Hrabal könyve

Részlet a regényből

A hűség fejezete

„Uram, én csehszlovák vagyok!” – A másik pedig pofozza, és azt mondja: „Na és aztán?”
Hrabal: Tükrök árulása

1.

A két angyal, hogyan is másképp, az angyalok nyelvén beszélt egymással. Fiatal férfiak képét vették magukra, Balázs volt az egyikőjük neve és Gábor a másiké, akit azonban mindenki, az Úristen is, csak Csocsónak szólított.
– Csocsókám, nézzenek utána, már megbocsát, mi az úristent csinálnak ezek… Pregnánsan, szikáran, de óvatosan, tudja, hogyan van ez… szabadakarat és tapintat és satöbbi. Vigyen magával valakit… Jobb, ha ketten vannak.
– Tanúnak?
– Most maga szórakozik velem, Csocsókám. Maga egy ázesz pónem, fölteszem. Hát ne szórakozzék. És ne beszéljen annyit. Nem kell mindent néven nevezni. Mit lajstromoz itten? Maga engem ne revolverezzen velem.
E szavak, nem lephet meg ez senkit, soha nem verték föl a Világmindenség csöndjét, szavak, melyekre csillagpor nem tapad, hisz angyal nem beszél az Isten nyelvén, csak az alacsonyabb rendűekén, az emberén, az állatén, a növényén, a kövekén, a kristályok nyelvén, a molekulák nyelvén, az atomokén – de állj!, mit lajstromoz maga itten?, a világot nem lehet fölszeletelni egyre kisebb elemekre, duzzadunk az energiától, a rész itt már nem kisebb, mint az egész, kozmikus tánc, ürességnek és formának új a kapocsa, és jaj, térnek s időnek van viszonya, létezés és történés helyett létezési és történési tendenciákról kell beszélni, a Világ elöl s hátul egybeér, a segge helyén van a feje s viszont, és nem volnék meglepődve, ha az atommag legközepén leptonok dicsénekétől övezve az Úristen gubbasztana – szóval az angyalok tudnak görögül is, ismerik a katonai titkosírások természetét, következésképp a véges algebrákhoz is konyítanak, ezért azután az Úristen kénytelen az ő angyalai nyelvén szólani.
Most jut eszembe, hogy az Úristen a saját nyelvén kizárólag önmagával tudhat beszélgetni, minthogy az Úristennél nincsen nagyobb, mert ha volna, az volna az Úristen, és lehet, hogy már most is így, ilyen komikusan áll ez a dolog. Az Isten nyelve tehát az önszeretet nyelve (azaz a hallgatásé, de csitt). Jó, hogy ez így van. Nagy bajban volnánk, ha az Úr nem szeretné önmagát, nyilván tenne róla, hogy ne legyen nekünk se okunk magunkat rokonszenvünkbe fogadni. Mi meg, Isten gyermekei, tovább-bosszulnánk; hamar vége volna mindennek, egy pillantás, egy kecses és velőtrázó pillantás alatt. Úgy látom azonban, az Úristen („akár a tenger”) epikus természetű.
Az angyalok nyelvéről szépen, nagy erővel és rémületben beszélnek némely III. századi apokrifek, különösen megdöbbentő Mihály főangyal és Szeth, a „megmaradt fiú” kíméletlen és nívótlan vitája („csak hat napig szomorkodjatok stb.”), legteljesebben az Apocalypses Apocryphae-ben, p. 24–33., G. Olms, Hildescheim, 1966. Szellemesen jegyzi meg Barthes: „Mintha Wittgenstein a halálos ágyán visszatért volna a Tractatushoz. Az angyalok nyelve ez, barátaim, nem a diadalé.”
Okkal legyintünk, hasonlatok.
Az utca embere közvetlenebbül beszél. Kik ezek? Kire jöttek? Lehet, hogy rám? Így történik ez, a valódit az ártatlanság váltja föl, az ártatlanságot a lapuló rosszindulat, a rosszindulatot a félelem. És minthogy örökké nem lehet félelemben élni, a várakozó autók pedig a várakozás után tovagurulnak, a félelmet ismét az ártatlanság váltja föl. Ez a proletárdiktatúra kései, soft változata.
A két hallgatag, fiatal férfi az AI-s (állami) rendszámú Ladában kezdetben nem keltett a környéken föltűnést. A városnak ez a szeglete még őrizte, nem a nyomát vagy töredékét, inkább az árnyékát… azaz tehát nem is őrizte, csupán rávetült az emléke annak a településnek, falufélének, amely itt állt volt, s olvadt azután bele a század húszas éveinek végén a nagyvárosba.
Fölrémlettek a falu reflexei, a mozgások, az amputált láb fájdalma, a semminél több, a szokásnál kevesebb (a tradícióról nem is szólva). Külvárosnak nem lehetne nevezni, bár távol esett a város központjától, akik itt laktak, bementek a városba, ami előzetes fontolgatást és elszánást, azaz döntést igényelt, volt egy platánokkal és jegenyékkel szegélyezett főutcája, jórészt kertes házakkal, nem villák, annál szerényebbek vagy szegényesebbek, még inkább gyakorlatiasabbak, családi ház a neve az ilyen stílus nélküli, praktikus építményeknek, mondták ezért kertvárosnak is e részt, és mondták üdülőtelepnek is, mert volt egy mondén sávja a Duna-parton, csónakházakkal, stranddal, víziélettel. Ennek fokozatosan lett vége, részint a Duna szennyeződése, részint a szórakozási szokások változása révén, a víziéletből teniszélet lett vagy semmilyen, a fürdőzők pedig áttelepültek a főutca mellett lévő strandra (melyet ezért rögvest korszerűsíteni kellett, azaz bezárták; de aztán kinyitották).
Volt cukrászda, két konkurens kocsma, melyet mindenki a régi nevén hívott, a Serház meg a Kondász (az öreg Kondász még élt, asztala volt a sarokban, és pintenként rendelte a sört, amiről a gyakran cserélődő új meg új csaposok ritkán tudták, mennyi, hát, fiacskám, egy korsó meg egy vágás!, ti. egy fél liter meg a hiányzó „vágott pintrészlet”, hogy aztán unottan kiegyezzenek a korsóban), volt fodrász, butik, korábban harisnyaszemfelszedő, és voltak őslakosok, és voltak gyöttmentek. Ismerni mindenki mindenkit nem ismert, ahogy az egy faluban illős és szokás, de volt a dolgoknak egy közös tudása, tudása annak tehát, hogy múlik az idő – ami talán csak annyit jelentett, hogy volt közvélemény, mely a szokásos csatornákon mutatta magát, közértben, postánál (postás által), hentesnél, a templom előtt.
Engem indokolatlanul meg szokott nyugtatni, ha látom így az idő rétegeződését, pinttől a korsóig, anyaserpénztől a szakszervezetekig és tovább, ha azt látom, hogy a jelen nem tud minden mást megfojtani, mindent, ami nem ő, hanem, tehát, múlt és jövendő. Az organikus növekedés láttán érzett öröm ez, talán a természet istenítése is, ami balság volna, de legalábbis kellemetlen következményeiben. Ha valamiben, amit az ember teremtett, a természetre ismerek, amelyet pedig az Isten teremtett, akkor azt jónak gondolom, helyénvalónak. Jónak s helyénvalónak ilyen összekutyulása vajon valóság vagy ártatlanság, lapuló rosszindulat vagy félelem-e? Akárhogy is, olyan valami, aminek előbb-utóbb ki-ki megfizeti az árát.
Az idő első pillanata azonos a Teremtés pillanatával, írja Szent Ágoston; az időre vonatkozó megjegyzések komolytalanok, nincs mit védekezni, a mondatokat úgy átitatta az idő, tocsognak benne, korántsem lubickolnak, legjobb esetben tapicskolnak, csavarni lehet belőlük az időt, mint nyirkos konyharuhából a réges-régi vizet. Ez a helyzet. Ki tud elszámolni két órával? Két óra telt el azóta, hogy a vajszínű Lada lassan, tapogatózva begördült a földes utcácskába, amely a főutcáról nyílt a strand magasságában. A házban, melyet az idegenek két órája megfigyelés alatt tartottak, egy család lakott, családi ház!, egy házaspár három gyerekkel, az asszonyt Annának hívták, a férfi pedig író volt.
A kis utca felé eső kerítés mentén sűrű sövény emelkedett, illetve ő maga volt a kerítés, és nem is sövény volt, inkább bozótos, bokrok, facsemeték elmulasztott meg- vagy visszametszése, ez a mulasztás volt a sövény, sűrűsége így érthető. Az író kedvelte, védelmet érzett általa. A két angyal pillantásának ez természetesen nem jelentett akadályt; amikor olajozatlan zsanérok szegényes zenéjével nyílt a ház bejárati ajtaja, s kilépett az asszony, azt jól látták. Rá vártak. És Csocsó akkor így szólt:
– De jó segge van.
Balázska elpirult, a rózsa színe vetődött az ég aljára, szél készül?, s az angyali szempilla, mázsás lepkeszárny, megbillent.
– Világi beszéd, rút szó, jaj, testvérem, de szép! – Csocsó szívott egyet az orrán, ez a legrosszabb, a hirtelen nyári hűvös, rögtön megfázik az ember. Az asszony nyújtózott, még nyögött is hozzá, mintha reggel volna és egyedül.

2.

„Szeretem azt a néhány percet este hét óra előtt, mikor ronggyal és összegyűrt Nemzeti Politiká-val tisztítom a lámpák üvegcilinderét”, szerette Anna azt a néhány percet este hét óra előtt, amikor kiléphetett a házból, egyedül lehetett végre, hacsak másodpercekre is nyújtózott egyet, lustán, hogyan is másképp, mintha reggel volna és egyedül, s a rigók hármas füttyét hallgatná: fiú-fiú, fiatal-fiú, kell-e-dió-fiú… „Recsegek-ropogok.”
Szerette, hogy nincsen mellette senki, mert mellette mindig volt valaki, és ő is mindig valaki mellett volt. Esti sétának nem lehetett mindezt nevezni, inkább esti toporgásnak, kiszaladt levegőt szippantani, sóhajtozott, kicsit fütyürészett, és már indult is vissza. Szépen tudott fütyülni, mintha alt hangon énekelne, főleg Sonny Boy Williamson bluesokat. Ez az öreg néger férfi volt most a kedvence, Sonny Boy.
Olykor, ha már nagyon unta az apjával való napi, rituális telefont, szórakozásképp elgondolta, hogy az apja Sonny Boy, a kivert, girhes kutya, illetve fordítva, hogy Sonny Boy az apja. Csók, csók mindenkinek, a nap forró csókját hozom mindenkinek. Heló ded. És fütyülni kezdett, Sonny Boy vigyorgott, igen, srácok, ez a lányom, zene van a vérében, hát persze, egy csoda!, mit vártatok? Sunny Girl, édes és szomorú, anyádról mi hír?
– Te füttyögsz, füttyögsz te? – kérdezte ingerülten recsegve a valóságosnál is valóságosabb apa, kettőzve, azaz fütyöl-e a lány, s ha fütyöl, ő fütyöl-e.
– Ugyan, apuka, mire nem gondolsz.
– Jól van, kisfiam, ne haragudj. – Lehetett hallani, tud mindent, s örül, hogy megsértődhetett.
A klasszikus félhomályban – ahogy a francia mondja: idő a kutya és farkas közt (Cvetajevától tudom: entre chien et loup) – az ablakokból a sárga fény tömbként dőlt ki, aranytömbökkel kirakva a ház, inog a sárga fény, „mely mély árnyékot vet, és óvatos járásra és álmodozásra késztet”.
Óvatosan járt és álmodozott hát Anna, nyugalomban; bent a házban nagy, összevissza zsongás, azt hagyta ott, mindjárt vacsorát is kell adni nekik, a gyerekek ugyan megterítenek, de azt szeretik, ha ő szed, s ő is szereti etetni őket („Szeretem ezeket az én égő lámpáimat, melyeknek fényében tányérokat meg evőeszközt hordok az asztalra, újságok vagy könyvek nyílnak szét, szeretem a lámpáktól megvilágított, csak úgy az abroszon pihenő kezeket, a levágott emberi kezeket, melyeknek ránc-kézírásából kiolvasható annak az embernek a jelleme, akié az a kéz…”), és itt kint sincs csönd, mindjárt jön a hétórás busz, vagy a háromnegyedes, késve, magyar busz, megremegnek sorban a házak ablakai, remegés söpör végig a főutcán, de a kint és a bent közt, ahol ez a fütyörésző asszony állt, ott, néhány perccel hét óra előtt, nyugalom volt.
Ekkor szerette a tárgyak gáncsait, a fekete égre fölpillantva szerette az eresz roggyanását, a repedéseket, a málló vakolatot, a kertkapu erős rozsdáját, mindent, amit nappal nemcsak hibának látott, de a rossz térnyerésének, az őket körülvevő pusztuló világ támadásának, ami ellen ő, elhatározta, élete utolsó leheletéig harcolni fog, nem is értette, nem volt hajlandó érteni az írót, aki kedvtelve elmélkedett „a repedések hisztérikus finomságáról” vagy arról a „belső szobában lapuló folyamatos drámaiságról”, amit egy bizonyos billegő, mégis évek óta valóban hihetetlenül nem lehulló vakolatdarab jelent, vagy ahogy megtiltja a saját szobájában a pókhálók fölszámolását, mondván, hogy az pusztán szép, nem akarta érteni a romlás, az anarchia, a konfúzió, a káosz kétértelmű laudatióját; mindezt ekkor nem rossznak látta, hanem sajátosságnak, egyszeriségnek, az ő élete megkülönböztető jegyének, ez a mi házunk, ez a mi házunk eresze, a mi repedésünk és rozsdánk, az én negyedórám, a negyedóra, amikor váratlan gyorsan lehűl a levegő, nincs már nyár, és ezt is szerette, ahogy valami ilyen tapintatosan, enyhén mutatja, hogy múlik az idő.
Szerette az idő múlását is. Még nem félt.
A ház délkeleti sarkán lévő kiszögellés, inkább pup, hupli, eredendően nyitott terasz volt, itt dolgozott a férje. Ha ekkor óvatosan belesett az ablakon, mindig ugyanazt látta, és, mint mindig, lassan húsz éve, heves érzés fogta el, fel is nyögött, bele is hajolt, játszott, magának, mintha színpadon volna; nem volt az jó, ha ilyenkor meglátta valaki (eltekintve attól, akinek játszott), például, ami megesett olykor, a gyerekei.
– Hová nyúlkáltál, Anna? Fáj talán a hasid, Anna? – A gyerekek Annának szólították; a legnagyobb újabban mamázta, láthatóan szívesen mondta ki ezt a szót, mama.
A férfi hatalmas asztal mögött ült.
– Ha – tanítgatta a megfelelő korba érkező gyermekét –, ha e felépítmény nélküli, sima lapú, a XVIII. században kedveltté vált, késő barokk íróasztal lábainak száma, és ebben ne sejts ravaszkodást, négy, és ezen íves lábakat gazdagon borító sárgaréz veretek és berakások közül, a lábak csigás végződését teljesen elfedő, aranyozott réz akantuszlevelek közül, mely díszítmények az asztal konstrukcióját hangsúlyozzák, és színbeli, formai gazdagságát növelik, lábanként egy félmeztelen nő hajol ki, és ezenfelül egy nőre, átlagban, két cicit számolhatunk, hány cici van akkor a szobában, gondolkodási idő nincs!
A gyerekek az évek során más-más módon szeppentek meg az apjuktól (és az tőlük); fentről lefelé a következőket válaszolták.
– Nyolc.
– Tessék?!
– Végtelen.
A nyolcas, a nagylány, azonnal kiszaladt, estig nem szólt az apjához, a tessékes, a középső fiú, később, mikor a szoba üres volt, visszaosont, ne féljetek, suttogta, és megsimogatta a hideg rézhalmokat. A kicsi, a végtelenes lányka, szemtelen nyílt pillantását egy ideig állta a férfi, aztán ráripakodva kizavarta a kölköt; nagy csönd lett.
Este, ha kijött ebből az odúból, romantikusabban: barlangból, görnyedt és fáradt volt, akár egy bányász, nagy árnyékok sötétlettek az arcán, egyik szeme kisebbre húzódott a másiknál, a szemhéja meg-megremegett, mintha dadogna vagy fázna vagy integetne… „Állt az ajtóban az árnyékban, fehér mandzsettái arról árulkodtak, mennyire kimerült a nap folyamán, az a két mandzsetta szinte a térdeit érte, annyi gondot és bosszúságot vett a vállára a nap folyamán, hogy mindig összement tíz centimétert, talán többet is… Aztán álltunk minden este az égő, lehúzós lámpa alatt, a zöld tányérja akkora volt, hogy mind a ketten aláfértünk, az alá az esernyőnyi csillár alá, ott álltunk a sziszegő petróleumlámpafény záporában, fél kézzel átöleltem, és a másik kezemmel a tarkóját simogattam, neki le volt hunyva a szeme, és mélyeket lélegzett, és mikor megnyugodott, átölelte a derekamat, úgy nézett ki, hogy valami szalontáncba akarunk fogni, csakhogy valami többről volt szó, tisztító fürdő volt ez, s ő abban súgta a fülembe, mi minden történt vele aznap (mert fantasztikus dolgok történtek vele ott az íróasztalnál, melyeknek csupán egy töredékéről tudott beszámolni az asszonynak, s körülbelül ugyanennyit, alig többet, rögzíteni papíron), én meg simogattam, és minden kézmozdulatom a ráncait simította ki, aztán kibontott hajamat simogatta, minden alkalommal lejjebb húztam a porceláncsillárt, sűrűn körül volt aggatva korallal, egymáshoz erősített színes üvegcsövecskékkel, zörgött a sok csingilingi a fülünk mellett, mint megannyi bádogmütyürke és dísz egy török táncosnő dereka körül, néha az volt az érzésem, hogy egy üvegkalap az a nagy lehúzós lámpa, mindkettőnk fejibe nyomva fülig, egy metszett jégcsapok záporával körülaggatott kalap… Hátrakergettem az arcából az utolsó ráncot, valahova a hajába vagy a füle mögé, ő meg kinyitotta a szemét, fölegyenesedett, a mandzsettái visszakerültek a csípője magasságába, bizalmatlanul rám nézett, és mikor elmosolyodtam és bólintottam, ő is elmosolyodott, aztán lesütötte a szemét, és leült az asztalhoz, összeszedte a bátorságát, és rám szegezte a tekintetét, én meg rá…
Anna megborzongott az esti hűvösben. Kényszerítette magát, hogy most ne nézzen be az ablakon. „Én pedig tudtam, hogy a legnagyobb gond én vagyok, hogy láthatatlan és mégis oly konkrét hátizsákban cipel a hátán, és az a hátizsák napról napra nehezebb.”
Fiú-fiú, fiatal-fiú, kell-e-dió-fiú…

3.

Valamiről írni – mit jelent az? Semmit. Csupa szamárságot, a tartalom és forma egységét, istenbizonyítékot, társadalmi fejlődést, uralmat a természet fölött, szakszervezeti bélyeget. Az írónak Hrabalról kellett írnia. Bohumil Hrabal, egy cseh. Hetvenöt éves. Próza. Egy név! Hašek földi helytartója. Az ötvennél nagyobb és öttel osztható számok, és a hetvenöt ilyen, az irodalmárokból sajátos tébolyt váltanak ki, mondhatni begőzölnek, és minden bizonnyal megalapozott lelkiismeret-furdalásukat csillapítandó, viharosan ünnepi írásokat kezdenek fabrikálni, vagy fondorlatosan másokat erre rávesznek.
A nívótlan kísértés nem kísértés. A valódi kísértés első osztályú és testre szabott. Kihívás, erőpróba, az önbecsülést célozza és az aszketikus (többnyire elfojtott) vágyakat; jól ki van találva. Röviden szólva az író Bohumil Hrabalt egy gigásznak tartotta. A közkeletű tréfa szerint magyarnak lenni, illetve afféle kelet-, közép-, közép-kelet-európainak lenni – az pech. Ez a Hrabal azt mondja, így gondolta az író, hogy ez nem így van, nem pech, hanem tragédia, ide születni, az tragédia, sőt még ennél is több: komédia. Szóval dráma. Megjegyzem, ez ugyanaz a dráma, mint bárhol a világon, csak itt jobbak a föltételek ezt megérteni, a körülmények itt udvariasabbak, s folytonosan figyelmeztetnek erre. Ezért van közel az éghez a Duna. Észlelő és észlelet viszonyától most még eltekintek… És hasonlóképpen még eltekintek ettől a latens közép-európai kevélységtől is… Még hogy közel az éghez!? Egymás hülyítése.
A munka nehezen ment, akarásnak is lehet nyögés a vége, de hát, lehet mondani, mindig minden nehezen megy, ami megy, az nehéz, hisz ha nem volna az, vélhetően nem is menne, mert ami menne, az nem volna: „az”. Hagyjuk, oldja meg ki-ki maga.
Az író, lehet mondani, jól ismerte a külvárost, a törvényeit, a nyelvet, plebejusnak azonban nem volna helyénvaló őt tartani. Nem. A magyar irodalom rosszul bánt a plebejus hagyományaival, amit én nagyon is sajnálok. Az író egyfelől úgy érezte, nagyon jól érti Hrabalt, és, ebben talán még nem volt hiúság, megállapította, hogy meglehetősen különböztek egymástól. Konkrétan: mindenestül. Mint két tojás, úgy különböztek. De éppen erről is szó volt, az író a saját más-ságát is nézegette, a saját idegenségét. Pontosabban: most ezt az idegenségét. Ezt már mintha érdemes volna nagyravágyásnak nevezni. Próbálgatta ezt az idegenséget, melyet cseh kollégája hívott elő benne, próbálgatta, azaz kereste az ismerőst is mindebben, azaz mindez annyiban érdekelte, amennyiben használni tudta, bizony, a termékenység mértékében. Az író olyan író volt, aki élet és irodalom közül gondolkodás nélkül az irodalmat választotta, mert úgy vélte, sőt hitte, ez az élete. A világ tényei nem az irodalom tényei. De a világ igazságai az irodalom igazságai. Így beszélt, és ezt nem szégyellte. És, majdnem elfelejtettem, nem is volt büszke rá.
Anna az irodalmi özvegyek egyszerű életét élte.
Megtörtént, hogy az író egész nap hallgatott, csak ült a szobájában, s Anna nem mert benézni hozzá, olyan rettenetes arcokat vágott, vicsorgott meg ilyesmi. És a körmét is rágta, amit utált Anna, túlzás is egy negyvenéves ember részéről. (Ez legalább cselekvés, a magyar gondolkodás nagy becsben tartja a cselekvést, amin azonban szigorúan izommunkát ért, tehát ha egy gondolkodó gondolkodik, író ír, azt nem veszi figyelembe, csak ha, mondjuk, társadalmi munkában fát ültet, az cselekvés. És ekkor az irodalom haszna az, hogy a fa árnyékában elüldögélhet az olvasó…) Néha a tolla végét rágicsálta, mint valami állatka. Az író babonásan ragaszkodott a tollaihoz. Volt egy Parkere, azt annyit fogdosta, hogy szinte behorpadt a dereka; elvesztette a HÉV-en. (Anna Parkeren mást értett, ő a nagy „Bird” Charlie-t… Jelzem, Parker meg a szaxofonjait hagyta el a metrókon.) Ült az író, azért író, egész nap a nagy íróasztala mögött, és gyűlölködve rakosgatta, fogdosta, sőt simogatta a céduláit, a cetliket, olyan volt az asztala, mint egy táj, mondjuk, mint egy kietlen toszkánai lanka, vagy egy lakályos sivatag, barátságos, lágy tér-rész egy Tarkovszkij-filmből, szóval eléggé félelmetes. Zsúfolt volt, tele mindig, elképzelhetetlenül sok anyag halmozódott föl, hegyek-völgyek, púpok, összegyűrt levélborítékok, kéziratlapok, újságkivágások, színes filcek, gesztenyék, szerződések, firkálmányok, lejárt útlevélkérőlapok, buszjegyek, ceruzák, füzetek, határidőnaplók, szerelmes levelek (lejárt szerelmeslevelek aknái), gemkapcsok, csokipapírok, följegyzések, könyvek, levelek, egy irdatlan (avagy iromba, tehát kendermagos) kupleráj, más szóval: belső rend – s mindez rétegezve, több emeleten, szendvicsszerűen, alagutakkal, titkos, mély furatokkal, más szinten voltak a két hónapja meg nem válaszolt levelek, és máson azok, amelyek csak két hónap múlva lesznek két hónapja meg nem válaszoltak! Volt az írónak egy barátja, annak az íróasztala – ennek az ellentettje: nyugodt sík, tiszta kéziratpapírok, sarkaik fedésben, két toll. Csak derékszög létezett azon az asztalon. Munka nélkül nincsen kenyér, se geometria, mondta állítólag Eukleidész. Meg azt is, hogy a geometriához nem vezet királyi út. Egy másik barátjának viszont nem is volt állandó asztala, az ölében írt. Királyi út?
Megtörtént, egyre többször, hogy Anna Hrabalról álmodott. Erről hallgatott, hisz éppen az urának kellett volna így (vagy másképp) álmodnia. Aki bajban volt. Ezt látta. S úgy tett, mintha nem venné észre. Viszont nagyon pontosan észre kellett vennie azt a pillanatot, amikor észre kell vennie, hogy amaz bajban van. Ha a kelleténél gyorsabb, bizalmatlanság, ha lassúbb, figyelmetlenség a vád, amelyet fejére olvasnak. Meg, megakadt. Átmenetileg természetesen. Hogy nem jut az eszébe semmi, illetve ez így túlzás, de gondolat, originális gondolat, az tényleg nem, amúgy is ritkán – félő, az író erre még büszke is volt –, és egyébként is neki nincsen mondanivalója, kizárólag a könyveinek. „Ugyan, fiam, ezt majd az újságíróknak.”
Megtörtént, hogy egy reggel Anna mondattal remélt kedveskedni – aligha meleg nem lesz –, tudta, hogy az író szereti az efféléket, ritka szórend, ható igék ikes ragozása – csokoládézhatnám –, bár újabban az ikes igéket, ha nem ejtette is, megengedő is, de nem forszírozta – szarok rá. A házimunkára való biztatások terén ezer fenyegetésnél többet ért egy „vesd meg, babám, a singölt ágyadat” – fölszólítás, és korántsem a mondatból üvöltő kedvesség, hanem a singölt miatt. Ha a tessékes fiára rászólt, ne szemtelenkedjék, és az, noha szemtelenkedett, azt válaszolta, nem szemtelenkedett, ordítani kezdett; de ha azt mondta, részint az igazságnak megfelelően, részint finoman, hogy nem állott szándékában szemtelenkedni, akkor otthagyott csapot-papot, didaktikai kötelmeket, szaladt Annához büszkélkedni a fia választékos modorával.
– Hogyan beszélsz?! Aligha meleg… micsoda?! Így nem lehet élni. – Anna bólintott:
– Ilyen melegben nem lehet dolgozni.
Hibázott; az író eltorzult arccal toporzékolni kezdett, hogy az ő dolgozása nem elhatározás kérdése, ő nem akkor dolgozik, ha süt a nap vagy esik az eső, és talán elvárhatná, hogy őt ne holmi celziusz-ügyekkel traktálják, és nem volna meglepve, ha az asszony nemcsak regisztrálná az ő, igen így, munkakiszolgáltatottságát, hanem, hacsak a maga módján is, értékelné…
– Jól van, csillagom.
A férfi feldúltan elrohant, és Annát ismét elképesztette, hogy az írónak, ha akarta, mi minden fölösleges dologra volt energiája, ez esetben fintorgással, hadonászással, morgással, izmai heves görcseivel – a türelmes kidolgozás! Flaubert! – azt jelezni, hogy mindez, ez a jelentéktelen drámácska, melyben kétségtelen neki is van szerepe, csakis, csakis az asszonyt terheli, őmiatta lett és van, miatta kényszerül ő most innét elmenni, és idejét a szemben lévő strandon futballozással elütni, ahelyett, nemdebár, hogy kiszolgáltatná magát annak az ő nagy-nagy tehetségének a szobájában… „Vajon ilyenkor ténylegesen nincs az agyában, hogy évek óta minden vasárnap délelőttjét a strandon tölti… Nagy pojáca. És vajon ez hozzátartozik a szakmájához, vagy csak pechem van? Mondja, Bohumil, hogy s mint van ez?”
Át- meg átjárta őket Hrabal. Csurig voltak Hraballal. Aki már nem is volt élő személy, egy formája lett az életüknek; kiszipolyozták, az ő mondataival beszéltek, a hősei gesztusait másolták. Hrabal kukucskált ki minden sarokból – csak épp nem volt ebben elég vidámság, pedig ez elvileg vidám dolog volna. Feloldódtak volna Hrabalban? Ez túlzás. Inkább csak beleszerelmesedtek. A végtelen távolinak Bolyaiéknál érezhetően nagyobb az erosza, mint Eukleidésznél volt, mondja erre Surányi professzor úr (illetve a fia, de ő is Surányi professzor). Bizony, ez egy háromszög, mely háromszög szögeinek összege – földi körülmények közt – száznyolcvan fok.
Még az jut az eszembe, hogy vajon minden Surányi prof fia Surányi prof-e? Hogy s mint van ez, Bohumil?

4.

– Itt Jahve, itt Jahve. Angelusz, jelentkezz.
– Itt Angelusz. Angelusz hívja Jahvét. Jahve, jelentkezz.
– Csocsókám, mi a bánat van?!
– Még nincs bánat, Uram.
– Én most magát nem kommentálom, Csocsókám. De en passant megemlítem, hogy ez szójáték, ha silány is, és a szójáték, ha briliáns is, a Sátán műve. De hagyjuk, nem szívesen gondolok arra az emberre. Mire jutottak?
– Esemény még nincs, Uram.
– Akkor legyen, pancser! Hogy ne mondjam, mesüge…
– Már elnézést a bocsánatért, Uram, Uralkodók Ura, Istenek Istene, Királyok Királya, dicsőséged trónja a világ minden nemzedékén át fennmarad, neved szent, és diccsel illetik széles e Világon… Tudja, hogy van, Főnök… A gép forog, az alkotó pihen…
– Istenem, Csocsókám, Istenem… Arányérzék, nem először mondom, arányérzék…
– A nyelv keresi az igazságot, Uram, tehát nem birtokolja. Kettős természetű, akárcsak védistene, Hermész, igazság és hamisság vegyül benne. Homályos, mert fény és sötétség keveréke.
– Nyasgem. Végeztem.
Mint hatalmas vihar, tört be a csönd a Ladába. Kedvesen írja a múlt századi Camillus Gabriel Turä (az egyetlen talán, akiben Nietzsche, tudom, nagy szó, bízott) a Plotinoszról szóló igazán bájos és frech könyvecskéjében (Verlag der Dürr’schen Buchhandlung, Leipzig, 1870), hogy ami teljesen igaz, az már túl van a nyelvi lehetőségeken. A nyelv határterületen, a „mintegy” mezsgyéjén mozog, akárcsak maga az ember. Nincsen bánat, jelentette az angyal, és ez a magatartás, minek kertelni, az Empedoklészen iskolázott Themén vélekedését támasztja alá (akit én csak Gabinak hívok, kedves ember, ami manapság ritka, a feleségem is nagyon kedveli, amit a fiatal férfi barna fürtjei, elbűvölő mosolya, a nevetős fogak még megerősítenek), szerinte az angyalok hiányból formáltak és esendőn tökéletesek, ja és teljes-kegyelmű gyönyörű lények, akik súlytalanul fecsegnek a borult ég alatt, miközben az emberi világból érkezettek kicsit idegenszerűen ejtett szavaival táplálkoznak. Kilopkodni a mazsolát az édes tragikumból, ezt szerették volna!!! A bánat természetesen már készülődött, kétfelől, ahogy egy házasságban mindig, szinte mindig, nem viharfelhőként, hanem szemenként, ahogy a köd vagy a fűrészpor vagy a mazsolák, mégis egyszerre.
A Szovjetunióban, egy régi FIAT-licenc alapján gyártott Ladában mozdulatlanul ült a két angyal; a sebváltó, akár valami aranytiara, sárga s lila fényekben villózott. Ha ekkor valaki épp a Kondászba sietett, vagy ráérősen át akart mászni a strand kerítésén – az író például büntette a gyermekeit, ha nem másztak (értsd: belépőt fizettek) –, egyszóval aki most arra járt, nem értette, mi az a zavar, amit a szívében érez, mi az, ami meggyorsítja lépteit, egyenesen szólva, milyen rettegés készteti iszkolásra.
Ó, a históriát faggatni vagy a létet?
Úgy tűnt, nem a végtelen, nem az angyalok sokat megénekelt rettenete volt a villámlásban, hanem a történelmé. Röviden itt annyit, 1988-ban Magyarország nem félelemben élt. Bizonytalanságban élt; a jövője volt bizonytalan, a jelene volt bizonytalan, és a múltja volt bizonytalan.
A „népeket” nem bölcseletek, nem a hit, nem gondolatok, nem intellektuális rendszerek vagy gazdasági szükségszerűségek kormányozták, a társadalom nem ezek szerint igazodott el a világban, az országban és önmagában, nem ezekből vont le következtetéseket, és nem e következtetésekhez szabta vagy kísérelte meg szabni az életét – hanem jelekből olvasott. A mágia, illetve a pletyka és megszokás voltak ennek hordozó erői; a jelek jellegüknél fogva strukturálatlanok lévén, egyszerre emlékeztettek egy ősi, egyszerű közösség rítusaira, tűz mellett ülő eleink valóságot pótló és teremtő fantaziálására, illetve a kabarétréfák silány aktualitására. Rítus és kabaré közti különbséget a jelek hasznossága elmosta, legföljebb a fölületességnek adta meg néha, tévedésből, az irónia komolyságát vagy a primitívségnek a komolyság fenségét.
Például a csontokból való jóslás a legutóbbi időkig is általános volt az országban.
A kereszténység emblémája minden drámai egyháztörténeti fordulat ellenére a kereszt maradt, ez a leghitelesebb és leghatékonyabb, a kereszt, és nem a máglya, a körömfogó vagy a pápai süveg. Volt, gondolom, olyan pillanat, amikor a szocializmusnak is valami „előremutató” jel felelt volna meg, valami szociális embléma, mondjuk a földosztás cövekje. Most inkább Ivan Gyenyiszovics egy napja a jel, a Gulag, egy lefüggönyözött autó, amely csöndben siklik a vértől sötét éjszakában áldozatról áldozatra. (Istenről és szabadságról most nem beszélek.)
A jelek (a jelek jelei) mára veszítettek szigorúságukból, az egyes csatornán Sztálin színesben, kritikusan, a kettesen egy könnyű pornó, és a lefüggönyözött autók sincsenek már lefüggönyözve (látva tehát egy le nem függönyözött autót, márpedig csak ilyet látunk, mihez tartsuk magunkat? – alapprobléma).
Nem igazán jó jel, szerette Anna apósa mondogatni, ha autódat körbeállják, s az embergyűrű közepéből vad lángnyelvek csapnak föl az ég felé; amikor észrevette, amikor már nem lehetett nem észrevenni, nem tekinthette jó jelnek a környék az állami rendszámú autóban kíváncsiskodó férfiak megjelenését. Lehet mondani, ezt az országot, származástól, vallástól, meggyőződéstől, nemtől majdnem függetlenül többször is elverték. Megverték. (Kik? Szinte mindegy, kis ország, egy csőcselék.) Megverték, mint egy gyereket; kikaptak. Így is szoktak erről beszélni, ahogy a gyerekek: „Bevitték a férfiakat még azon éjen a tanácsra, ott várták a karhatalmistákat Pestről, és aztán nagyon kikaptak, volt, akinek leszakadt a mája, az uram azóta dadog, a sógorom, Feri meg, nahát oda a férfiassága, az erője… Nagyon kikaptak.”
Ha teszem azt összeszámoljuk, hogy Anna meg az író szülei és nagyszülei közül hányat vertek meg államhatalmilag, mondjuk 1919 óta, így „történelmibb” számot kapunk, mintha 1945 volna a küszöb, akkor, verésnek tekintve a férfi édesanyjának 1957-es nagyon komoly rendőrségi fenyegetését (ütés imitálása, lekurvázás – csendélet két acsarkodó, fáradt férfiúval, szürke, kopott szobácskában), hat darab megvert magyar személyt kapunk a lehetséges tizenkettőből (két szülő, szülőnként két szülő, kétszer), ami ötven százalék. Tehát van, akit megvertek, s van, akit nem. Végigvertek mindenkit, minden családot, nincs olyan utca, nincs olyan ház Magyarországon, ahová ne ütöttek volna (és ezt a föltevést még erősíti, hogy általában a verőt is verték, nem állítván persze, hogy, fordítva, minden vert vert is volna… Volt, aki visszaütött, de az más. Például a férfi édesanyja, mert úgy megijedt, amikor ráijesztettek, hogy reflexből szájon vágta a legközelebb állót, erre kezdtek káromkodni. „Fiam, én még ennyire nem örültem, hogy lekurváznak… Hogy egy élő kurva vagyok.”). Ha egyetlen családban ennyi szörnyűség és gazság történt („Ma kivégezték a nagybátyádat.”), akkor vajon mennyi történt mindösszesen? És ki tartja ezt számon? Én, mondta eltökélt meghatódottsággal az író, hogy mindenre neki kell emlékeznie, mindenkire, övé az édesanyja emlékezete, övé, ha akarja, ha nem, az édesapjáé, övé a testvéreié, övé a szomszédoké, övé az önkéntes rendőré, minden… Anna pofákat vágott, hogy nem sok-e ez, egyetlenem.
Kihunyt a sebváltó arany-lila ékkővillanása. A két férfi gyöngéden egymásra pillantott. Az angyalok bőre finom, mint a szappanbuborék. A kertből odahallatszott Anna füttye; Ray C. Sartorius egy kevéssé ismert számát próbálgatta, amely a húszas évek elején, nem túlzás, megőrjítette New Orleanst. (Ray C. az „ifjabb Sartorius” néven közismert; bátyja, akivel állítólag művészi szempontból nagyon rossz viszonyban volt, nemcsak irigykedtek egymásra, de utálták, kölcsönösen, egymás hangszínét, a bátyja Bessie Smith-szel futott, a blues császárnőjével – lásd Empty Bed Blues. „Itt nem létezett mintha”, írták róla, némileg e kapcsolatra is célozva.) „Az az ősi kelta bánat az arcodon és azok a pompás cicik”, ez volt az Anna füttyögte szám címe, és ez, tán a szöveg miatt?, kifejezetten amolyan induló lett, emancipablues, a háziasszonyok indulója, mondják, az asszonyok kivonultak az utcára, és dühösen és nevetve táncoltak, s mint a parittyát lóbálták levetett melltartójukat.