Igen

Minthogy jelen magyarázataim, melyek fokozással, mint teszem
azt Csibe, Csibbész és Csibbészer, már nem bővíthetők,
esetleg meghaladják az önök felfogóképességét, pöttönbrittök - vissza kell térnem egy experecebb módszerhez, mellyel gyakorta élek,
ha ködépeszű növendékeknek kell előadnom. Képzeljük el erre a célra, hogy önök néhány nebuló bandája, taknyosorrúak, libanyakúak,
gyapjasfejűek, belegabalyodva a nadrágtartójukba,
kidagalyodva a nadrágszárukból - szép így tovább, etciceró.
Te pedig, Bruno Nowlan, vedd ki nyelvedet a tintatartóból!
Minthogy egyikük sem tud javánul, szabadonfutó teljes fordítását fogom adni a hajdani fabulista parabolájának.
Allaboy Minor, húzd ki fejedet az aktatáskából! Audi Joe , Peters!
Exaudite facta!
A Hóka és a Tsöllőgürcs!
Höjgyügyék és hurik, dzsentrisz end lébeman, cédamsze mészticök! (Finnegans Wake, Faber and Faber, 1939, 152-159. o.)
Mit gondolt Leopold Bloom, nem, kezdjük újra, mit gondolt e sorok írója pünkösd hétfőjének virágos délutánján, midőn ahelyett, hogy a budai dombok megül kibukó napnak ő fényében fürdőzve, barátai és barátnéi társaságában, szavakat, erjedő szavakat, fermented words, érzeményeket, horribile dictu gondolatokat cserélve az időt szívének kedvesen múlatta volna, ült szobájának rohadt, redves rabságában, azon munkálkodva serényen, hogy őt eztán e sorok írójának nevezni hazugság nélkül lehessen, nos mit gondolt ekkor ő a magyarországi James Augustin Aloysius Joyce Társaság elnökére, név szerint Takács Ferenc professzor úrra vonatkozólag, ki e mostani megtisztelő feladatra felkérte őt?
Szó szerint, Szentkuthy Miklós fordításában a következőket gondolta: Hogy mondott jeles ember, elnök és irodalomtörténész csókolná végig popójának pomponpuha kupoláit, mindkét kitelt féltekét, a bokros gazbarázdát, dinnyegőzben csakcsókosan csiklandozva.
Az utókielégülés látható jelei?
Néma tűnődés: tapintatos letakarás; fokozatos lanyhulás, óvatos visszafordulás; körülbelüli merevség.
E csendes cselekményt mi követte?
Félálomban félszavak, éberebb felismerés, kezdődő felizgulás, tételes firtatás. (Ulysses, Budapest, 1974, 830. o.)
Akkor firtassunk tételesen. Tehát mit ne feledjen e és bizony más sorok írója?
Ne feledje, hogy Ellmann, Richard Ellmann név szerint azonosítani tudja a 15. epizód utcalányait.
Vajon nevezhető-e e sorok írójának azon fölismerése tudományosan nagy horderejűnek és tekinthető-e mintegy bizonyítéknak OULIPO-s kötődéseire, vágyaira, reflexeire, miszerint a Scribbledehobble, Joyce jegyzetfüzetének oldalszáma fölírható két kettő-hatvány különbségeként, jelesül kettő a tizediken mínusz kettő a harmadikon?
Nem.
Nem volna akkor végre ideje szidni a kommunistákat?
Nem. Egyébként is, ez hogy jön ide?
Csak úgy eszembe jutott. Járhattunk volna rosszabbul is egy magyar szabad asszociációs belső monológgal... Végül is a Virág magyarosított név. De mindegy, fátyol rá, mondom másképp: hogyan fordítaná le e mostani kontextusunkban, hogy Lenin élt, Lenin él, Lenin élni fog, ha jól emlékszem, búgyet zsity?
Anna was, Livia is, Plurabell's to be.
Mond még a magyar nyelv közvetlenül témánkról, melyet nem ismerünk, valamit?
Mond. Ungárise szólások és közmondások. Bloom volt, kóró lett. Nem hervad el a Bloom a kalapján (utalás arra, hogy a szóban forgó személy ostoba, mert víz van a fejében, a víz viszont éltető eleme a virágnak, nemde). Ki a Bloomot szereti, rossz ember nem lehet. Az írott Bloomot sokan dicsérik, de senki sem szagolja. Nem minden Bloomból lesz gyümölcs. Bloomból is mérget szí a pók.
Kijött ebből valami?
Nem sok. De hát egy Bloom nem hozza meg a tavaszt.
Tekinthető-e a következő német szövegbetét a Joyce által vágyott metanyelv felé tett lépésnek?
Nem tekinthető. Joyce 1915-ben egy barátjának azt mondta (az angol fordítót fölmentem az eredeti szöveg fölkeresésének kötelme alól; Ellmann idézi valahol): "azt szeretném, hogy olyan nyelv volna a birtokomban, amely minden nyelv fölött áll, olyan nyelv, amelynek a többi nyelv szolgálóleánya csupán". Mindazonáltal ha a német szöveget magyarnak, illetve az angol fordításban angolnak tekintjük - hogy ez mit jelent, azt este otthon, egyedül, házi feladatként mindenki gondolja végig, miként azt is, mit jelentenének ezek a mondatok német fordítás esetén -, akkor mindenképp Joyce szellemében járunk el. 2004 júniusában, a centenárium alakalmából az FAZ körkérdést tett föl (fordult a szellemi élet jeleseihez). Haben Sie den Ulysses auch nicht gelesen?
Nem jövök kísértésbe, hogy összefoglaljam a fenti német szöveg értelmét. De az itt nem közölt válaszban említett egybeesés valóban szerencsésnek és jellemzőnek mondható. A Bevezetés a szépirodalomba című könyvem június 16-át teszi meg az egyetlen ott szereplő időnek, inkább dátumnak, vagyis a XX. századi regények napját és a XX. századi magyar történelem nagy szégyennapját, Nagy Imre 1958-as kivégzésének napját. E kettősség jellemző a könyvemre, de talán az ún. közép-európai irodalomra is, mondjuk így: a finom intertextualitás és a brutális, folyamatosan jelen lévő történelmi múlt együttes szereplése.
1974-ben jelent meg magyarul az Ulysses Szentkuthy Miklós kongeniális fordításában. (Nem először, ne feledkezzünk meg Gáspár Endre 1947-es munkájáról!) Számomra nagyon természetes hang volt a Joyce-é, olvasása csak örömet adott, semmi nehézséget. Van az Ulyssesben valami Balzac-szerű, a teljességigényében, abban, ahogy nem tud kisebbet venni, csak az egész világot. A regény mint világleképezés és ez mint kiszolgáltatottság, mint sine qua non: ez talán Joyce-nál látszik a legtisztábban.
Erős párhuzam létezik a kor tudósainak és művészeinek törekvései között, irodalomtörténet és tudománytörténet közt. Mintha ugyanazokkal a problémákkal foglalkoznának, tér, idő, megfigyelés, tudás. Mondjuk Freudot kevésbé a pszichoanalízis és az evvel valóban összefüggésbe hozható belső monológ miatt hozom szóba, inkább mint olyant, aki mintegy felszámolta az életünkről való lineáris elképzeléseinket, beavatkozott az időbe, túlzással szólva feltárta annak szerkezetét; megmutatta és prezentálta, hogy az életünk már csak kommentálva látható és érzékelhető, és kommentár és kommentált nem elválasztható, és nincs köztük státuskülönbség, jelölt és jelölő egy szinten van. Mindmegannyi narrációs probléma. Ez az az időszak, amikor a képtárakban a kép egyszer csak visszanéz, a kép is nézi a nézőjét.
Ez Wittgenstein ideje: a nyelvem határa a világom határa.
Flaubert az első, aki a XX. század kérdéseit teszi föl. Mondjuk a tudás és tudhatóság kérdést, lásd Bouvard és Pécuchet. Ezzel foglalkozik, mert ezzel kell foglalkoznia, Heisenberg is, és ezzel kicsit később Gödel. A XIX. század az ember méltóságát a mindentudás lehetőségében látja, minden leírható, minden megfesthető, minden megismerhető, ja, és a természet leigázható. Az új század az ember méltóságát a korlátok belátásában és fölismerésében találja meg. Vagy azt tudjuk, hol van egy elemi részecske, vagy azt, hogy mekkora a sebessége, de ha megfeszülünk is, ha szívünk szakad is bele, együtt a kettőt nem lehet, és nem, mert még nem volnának elég jók a mérőműszereink, hanem, mert elvileg nem lehet. Nem lehet. És aztán hogy ez a korlátozás még olyan isteni diszciplínákra is igaz, mint a matematika, hát ezt igazán nem várta az ember, de Bertrand Russell semmiképp.
Bábel tornya lett az új jelkép, és ne tévedjünk, a nyelveket nem más, maga az Úr zavarta össze. Ez Einstein kora, mely nem tudja, mert nem látja célszerűnek különválasztani a teret és az időt, amely kor azonnal meg is haladja Einsteint, Einstein tulajdonképpen nem tudja követni saját magát, igen, az Úristen dobókockával játszik, azaz nem eseményekkel van dolgunk, hanem események valószínűségével. Az irodalom minderről mindig legalább annyit tudott, mint a fizika. Említhető rögtön Sterne, de hát a Don Quijote is leírható Möbius-szalagként, farkába harapó posztmodern kélgyóként.
E tudás, beleértve a nem tudás tudását is, Joyce-ban éri el ünnepi csúcspontját. A személyes időből, a történelmiből, a mitikusból, a vese idejéből, az Isten idejéből egyetemes idő lesz - jártam a Duna-deltában, és láttam, milyen ez, láttam a Hahn-Hahn grófnő nem létező szemének imaginárius pillantásával, azt a végtelen sok Dunányi Dunát, amely maga a Duna, és még azt sem tudod megmondani, merre folyik a víz, hogy merre van az előre -, és ahogy a regény már nem képes egy történet univerzumában megmaradni, hanem lesz mindig az univerzum története, úgy lesz a főhősből is jedermann (ki volna, ki nem Leopold Bloom volna?), minden és senki, tükör és tükörkép (és foncsor!), ahol nincs értelme különbséget tenni arc és maszk között, XX. századi regényhős, ki mindörökre június 16-án van, a tulajdonságok nélküli ember a tulajdonságok összes lehetőségeinek játékos lehetőségeivel. A bábu telt, mondja Rilke, az üres ember, the hollow man, mondja Eliot.
Nem kéne befejezésül visszakanyarodni, talán éppen június 16-dika speciális magyar kettősségének hangsúlyozásával a magyar regényírásra, újabb kettőségekhez jutva?
Nem.
Érintőlegesen sem?
A magyar regényírásban, irodalomban annak idején nem történt meg az, ami, a mai nap mondjuk így, Joyce nevével irható le. Krúdy, Kosztolányi, Móricz vagy pláne Márai nem végezték el ezt a munkát. És hiába lettek lefordítva a könyvek, az nem ugyanaz. Az inkább csupán híradás. Ezért a mai magyar regényírónak kettős a dolga: előbb föl kell építenie azt, amit aztán szétszed, lerombol, szépen mondva dekonstruál. A semmi fölött áll, amely minden. Ez érdekes, erős helyzet.
Mára megszelídült az irodalom, az egész világ irodalma benyal a történet után sóvárgók követelődzésének - nincs az életüknek története, és azt hiszik, a regénynek kéne ezt szállítania. Nem a történet ellen beszélek, mert ha van történet, az a legszebb, de ha nincs, és mégis eleget teszünk ezen felerősödő konvencióknak, az siralmas. Tanuljunk vadságot, melynél nincs természetesebb, Joyce-tól. Egyébként a zeneszerzőktől is lehet, Ligetitől, Kurtágtól, hogy a magyar segélycsapatokat említsem, vagy a korosztályomból, szinte egy szóba mondva: Jeney-Sáry-Vidovszky.
Milyen harcos lett ez a vége! Nem kéne inkább a címben jelzett Molly-Igennek valami hangsúlyos helyet találni?
De igen.
(A Nemzetközi Joyce Társaság budapesti szimpóziumának nyitóbeszéde)