Harmonia caelestisrészlet

194. Legyünk barátok, mondotta édesapám édesanyámnak. Egy faszt, válaszolta a mamám, és beintett ökölbe szorított kezével. Így ismerkedtek meg. (Kiragadta a pinámat az összefüggéseibôl, háborgott még nagymama korában is.)
201. Megöregedett (édesapám). Meg is töpörödött, már kisebb, mint a legkisebb, értsd legalacsonyabb fia, igaz, még mindig magasabb, mint a legmagasabb lánya. Ritkábban borotválkozik, mint kellene, és az ajkán folytonosan kiütés van, fakadék, olyasféle, amire azt szokták mondani, hogy mert jólesett az étel. Ez nem igaz (hogy folytonosan jólesnék neki az étel). Újabban van egy barátnôje, aki újabban matematikával foglalkozik. Rákapott az ízére. Édesapámat küldi a könyvtárba, hogy hozna valamit a Banach-terekrôl, mert neki fáj a csípôje. Esetenként édesapám fiához fordulna szaktanácsért, de valamiért nem mer vagy nem akar közvetlenül fordulni, ezért édesapámat küldi hozzá, aki körülményesen elôkotorász valahonnét, a zsebébôl, ôsi, viselt, csatos aktatáskájából egy cetlit, nehezen - alig - találja, onnét olvassa az elintézendôket, ortogonális sor stb. Annak idején édesanyám írta így föl nekünk az öt zsemlét, ahogy most neki írták az inverz mátrixot. Édesapámnak a választ is el kell vinnie. Jegyezget, de fôként igyekszik fejben tartani. Az, hogy nem érti, az világos. De hogy a memóriája is ennyit romlott, az új. Még a kertkapuban is mosolyogva ismétli a hallottakat, néha kérdôn legidôsebb fiára néz, stimmel-e. Ha nagyon nem megy (valami bonyolult folytonossági kritérium), elsírja magát. Édesapám sír.
202. Édesapám megöregedett, meg is töpörödött, de ez most nem érdekes, hanem már nem érteni, mit mond, legföljebb annyit, marmelád, de ez most nem érdekes, hanem váratlanul teljes mondatokban kezdett beszélni, alany, állítmány, bôvítmények, amit soha életében nem tett, mindig csak szavakat bökött volt oda, igaz, érdekes szókat, leleményes rendben, de ez most nem érdekes, hanem lefogyott, mint egy madár, nem 83,5 kila, nem is nyolcvan, nem is hatvan, hanem ötvenkettô, felöltözve, cipôben, szemüveggel, az arca is kicsi lett, bekicsisedett, ezért apám szakállat növesztett, Kossuth-típusút, hogy mégis valamivel pótolja a veszteséget, mert látta, hogy már túl kicsi, látta, minden rendben, csak éppen ô lesz egyre kevesebb, egyre, egyre, kizárólag a hiúság, az nem csökken, hál'Istennek, mert akkor még szakálla se volna (édesapámnak), de ez most nem érdekes, hanem édesanyám azonnal kiszúrta, hogy immár egy gyöngécske öregemberrel van dolga, vagyis eljött az ô ideje, és kegyetlenül bosszút áll, folyamatosan szívatja, odébb rúgja az édesapám kezébôl kiesett botot (újabban bottal jár-na), hidegen adja föl a levest, miközben úgy tesz, mintha az forró volna, ó, mosolyog édesapám, nédd a, már a meleget sem érzem, mióta szakálla van, örül a fogyatékosságainak, örömmel észleli és sorolja ôket, úgy hiszi, most kerültek egyensúlyba a "dolgok", édesanyám nyilvánosan gyalázza és megalázza, a vacsoravendégeknek kínos részletességgel meséli és magyarázza édesapám évtizedes árulásait, ezt a messzirôl hôsies és könnyeden színes, közelrôl szürke és pitiáner életvezetést, ezt a patkányszerű maszkabált, mindevvel mintegy megtámasztva mostani ridegségét, kérlelhetetlen keménységét, édesapám meg mosolyog, hogy nem emlékezik-e a mamám, hogy amikor a mamám egyetemista volt, ô, a papám fôzött rá, annyira hóttszerelmes volt belé, hogy ezt nem lehetne-e beszámítani, nem lehetne-e kicsikét barátságosabb az elbírálás?, egyrészt soha nem fôztél, soha, másrészt ha fôztél, fost fôztél, harmadrészt ha fôztél, ha nem, ez mostanra már nagyon nem érdekes, nem számít, avval könyökével finoman letolta az asztalról édesapám szemüvegét, egyrészt, hogy ne lásson, anyám kifejezésével: vaksizzék, másrészt, hogy elôbb-utóbb rá legyen taposva (a szemüvegre), harmadrészt hogy így megoldódjék a délelôtt. Majd azután lesz valami délután is. (P. S. Apám az utolsó napokban Wagnert kívánt hallgatni. Anyám Schubertet tett föl. Schubertet!)
206. II. Vilmos nem szerette édesapámat, és édesapám se szerette II. Vilmost (noha akkor még egyikôjük sem sejthette se Hitlert, se Sopronkôhidát). Beszélgetésük se nem volt ôszinte, se nem volt nyílt, elhallgatások és félmondatok jelezték a feszültséget. Felség, ez nem az én kompetenciám, mondta például apám. Károly király tulajdonképpen (?) élvezte-gutírozta miniszterelnöke makacskodását. (A német császár július 6-án érkezett Laxenburgba. Apámnak be kellett mutatkoznia. Megjelent a kastélyban. Állva fogadták. A császár éles tónusban apám szemére hányta Kramar? kegyelemben való részesülését. Apám válasza: a) Ausztria belügye, b) ha katonai megfontolásokból fontos volna a kegyelmi aktus okainak ismerete, Seidler miniszterelnök adhat fölvilágosítást. Ez nem tetszett. Úgy tetszik, Ön kevéssé orientált a hadihelyzetrôl. Minden bizonnyal, Euere Majestät. A nyugati front úgyszólván ismeretlen számomra. Tisztában van Ön azzal, hogy Franciaországban naponta ennyi meg ennyi ló pusztul el lópestisben? Most hallom ezt elôször, fenség. Sajnos Joffre 14 ôszén rekvirált taxikat használt. (nagyon élesen:) Jegyezze meg, tudja, milyen választás elé állított a generálistábom? El nem tudom képzelni, fenség. Hogy válasszak, Calais-t vagy Párizst vegyük be. Szó szerint ezt mondta. Fenség, ne legyen a kivitelezés sem nehezebb, mint a választás. A német császár hosszan, némán nézett apámra, majd: Genug, danke. Egyébként édesapám szerint Bartlett a The tragedy of Europe könyvében egészen hamisan írja le ezt az audienciát. Az esti estélyen persze mindenki magára aggatta a német kitüntetéseit, apám nem, a neki szánt Eiserne Krone Orden Klasse I., "ott maradt a császár asztalán". Titkárja, Bárczy azonnal szerzett egyet, hogy apám kitűzze, s amikor apám odasúgta, hogy neki nincs, nem tudta, hogy akkor hordhatja-e az ô másodosztályú rendjelét. Apám megnyugtatta, és néhány hét múltán ô is kapott egy másodosztályút, a bécsi konzulátuson át, kísérôlevél nélkül. Miniszterelnöksége alatt nem lett Németországba meghíva.) Édesapám rosszkedvűen hagyta el a Burgot, s ugyanúgy sétált végig a Grabenen; németek, kommunisták, háború - borult a világ. Ekkor hirtelen, 23 óra 36 perckor, mintha egy mitikus élményben részesülne, az az érzése támadt, hogy ô nem valaki, akivel itt majd minden megtörténik és történt meg eddig is, nem személy, hanem pusztán egy tekintet. Nézte a Grabenen hullámzó mit sem sejtô és banális tömeget - király, császár, bomlás, kompetencia. Hidat kéne verni a gondolkodó és a nem gondolkodó ember közt tátongó szakadék fölé, gondolta. És hogy a gondolkodó embert letaszítsa hűvös fölényének talapzatáról, hogy így hozza kapcsolatba az utca emberével - ez ügyben volt édesapámnak egy figyelemre méltó próbálkozása.
210. Édesapám: amiképpen ugyan a lónak négy lába van, mégis megbotlik, azonképpen noha a Dunának két partja van, mégis belelôtték a zsidókat.
211. Édesanyám meséli, hogy most folyik édesapám pöre. Atyád, mint jól tudod, a Milice egyik fônöke volt a Vichy-kormány idején. Elfranciásodott a család, Rákóczival Rodostóban, onnét Párizsba stb. Tudnivaló mármost, hogy a fickót (édesapámat) 47-48 éven keresztül különbözô kolostorokban bújtatták, ott is tartóztatták le, bujkálása idején távollétében kétszer is halálra ítélték. Ezen ítéletek immár nem aktuálisak, részint mert eltörölték a halálbüntetést, részint mert az alapul szolgáló bűntények jelentôs része elévült. Franciaország ugyanis különbséget tesz a háborús bűn (pl. foglyok kínzása, kivégzése) és az emberiség ellen elkövetett bűn között (pl. rasszista bűnök), az elôbbiek harminc év után elévülnek, az utóbbiak soha. Apám ellen a fôvádpont hét túsz kivégzése. Az úgy történt, hogy az ellenállók valamikor 1944 tavaszán-nyarán londoni utasításra sikeresen, anyám kifejezésével, megmerényelték a Vichy-kormány propagandaminiszterét. A németek állítólag eleinte száz túsz kivégzését követelték, ezt a papám egyre lejjebb alkudta, míg végül eljutottak nyolcig. Ezeket össze is gyűjtötték egy cellában. A kiválasztás nem volt nagyon équitable, a nyolcból hét zsidó, holott Herriot-t nem zsidó ellenállók lôtték le, hanem a francia ellenállás mint olyan. Egy hajnalon aztán édesapám és egy milicien kinyitották a cella ajtaját, és kivezették a túszokat a kivégzésre. Még az épületben azonban apám ránézett az egyikre (ez a nyolcadik az ellenállás felsô vezetéséhez tartozott és ezt tudták is róla), és visszaküldte a cellába. A hét kevesebb, mint a nyolc, gondolta az a hülye apád, ezért tanult matematikát. Ezért! Szegény, hülye apád (poor)! A többieket kivégezték, a nyolcadik életben maradt, sôt most a perben tanúskodott is. Miként mondta, akkor is rögtön tudta, hogy minden kétségen kívül azért maradt életben, mert nem zsidó, míg a kivégzett túszok azok voltak (zsidók). Mihelyt a tanúvallomása elhangzott, és amit mondott, senki nem tagadta, sem apám, sem a védôje, az ügyész rácsapott: íme bebizonyosodott, hogy a vádlott emberiség elleni bűntettet követett el (édesapám). Érted, fiam? Az, hogy apád megkegyelmezett valakinek, terhelô bizonyítékká lett; még erôsebben: azért követett el emberiség elleni bűntettet, mert nem végeztetett ki eggyel többet, ha a nyolcadikat is kivégezteti, most nem lehetett volna vád alá helyezni. Az itt megnyíló szakadékok feletti meditálást rád bízom, fiam, és megölelt (édesanyám).
243. Édesapám egy önös geci volt, aki azonban tudott kedves is lenni, humoros mindenképp és bizonyos körökben hódító is; és veszélyes is - például váratlanul lefejelte a szembenállót. Külvárosi manírjai keveredtek egy eszes, intelligens, többé-kevésbé műveletlen valaki reflexeivel. Újgazdag ízléstelenség inkább édesanyámat jellemezte, noha apám élvezte ezeket a felszínes allűröket. A régi idôkrôl gusztustalan történeteket mesélt undorító módon, nem minden tehetség nélkül, hogy kit löktek meg partiba meg hogy kit szopattak meg a nagybátyámmal azon az utcasarkon, ahol régebben a kis benzinkút állt, például a gyógyszerésznôt, aki most már hetvenéves, hetven! és foga sincs már, érted?!, foga sincs! Ideális!! Már! Egy szem fiukat arra nevelték, hogy az élet harc, az erôsebb kutya kefél, és legyen csak ô az erôsebb kutya, ha kell, puszta erôvel, vágjon oda, gáncsolja el és így tovább, ha kell, ésszel és ravaszkodással, árulkodjon, hazudjon, beszéljen mellé, szervezzen titkos társaságot úgymond a szomszéd kisfiú irtására, majd kössön a társaság háta mögött vele örök szövetséget és barátságot, és így tovább. Ha nem keresztezték az útjait, vagy ô nem gondolta úgy, hogy keresztezik, akkor édesapám elsôosztályúan kellemes férfi volt, kedves, humoros mindenképp, akaratlanul kissé ironikus is, de, érdekes módon, ha, akkor mindig módjával; tudott mulatni, társaságot szervezett és ô volt a társaság lelke, énekelt is, táncolt is, ha berúgott, nem lett agresszívabb (a mamámmal igen, ilyenkor leverte rajta a pénzét, mert a mamám pénze fontos faktor volt; józanul osztott-szorzott, óvatos volt), inkább erjesztôje lett a kedélynek, az egész cécónak, birtokolta azt, ami manapság egyre ritkább, a mulatós jókedvet. Édesapám az volt, amit régebben havernak mondtak. Természetesen futballozott. Játék közben gátlástalanul csalt, a csalásait nem röstellte hosszasan bizonygatni. Ô állította össze a csapatokat, mindig úgy, hogy az övé sokkal erôsebb legyen. A vesztest azután kímélet nélkül alázta, méltóságában megtiporta, kiröhögte, megszégyenítette. Nem tűrt ellentmondást. Ha vesztésre állt, azonnal a saját emberei ellen fordult, üvöltözve veszekedett, tárgyi igazságokat keverve a mindent elborító részrehajlással. Negyven év futballozása alatt egyszer sem mondta, bocsánat, egyszer sem bizonyult hibásnak, letagadta a csillagot is az égrôl. A maga módján egy dolgot tisztelt mindenekfölött: a játékot. Finoman értett hozzá, agyonhajtotta magát, három helyett futott (hacsak nem volt megsértôdve), s noha soha nem játszott egyesületben, csupán réten, strandon, kispályán, mélyen ismerte a játék lényegét, ahogy mondani szokás, látott a pályán, a labdáinak szeme volt, kivételes tempóérzékének mind fejeléskor, mind szerelésekkor jó hasznát vette. Hosszú, piszkafa lábaival mintegy elcsente, elemelte a másik elôl a labdát. Legtöbb gólját fejjel érte el (olyan Orosz Pali-san). Ha ô nem lett volna, már rég széjjelment volt a focitársaság. A résztvevôk - ahogy egy diktatúrában - beleszoktak a megaláztatásokba, az idôk hosszú során mindegyik egyszer-egyszer föllázadt, ám szükségszerűen egyedül maradván visszakozott vagy - de alig egy-kettô - lekopott. Alkalmazkodtak édesapámhoz, ez a játék az övé volt, az ô vasárnap délelôttje, mindenki más egy kicsit vendég, idegen, ezt a többiek tudomásul vették, és édesapám szeszélyei ellen nem lázadoztak immár, ahogy nem érdemes azon morgolódni, hogy télen hideg van, nyáron meleg. Február közepén - télen hideg! - édesapám egy kis, ahogy ô nevezte, puplit vett észre a hátán, arasszal a farcsont fölött. Zsírgöb, legyintett. Bizsergett, keserűen mocorgott, lüktetett - szóval valami volt evvel a puplival, amit nem tudott a papám megnevezni. A pupli létezett és ezt jelezte is. Megemelhettem magam, vagy a hólapátolás. A fájdalmak váratlanul jöttek, alattomosan, egyik pillanatról a másikra, édesapám összegörbült a fájásban, ferde lett és egy hét alatt szelíd, elolvadt minden agresszivitása. A mamám zokogva kérte, hogy üvöltözzék végre, mondja azt, hogy majombarom satöbbi. Nem ismerlek meg! Az ismeretlen férfi rezzenéstelenül nézte a mamámat, akár egy koravén gyerek, unottan, tehetetlenül. Három daganat, pókhálószerű terjedésben, már a csontokat is elérve. Az operáció 12 óra hosszat tartott, a csontot is farigcsálták, egy 8x5x3 cm-es lyukat vájtak bele a papámba. Az egész három hét alatt le lett zavarva. A végén édesapám megtiltotta, hogy látogassák, ezen mindenki megsértôdött, a fiai, anyám, a haverok, nôk. (Egyébiránt mégsem ment széjjel a vasárnap délelôtt. Annyi a különbség, hogy alig van számon tartva, ki nyert. Édesapám, ha nyert, és szinte kivétel nélkül mindig nyert, egész délután boldog volt. Ez nincs, ez a boldogság.)
291. A magyarok - és édesapám az, magyar - olyanok, mint a norvégok, februárban már nagyon vágyakoznak a fény, a meleg után, és félnek a hidegtôl (riadtak), és bánatos verseket citálnak. És hideg és hó és halál, például, miközben igencsak búsítják magukat. Édesapám februárban hallgat. Viszont márciusban, mikor megjön a tavaszi fény, mely lazacszínű és üres, kajánul vigyorog, mint aki túljárt valaki eszén. Már nincs hó, kurjant diadallal, csak halál!
350. Anyám folyton számolgatott minket, édesapám legidôsebb fiát meg a testvéreimet, mint a kislibákat, hogy megvagyunk-e... Egy-ké-há-négy, és ötödikre apánkra mutatott, de soha nem mondta ki hangosan, öt. Egy-ké-há-négy, szün. Ó, drága szün...!
357. Már elô volt készítve a nyusztos süveg (medály rajta s abból kolcsagtoll állott ki), a matéria köntös, a bôrös kapcás nadrág, de oda lett téve még egy szép gyolcskapca is meg az olvasó, apróbb cseresznyényi csontszemekbôl. Mária, segíts. Édesapám földi léte a végéhez közeledett. Látszott rajta a betegség, kifejérült és megkisebbedett, a bôre úgy lógott, mint egy idegen ruha (nem idegen: egy nagyobb testvértôl örökölt; de édesapámnak nem volt nagyobb testvére, ô volt - minduntalan - a legidôsebb, a majoreszkó, az örökös: idegen), de azt nem lehetett tudni, szenved-e, s ha igen, milyen mértékben. Hogy "ilyenkor" éppen a mérték vész el, nos, erre a gyászoló család nem gondol(t). Mintha nem szenvedett volna (egész életében lenézte és megvetette a szenvedést). Inkább türelmetlennek látszott; szerette volna az ügyét eldöntöttnek tudni, vagy legyen örök életű, de akkor izibe (igaz, akkor volna mindenre ideje, haldokolgathatna itt napestig, ezt hagyjuk), vagy finitó, de akkor ausz. Kábé így. Édesapám láthatóan nem tisztelte a halált (a szenvedés inkorrekt alkuszát), alkalmatlankodásnak fogta föl, mintha BKV-ellenôrök zaklatnák (egy útvonalon másodszor!), szóval a hivatal packázásának, olyasvalaminek tehát, amin ugyan túl kell esni (édesapám maga is hivatalnok volt: nádor), de okkal háborog az ember. Édesanyám viszont - ennyi maradt a szerelmébôl - arra akarta kihasználni a minden bizonnyal utolsónak nevezhetô pillanatokat, hogy rábeszélje apámat a megtérésre. Hogy térjen meg Istenéhez. Részint nincsen Isten, részint ha volna, nem volna az enyém. Anyám hallatlanra vette ezt a nagyképű, kamaszos okoskodást. Nézze, Matikám. Nyugodjék meg. Nézzen a tükörbe! Hát ki ellen akar maga így harcolni, drágám, ilyen fonnyadékosan, ki ellen? Fogja be a száját, maga buta. Apám legyintett, bocsásson meg, maga mindig buta volt, mért pont a halálos ágyán ne lenne buta, elnézését kérem. Édesanyám rejtélyeskedve lehalkította a hangját, mint aki félig-titokban, pult alól valami ritkaságot, hiánycikket kínálna föl. Ha üres az ég, csak nevetségessé teszi magát vénségére evvel a handabandázással, ha viszont Mennyei Atyánk trónusa emelkedik ottan - az ottanra apám harákolt egyet, s most azt mérlegelte, hogy "a zsákmányt, e remegô aranyhernyót", lenyelje-e vagy kiköpje-e, és a pillanatnyi ingadozás volt az, amitôl édesanyám kiborult -, akkor meg mit akarsz, te szerencsétlen porszem, te, te senki, te senkiházi, és rázni kezdte apámat, akár egy rongyot. Úgy kellett lerángatni róla. Édesapám élvezte a botrányt, kár, hogy fájt, de maga olyan ügyetlen, mindig is az volt. Amilyen tühtig a konyhában, ahogy közeledik a testemhez, úgy lesz egyre kétbalkezesebb. Magának még a nyelve is balkezes! De mondja csak, az elébb az Isten volt a senki, és ezért volnék nevetséges, aztán én vagyok senki, vagy, ahogy maga plebejusnak vélt újgazdag szellemeskedéssel mondani szereti, senkiházi, hogy az volnék, és ezért volnék nevetséges, mondja csak, szívem, nem nevetséges ez?! Édesapám komolyan beszélt most. De anyám újrakezdte, jaj, mely mocskosnak látszik a mi tisztaságunk!, mely haragosnak a mi szelídségünk!, mely felfuvalkodottnak a mi alázatosságunk!, mely kegyetlennek a mi irgalmasságunk!, mely gyarlónak a mi erôsségünk, ha a Christus tükörébe nézünk! Mit akarsz tôlem, Irén, szólt apám lefojtott hangon; most ô borult ki, mert ô meg a barokktól, attól szokott. Anyám váratlanul hangot váltott, könnyedén, cinikusan, apámat alig észrevehetôen, de azért apám is, ô is észrevette, parodizálva, lényegében a pascali gondolatmenetet trivializálva - az aprópénzreváltás kozmikus, rémületes megfontolásait aprópénzre váltva - igyekezett apámat jobb belátásra bírni, mintegy lehetôséget adva az öreg volteriánus szellemének a meghátrálásra (a meghátrálás mint a gyôzelem egyetlen formája), nevezetesen, hogy ez olyan - nulla összegű?, nem nulla összegű? - játék, amelyben a hívônek jobbak az esélyei, mint a hitetlennek, következésképp.... Édesapámat még a barokknál is jobban ingerelte, ha a butaság okoskodással takarózott. Kifakadt, Istenrôl ô, különösen ebben a helyzetben, nem nyilatkozik, jöjjön el az ô (mármint az Isten) országa, legyen meg az ô akarata, de ami ôt (mármint az édesapámat) illeti, és itt a düh a nevezetes einsteini mély jópofaságot forgatta csáléra, ô, édesapám nem kockajátékos. És nem is egy Rodolfó, aki az álnokul ideszervírozott kvázi utónyulakat húzogatná elô nem is cilinderbôl, de micisapkából. Üvöltött. Egyszerre csönd lett. Az igazság pillanata, sziszegte édesanyám kárörvendve. Nyilván úgy képzelte, édesapám hamarost rápillant ama szörnyűségre, mindenre vagy semmire, melynek szótárakban halál a neve, és ezt ô, anyám, ezt a szörnyűséget mindjárt látni is fogja elomlani apám arcán. Ám apám arcán aranyfény ömlött el, tiszta Amerika, harmonia cćlestis, vonásai kisimultak, szája megbocsátó mosolyba fordult. Édesapám megérkezett. (Ágyazáskor derült ki, hogy az történt vele, ami az akasztott emberrel az akasztás pillanatában. Ez volt édesapám utolsó mozdulata, kiáltása, végsô aduja a végességgel és édesanyámmal szemben.)