Húsvéti gat-get

Jól telt a húsvét, vagy legalábbis volt egy jól telős vonala, keletkeztek csöndek, üldögélések, egyedül, könyvvel a sarokban, és a giccs határán, unokával az ölben. (Érdekes - triviális -, ha a giccs kedvezményezettje vagyunk, fütyülünk rá.) És egy elképesztő, fokhagymás báránycomb, Váncsa ihletésében, de tőle alkotó módon - és hálával - elszakadva. Az egész hét amúgy egy rémült, lassan olvadó dermedtségben, hétfőn meghalt egy barátunk, csak úgy, előzetes bejelentés vagy jelzés nélkül,

Figula Mihály,

a borász; jó ember volt, sokaknak szerzett örömet életében, a boraival is, a személyével is, s noha volt egy nagy árnyéka az életének, aki ült vele fönt a füredi pincénél vagy augusztusban, a bornapokon a parton, a borkimérés háta mögött, a nagymama kente hagymás zsíros kenyerekkel, borozgatva, beszélgetve, az elég jókat kellett gondoljon az életről, az élniről. Érzelmesen a hétvégén Figula-borokat ittunk. Játék, mikor nincs mit játszani.

Finom könyvekről akarok írni, de előbb egy külön bekezdés.

Húsvéthétfőn írom e sorokat, ezért a valóságosnál szelídebben (vagy inkább az Ungváry Rudolf által okkal kárhoztatott finnyássággal) formálgatom ezt a passzust, de annyira fölháborított a dolog, hogy nem hagyhatom szó nélkül. A Hír TV egy Nagypénteken sugárzott műsorában - melyben többek közt az ország rettenetes morális állapotáról volt szó, de a népszavazással már fölemeltük a fejünket; ez a rettenetesség valahogy sosem vonatkozik azokra, akik ezt országféltőn szóvá teszik, mindig mások vannak erkölcsi válságban -, szóval azt mondta a jobboldal népszerű műsor- és nagygyűlés-vezetője, hogy hát ezen a napon nem is mondaná ki ennek meg ennek a miniszternek a nevét. Nagy levegő, egy, ké, há, négy. És ez az ember nyilván kereszténynek tartja magát! Nem mondom, hogy katolikusként - ezért már e lapban egy régi húsvét alkalmából jól megcincáltak, jó, legyen, az, hogy ki katolikus, azt "Róma" dönti el, vegyük akkor kajánul a biztosat, az ténykérdés -, volt piarista diákként kikérem magamnak, hogy nyilvánosan ilyen vacakul, nyeglén, öncenzúra, lehessen beszélni. Szégyenletes. Ha majd a pártus herceg támad föl, akkor tessék így beszélni. Ez az álszent, nyikhaj fiatalember vagy nem tudja, mi a Nagypéntek, azért váltja a szentséget aprópénzre, még csak nem is harminc ezüstre, vagy... Állj. Azt mondtam, szelíden. Egyébként egy efféle fölháborodás mért is nem az Új Emberben jelenik meg vagy a Heti Válaszban? Annak volna jelentősége, ennek csak (kicsi) szükségszerűsége. (A valóságban nem tudom, nem biztos, de a nyilvános beszédben hallhatóan terjed a kereszténység - egyébként egy érdekes öszvérformája: hagyományaiban protestáns, formájában katolikus [paródia] -, többek közt azért is, mert valamilyen varázslatos módon kialakult az a vélekedés, hogy aki jobboldali, az eleve istenhívő, ami lássuk be, sajátos gondolat, az, hogy egy polgári demokráciában a "jó polgár" meghatározásába bevonjuk az Istent is, mindenesetre elkelne egy gyorstalpaló, higgyék el, nagyon vicces, túl vicces látni a tévében közvetített misén, ahogy a nagynevű újkatolikusok rossz helyen térdelnek le, állnak föl, vakszöveget mormolnak, tudom, tudom, ettől az ima még lehet valódi; és van remény, mindez megtanulható, leginkább gyakorlással, minden vasárnap, és legegyszerűbb, ha már gyerekkorunk óta, de evvel máris a farizeus gőg farvizeire eveznék, hagyjuk is az egészet a micsodában. Jut eszembe: mért is nem mond le Horn Gábor? Mindegy.)

De nem ilyesmikről akarok, hanem szép, komoly, többnyire halk könyvekről - hát bevallom, nem valóságosan írni, csupán a figyelmet fölhívni, az olvasóét, magánzóét és hivatásosét, néznék meg őket, fogdosnák, élveznék, véleményeznék. Mind afféle húsvéti ajándék, ezeket lapozgattam a fentiek közepette; egy kivételével, azt már régebben kaptam,

Fehér Béla:
Alszik a doki Betlehemben,

de önös elfoglaltságaim miatt nem fogtam hozzá azonnal, noha szívesen fogok Fehér-regényhez hozzá (szórend, angyalka, szórend!); ez a könyve raritás a kortárs irodalomban, amennyiben tárgya a jelen, ambíciója pedig, hogy megértse a rendszerváltozás élet(lét)változásának a következményeit. A nincstelenség áriái, írja róla találón Jánossy Lajos a litera.hun. Fehér igazi író, abban az értelemben, hogy nem külső, akár esztétikai, akár etikai megfontolások mozgatják, illetve lehet, hogy azok mozgatják, mit tudom én, de amiben dolgozik, az - szőröstül-bőröstül - a nyelv. Elismételném ezredszer - nemrégiben olvastam megint egy nemzeti prédikációban, hogy milyen ártalmas ez a posztmodern, amely az értékmentességet meg ezt az alanyban-állítmányban való gondolkodást hirdeti -, szóval hogy ez az alany-állítmányozás nem azt jelenti, hogy az író fütyül a hazájára, hanem azt, hogy író, A est A, vagyis a világot a nyelven keresztül mutatja, a problémái nyelvi problémák, nyelvi problémává lesznek, nem a kuruc és labanc csapatok, hanem az alany és az állítmány ideális elhelyezkedéséről kell ravasz terveket szőnie, tökmindegy, fölöslegesen emlegetem ezt, a jobb továbbra is a felelőtlenség, a ballib meg a józanság bizonyítékaként fogja tekinteni, de nem is akarom mindebbe Fehért belekeverni (miután, nemde, belekevertem), csak azt mondani, hogy ő ezt magától értődőn, szívből, vagy, esetében fontos, mert jellemző, hozzátenni, gyomorból tudja. Olvasom a regényt, kíváncsi vagyok, mi lesz. Humor és nyelv és részvét és valóság, a nincstelenség áriái, és irónia és nyelv és humor és nyelv.

Egyszer réges-régen véletlenül ugyanaznap olvastam egy Kant- és egy Torgyán-szöveget. Hogy szerényen fejezzem ki magam, én időnként tényleg tudok a szarból is aranyat csinálni, ezen alkalomból tehát azon örvendeztem, hogy milyen elképesztően gazdag a teremtés, sokféle az ember, az emberi agy, ez a kristálytisztaság és ez a bűzlő zagyvalék, és mindkettő emberi. A bűzlő zagyvalék a kötőszó: belefutottam a múlt héten, a március 18-i Magyar Hírlapban (laptulajdonos Széles Gábor!) egy Bayer Zsolt-cikkbe, az utóbbi évek messze legundorítóbb írása, mellyel megint átléptünk egy átléphetetlennek gondolt határt, többek közt megtudhattuk belőle, hogy a zsidók az undorító taknyukat (sic!) belefújják szép nemzetünk medencéjébe, kivagyin bele is pisálnak persze, de sebaj, nézzük derűsen ezt a sok beteg szerencsétlent, ahogy futkároznak a parton, majd elfáradnak. (Itt se látom a polgári, úri ízlés azonnali, értelemszerű tiltakozását, de sebaj stb.) Most a kristálytisztaság a kötőszó.

Hévizi Ottó: Prózaibb változat

A könyv A megfontolás rítusai összefoglaló munkának finom (nem mellékes) mellékterméke, változatok egy teoretikus témára, ahogy az előszó mondja. Olvasható benne beszéd, beszélgetés a filozófiáról, olykor filozófia, filozófiatörténet, látni egy gondolkodást, mert a szerző láttatja; tudása, tudásai nem nehezítik az olvasást, ellenkezőleg, megbízhatóvá és izgalmassá teszik. Hogy az ő szavaival és kicsit túl gyorsan mondjam: a halogatás mint beteljesítés. (Ki nem állhatom, ha egy könyv feleségnek vagy férjnek van ajánlva. - Akar erről beszélni? Nem. - De itt nagyon szép magyarázattal áll az idézet: A könyvet feleségemnek, Tarnóczi Gabinak ajánlom, az egykori filozófushallgatónak, aki nélkül nem ez a változat lenne prózaibb, hanem valami egészen más.)

Belebonyolódtam, vagyis csak úgy belelapoztam és ott ragadtam egy régebben megjelent könyvbe,

Kibédi Varga Áron:
Két év, három ország

naplójába, és akkor már a többi kalligramos könyvébe is. A szerző kiemelkedően művelt és érzékeny és figyelmes, egy európai magyar (úr) az Amszterdam-Párizs-Magyarország-háromszögben. Ő is példa arra, hogy milyen nehézkesen vagy tompán vesszük észre a messzebb fekvő értékeinket. E mondatról és Hollandiáról azonnal eszünkbe juthat

Kemenes Géfin László,

és akkor azonnal az Arkánum periodika, az emigráció egyik legirodalmibb képződménye, összefogása, érdekes esztétikai feszültségben a Magyar Műhellyel, s ha Arkánum, akkor

Vitéz György
és Baránszky László,

amivel azután a szokásos módon megint névsorolvasásba züllöttünk. Mindazonáltal hangsúlyosan ideírom még a Lutheránus zen, a Gyilkosság Alaszkában és a legújabb, a szép című Szent Kujon megkísértése című könyvek szerzőjének a nevét,

András Sándorét.

A felsoroltak mindegyikére áll, függetlenül helytől, rangtól, nagyságtól (irodalomban homályos, noha valóságos fogalmak), de most főleg Kibédi Vargára és András Sándorra mondom, mert őket olvasgattam a húsvéti esőben: van a műveltségüknek egy olyan szolid tartása, megbízhatósága, amely mintha nem volna független a hosszú emigrációs léttől. Hogy nem itt. Van a tudásukban valami nagyvilági, nem, világszerű, vagy inkább csupán a provincialitás lehetőségének a hiánya, sőt, hogy evvel az egész izével még csak nem is küszködnek. Az így nyert energiájuk mutatkozik meg a könyveikben.

Az energiáról jut eszembe: ez az, amit például egy valóságos folyóirat is adhat (olvastam: a Nyugat, emlékszem: a Mozgó Világ), valami váratlan erő, ami nem a szereplők személyes ereje, hanem abból jő, hogy a szereplők összeálltak, az összeállásból magából áradhat ez. Ezt vélem látni mai napság a Pannonhalmi Szemlénél, azt, hogy létrejön (vagy létre-létrejön) valami, ami több önmagánál. És ilyesmit gondolok aVigilia-esszék könyvsorozatról is (sorozatszerkesztő Benda József). Mindkettő azért is fontos talán, mert megmutatja egy nívós, katolikus értelmiség jelenlétét, de legalábbis egy ilyen alapozású gondolkozást, kérdésföltevést. Hiánycikk. A legújabb darab

Borbély Szilárd:
Egy gyilkosság mellékszálai.

Afféle elegyes kötet, beszélgetések, "tűnődések és megfontolások", de egybefogja őket a szerző intellektuális komolysága, elszántsága. Az utolsó darabról, a döbbenetes Egy bűntény mellékszálairól külön kellene írni. A jövő is szép: előkészületben: Takács Zsuzsa és Varga Mátyás esszékötetei. (Ha már lúd: figyeljünk Varga Mátyás új Hallásgyakorlatok verssorozatára.)

Azt nem tudom, ment-e a könyvek által a világ előbbre, és valószínű, nem is fogom megtudni. Mindenesetre jobban bízom a könyvekben, mint a szaporodó (hazafias, vallásos, demokratikus, liberális, szocialista) deklarációkban, a könyvekben, vagyis a munkában. Olvasok, írok, olvasok. Ja és: satöbbi. Ahogy TD mondja (nekem már nem először) a Horror című versében:

akkor inkább
el
gat-getek

Rémületemben