Javított kiadás

[ceruzával, nagyon gyorsan írva, lépést akartam tartani az agyammal, a mozgásba hozott agyammal]

Amit még sose: félek. Életfélelem. A félelem egész garmadája van bennem. Rögtön a legegyszerűbb: hogy kitudódik. Úgy értettem, ez idő szerint hárman tudnak róla. Remélhetőleg senki nem pletykál. Pedig nagy téma. De nekem mindenre föl kell készülnöm. Ez az írás is az. Nem védekezés, nem magyarázkodás: pozíciókeresés. Keresem a helyem, az új helyem. Meg akarom állapítani a viszonyomat ehhez meg ennek a következményeihez.

Nem szeretném, sőt nem akarom (ezt úgy mondom, mint egy gyerek, aki még azt hiszi, ő mondja meg, milyen a világ), hogy olyan helyzetbe kerülhessek, hogy valaki mond valamit, és nekem el kell pirulnom. Szégyenkezem, igen, sőt, szégyenben vagyok, de nem akarok kiszolgáltatottan pironkodni.

Miközben ki vagyok szolgáltatva. Meggyöngültem. Kell hozzá kis aljasság - mert hát én én vagyok, az apám meg az apám (igaz, az apám) -, de eztán bárki, bárki nyikhaj is, odavághat nekem egy félmondatot úgy, hogy utána nehéz volna mit mondanom. Eddig az átpolitizált aljasság nehezen tudott fogást találni rajtam (piarista diák, négy gyerek apja, jó, tiszta, régi magyar vérem - mehetnek a fenébe korpára hatfelé malacnak). [Ezt a helyzetemet, olyik primitív vitát leegyszerűsítendő, egyszer-másszor kihasználtam. Ez nyilván hiba: annak, amit mondok, képviselek, akkor is igaznak kell lennie, ha KISZ-tag volnék, buzi, magtalan és zsidó. Vagy, brrr, tréfa, protestáns!]

De ez a kisebbik félelem, kis alázattal (ahogy leírtam ezt a szót, röviden fölnevettem, már írnám is: hö-hö, de bizonytalan vagyok, mint még soha, ezen írás stiláris követelményeiben) megoldható. A nagyobbik, hogy ellentétben a költő ajánlásával, én nem akarnám megváltoztatni éltemet. És félek, hogy megváltozik. [Annyi emberbe, érdekbe trappolok bele...]

Itt is van egy érdektelenebb: nem szeretnék rosszkedvűbb, rosszabb kedvű lenni. Búval gyakott. Amit Mészöly mondott egyszer (nem irónia nélkül) rólam: az ontológiai derű, hogy azt nem szívesen veszteném el. Nem szívesen adnám oda. - Ha 25 éves volnék (és nem én): akkor azonnal alkoholista lehetnék. Vagy súlyosan depressziós. Mert hát ez az egész meghalad engem. Ez túl sok.

Nem akarom, nem akarom. És nem akarok komolyabb se lenni. A komolyt és éleset hozta nekem a nyelv. Segít, eddig mindig segített. Úgy beszélek a nyelvről, mint az anyámról, úgy is gondolok rá, olyan érzelmesen. (Anyámról apám jut eszembe, és folyik itt a könynyem. Inkább így mondom, s nem úgy, hogy sírok.)

Nem akarom, hogy megváltozzék a "járásom". Mert most olyan nehéz a szívem, mint a Gaffiot-lexikon. (Utolsó leheletemmel is intertextuális leszek, gondolom.) Nem is a szívem nehéz, inkább a gyomrom. Hajszálra úgy, ahogy a HC [688.] oldalán. “Reggel ébredéskor torkon ragadott a félelem. Ez más volt, mint amit eddig ismertem." Csak azt fejből írtam, fantáziából. Kullogok a könyvem után.

[Két cédula még erről a napról, Kathrin Röggla regénye levonatának a másik felén. Kösz, Kathrin.]

Az Istenre majd még (üvöltözve, számonkérőleg) visszatérek, de valakinek (másfelől) mégiscsak hálával tartozom, hogy ezt csak mostan tudtam meg s nem mondjuk húsz- vagy harmincévesen. Soha nem tudtam volna megírni a könyveimet, a Termelési-regényt vagy később a 90 körüli cikkeket, semmi olyat, amelyben az úgynevezett szabadságom látszik vagy működik.

Én nem néztem föl az apámra, nem volt ő példaképem, de néztem őt, tanultam tőle, és mindenestül szerettem (ahogy persze most is - jaj, evvel most mi lesz?; megint siratom magam). Azt is gondoltam - írtam is -, hogy valamelyest helyette is beszélek. Büszke voltam rá. Hogy nem bírták begyűrni (!), nem lett frusztrált, sértett vesztes, hanem szabad vesztes, ez nekem nagyon sokat jelentett. Rajta keresztül tudtam büszke lenni a családomra - és én ettől (is) voltam erős. Vagy inkább: laza. Lazán, vagyis fontoskodás nélkül magabiztos. Nyugodtan lehettem bizonytalan és magabiztos. Úgy lehettem az utóbbi, hogy nem magamra kellett gondolnom. Nem kellett kóserolnom magamat. Mert ott volt egy nagy (családi) hinterland - és ehhez minden út rajta át vezetett.

Ha tudtam volna ezt a nyomorúságot: egész életemben a HC-t akartam volna megírni, hogy ez, ez az utolsó (!) könyv elviselhető legyen valahogy. Annyira akartam volna, kellett volna akarnom, hogy természetszerűleg nem sikerülhetett volna. [Ugyan. Ha tudtam volna, hogy is mertem volna tollat venni a kezembe.... Betemetett volna a gyűlölet, a szégyen, a félelem.]

Nem elcsábulni ettől a szövegtől. Nem hiúságból megjelentetni.

Néha beremeg a kezem.

Két hét nyugalom. Tizennégy nap. Ennyi, ennyit kaptam kilenc és fél év robotra. Nem valami nagyvonalú ajánlat, a kurva életbe! Most megint ez a pattanásig feszültség! Hogy figyelni mindenre, azonnal leírni vagy megjegyezni, hogy egy percre se kiengedhetni... Annyira reméltem, terveztem (mert olyan, de olyan boldog voltam, amikor befejeztem a Harmoniát, úgy megkönnyebbültem, hogy mégis sikerült), hogy majd most egy fél évig, évig kiengedve, kicsit könnyebben lehetek, olvasgatok, jegyezgetek, örülök, hogy élek, pihegek.

Ehelyett formálgathatom majd egész nap ezt a mocskot. A regény szavával: szarpépet (HC, 687. o.). Ha ezt befejeztem, utána már - azt hiszem - nem fogom tudni leírni azt a szót, hogy apa. Édesapa. Édesapám. Papi. Papácska. Öreg. Faterkám. (Könny.) A családról se akarok, pedig... Jellemző hülyeségem: lám, azt hiszem, az Úristen a regényeim szempontjai szerint rendezi a sorsokat, a sorsomat.

Vélhetően nemcsak azt nem fogom tudni leírni, édesapám, hanem azt se, hogy én. Illetve valahogy nagyon másképp, "messzebb" vagy "messzebbről". Mondhatná valaki (kolléga): micsoda mázlista!

[Megnyitottam egy füzetet, "Javított kiadás, 2000. január 30. ?" felirattal.]

Sok jó első mondat volna. Pl. Kutya nehéz dolog úgy hazudni, ha az ember nem ösmeri az igazságot. Egyre könynyebb hazudnom. A Termelési-regény első mondata se volna rossz: Nem találunk szavakat.

Dunát lehet jó első mondattal rekeszteni. Miközben még nem kezdtem írást, amelyről ennyire nem tudom, hogy mi. Hogy mi legyen vagy lehet. Egyáltalán, hogy legyen-e [lehet-e, szabad-e lennie]. De jó volna, ha nem lenne. Ha nem kéne lennie. Csak ülnék a fehér papír előtt a na-hagy mü-hű utáni fekete vákuumban, alkotói válságban, s egy sort se bírnék írni, az volna jó. Istenem, mit meg nem adnék érte!

Tessék: mit? Mennyit? Hát igen: tulajdonképpen semennyit. Hányszor, de hányszor büszkélkedtem avval, hogy engem mennyire lenyűgöz minden, ami van. Hogy én mennyire tisztelek mindent, ami létezik. Merthogy ez engem mennyire érdekel! Nesze, érdeklődj!

Életemben először tehetetlenségből írok. Megyek, amerre az iratok vezetnek, aztán lesz, ami lesz. Szívesen hallgatnék. Szívesen eltemetném magamban. Hallgatnék, mint a sír. Ehhez volna bennem erő: sírba vinni a titkot. Nem azért beszélek, hogy mentsem a menthetőt. Nincs mit menteni. De evvel se akarok kérkedni.

Ungváry Rudolf idézi Senecát: "Mit számít, hogy gyalázatosat cselekszel, ha senki nem tudja? Te magad tudod. Ezt a tanút semmibe venni, ez az igazi nyomorúság." A gyalázatosat nem én követtem el - de nem is valaki más! Volt bennem egy "mi", bekebeleztem mindent, apámat is, és ha akkor jó volt és támaszkodtam rá, akkor most nem vehetem ezt a "mi"-t semmibe. Vagy vehetem, de az az igazi nyomorúság. Nem akarok nyomorultul élni. (Ennek lehetősége, pedig mindjárt ötvenéves vagyok, eddig még csak föl sem merült bennem.) Nem akarom ezt a nyomorúságot választani.

Mi nem akarjuk: apám és én.

Na ez a rossz mondat. Ez lett rossz. Nem választhatom el magamat tőle, de nincs is ez a közösség. A frankfurti beszéd végén fogalmaztam így, hogy apám és én köszönjük a figyelmüket. Miután arra kértem az úri közönséget, hogy majd igyanak apám egészségére, aki szegény annyi vacak lőrét megivott volt életében. (Ennél mindig elsírtam magam, s mert ezt Frankfurtban nem akartam, előtte vagy ötvenszer felolvastam magamnak ezt a részt, úgyhogy ott már nem is olvastam, hanem fejből zsolozsmáztam, mintha nem is jelentene semmit.) Ez volt az én hübriszem, valahogy úgy képzeltem, hogy megválthatom őt. Nem így van, nem ilyen szépen van. Pedig bizonyos értelemben még most is így van. Az ember az Égtől szabadságot kapott, ő is élt a szabadságával, én is élek a szabadságommal, s ezek hatnak egymásra.

2000. január 31., hétfő

Nem tudom rendezni ezt, csak folyik belőlem. Jár az agyam: apámon. Miközben azt hittem, épp végzek vele, nem kis Oidipuszként, hanem hogy kész a könyv, és áll - nem az apám fasza, nem szobor, de egy nagy alak. Ezt szerettem volna: apám segítségével egy nagy apa-alakot, igen, adni.

Ez a szöveg az igazi dekonstrukció. Amire már eddig is gondoltam, tisztán "művészi okokból". A családregény mint forma gyanús, mert óhatatlanul nosztalgikus, s ezen nem segít az irónia mint ellentételezés (az irónia mint fűszer: röhej), ennél radikálisabban kell eljárni, a regény első részében ez történik, a családregény-forma szétszedése. Ezt azóta már vagy ezerszer elmondtam, legyen ez visszamenőleg az ezeregyedik, első és utolsó. Bár: új fordítás, új önismétlés... Egyébként nem egyszerű valamit ténylegesen szétcincálni, mert "hátul" mindig marad valami ív, valami reménykedés vagy jelzés, hogy az éppen kétségbe vont "egész" valahogy mégiscsak: van.

Ennek jegyében nem akartam (a legkevésbé sem akartam), hogy a család, az apám mint áldozat magasztosuljon. Akartam mutatni, hogy tényleg mindent fölzabált a történelem.

De ez csak most sikerült.

"Akkor tehát, történjék bármi - ami azután meg is történt -, legyőzhetetlenek vagyunk?" (HC, 349. o.) Ami azután meg is történt: most látni, a bármihez nem volt elég fantáziám. Sok mindent el tudok gondolni, de azt, ami most van, amiben most vagyok, azt nem. ("Egyszer láttam zsiráfot, az se az volt." Ilyen nap nincs, mint ami van, ma.)

Szügyig - nem vérben: takonyban.

Én én vagyok. Megértem, hogy van, aki most gyanakszik. Sokat tettem ezért a gyanakvásért, sok munkám fekszik benne. Ez a ki kicsoda, az arc mint álarc, szerepjáték és citatológia, egyáltalán a fikció és valóság puha határmezsgyéjének fürkészése, ez talán a legjellemzőbb - mim is?, témám?, tárgyam?, képességem? Mindenesetre az évtizedek során - a Harmoniában is - sok csapdát állítottam e tárgykörben az olvasónak. Nem azt mondom, hogy magam estem bele, de ha most egyszer csak az őszinteségre, a személyes, civil őszinteségemre hivatkoznék, okkal legyintenének.

Úgy jártam, mint a mesebeli kisbojtár, aki (játékból) állandóan farkast kiáltott, aztán mikor az tényleg jött, hiába kiáltozott, nem szaladt senki segíteni. Igaz, kajabálhatnék, most nincs is senki, aki segíteni tudna. Itt nincs mit segíteni. Mindegy, mondom, ahogy van, hiszi, aki hiszi, nem tudok mit tenni: én, Esterházy Péter beszélek itt, születtem 1950. április 14-én, anyám neve Mányoky Lili (a személyiben: Irén, de utálta az Irént), apám neve Mátyás, személyi igazolványom száma: AU-V. 877825. Ez tehát az "én" (amúgy a részletekbe nem mennék bele, no details, please).

De jó lenne ezt csak öregemberként közölni. Egy öreg ember bátor szembenézése. Ha már meghalt minden érintett. Ha már meghalt minden öcsém. Én. Bonyolult lesz evvel az életünk.