet szabadnak lenni?
Amikor elôször olvastam a regényt, mindössze egy dolog aggasztott: hogy vajon öt, tíz, húsz év múlva ki és hogyan fogja mindezt érteni? A hetvenes évek vége az a szerencsés pillanat, amikor még Esterházy páratlan nyelvi karneváljának valamennyi maszkja könnyedén felismerhetô. Akik akkor olvasták a könyvet, még tudták, hogy bizonyos szavakból, fordulatokból az ántivilág középosztályának vagy kispolgárságának hangját kell kihallani, hogy benne van a szövegben a hetvenes évek Magyarországának egész nyelvi körképe, társadalmi és földrajzi tagolódásaival, akkor még visszhangzott az ötvenes évek pátoszának kongása, rá lehetett ismerni az '56 elôtti és az olvadós, kiegyezôs, oldalazós szólamok különbségére. (S hogy ne csak az akkor még élô nyelvekrôl szóljak: benne van Esterházyban a 30-as évek lányregényeinek a hangja éppúgy, mint a nagy klasszikusok kifinomult lélekábrázolásának kifordítása, a dokumentarista szikárság mímelése ugyanúgy, mint az anekdota.) Azoknak a generációknak, akik a Termelési-regényt már megjelenése táján olvashatták (volna), a szöveg minduntalan felidéz valamit, új és új álarcokat vesz észre a kavargásban (olykor egymáson többet is); de vajon meddig és kinek a számára különböztethetôk meg ezek a nyelvek? Ha nagyon sok minden megmarad is a regénybôl, nem fog-e megkopni ez a színpompás felvonulás?
Erre a kérdésre persze éppen én nem tudhatok válaszolni. Ráadásul éppen ez a regény nagyon sok mindent megváltoztatott: úgy, hogy bele magába is visszaépült saját hatása. Azok az ironikus gesztusok, a különféle (távoli) nyelvekre és regiszterekre történô ráhagyatkozások, amelyek olyan váratlanul ficamították ki Esterházy mondatait, a nyelvhasználatok finom kevergetése, amellyel Esterházy e használatokat mintegy egymással lepleztette le - mindez mostanra maga is csaknem köznyelvivé vált (mármint az irodalom köznyelvévé). E köznyelven keresztül olvasván most Esterházyt talán sok minden sokkal természetesebb, kevésbé meglepô s ennélfogva kevésbé hatásos, mint annak idején. Sietek leszögezni: magam nem így érzem. Fikarcnyit sem veszélytelenebb a töltet, mint megjelenése idején. Azt el tudom képzelni, hogy új olvasóinak kicsit tudósabb módon, valamivel több rejtélyes utalás között botorkálva kell olvasniuk a könyvet. (Még az is lehet, hogy egyszer valaki magyarázó jegyzeteket lesz kénytelen fûzni hozzá.)
Ha valami életben tartja a szöveget, az a nyelvek egymás elleni kijátszásának s a nyelvekkel való játéknak a gesztusa. Esterházy (ezt újabb értékelôivel szemben mondom) nem leleplez és nem egyszerûen gúnyos. Ha így volna, valóban sokkal inkább fenyegetné az avulás. A pamfletek többnyire nem érnek meg hosszú kort. Úgy érzékelem, a Termelési-regény hatása (a magyar irodalomra és olvasóira) letagadhatatlan, eleven és erôs. A címbe tett "örök" persze csak afféle túlzás, vágyálom, blikkfang. De a karnevált fenntartom: kitombolhatjuk magunkat, dühünkben, az egész eltolt magyar vircsaft miatt; örömünkben, a nyelv fantasztikus, gazdag lehetôségei miatt.