Hahn-Hahn grófnő pillantása– lefelé a Dunán –

1. „Ne csácsogj. Növeled a káoszt.”
Volt nekem egy távoli, fantasztikus és titokzatos nagybátyám, akit mindenki csak Robertónak hívott, mintha olasz selyemfiú lett volna, kivéve apámat, ő nem hívta sehogy, „nevét nem vette ajkára”. Nem vér szerinti rokon, egy nagynéniszerűség férjeként lett rövid ideig családtag, anyai ágon, mégpedig épp ott, ahol ez az ág játékosan és sorsszerűen érintette az apai ágat – egy a folyó, akárhány ága-boga van is.

Roberto mindig valahogy ünnepet csinált saját magából; ha megérkezett, jobban mondva betoppant, vasárnap lett. Feleségét, a nagynénit, Irának hívták (később a padláson a testvéreimmel találtunk róla egy aktképet, olajfestményt, és nagyon tiszteltük ezért), 49-ben hirtelen elment Brazíliába. Roberto maradt. Annyi látható haszna származott a házasságából, hogy 51 nyár elején őt is kitelepítették, ami saját jogon nem okvetlenül járt neki, a Hortobágyra került, orosz mintára száműzték, megfeledkezvén, hogy országunk nem alkalmas a száműzésre, mert ha az embernek Egerben volna, teszem azt, babája, akkor az egy nap alatt oda-vissza megjárható.

Ahová mi voltunk elzavarva, abba az észak-magyarországi kicsi faluba, oda is be-benézett időnként, még ajándékot is hozott, mintha afféle külföldi, gazdag rokon volna, s nem pedig ugyanolyan senkiházi, mint mi. Anyám egészen kifiatalodott mellette, viháncoltak, mint a gyerekek, olyanok voltak, mint a testvérek, én legalábbis így láttam, sóvárogva néztem őket, álnővért az álöccsével, nyilván azért is, 5mert nekem sosem volt nővérem, és mindig szerettem volna egyet (egyet-egyet).

Emlékszem, egyszer este anyám, arcán még az egész nap Roberto-ünnepe, nevetve említette apámnak: Ilyen szerettem volna lenni, mindig ilyen. Apám pedig mogorván így válaszolt: Ne csácsogj. Növeled a káoszt.

Növeled a káoszt, ez apámnak kedvenc mondása, és ez volt az egyetlen mondat, amelyet Robertóhoz intézett, napra tudom mikor, 1963. június 28-án. Azért tudom, mert másnap utaztam, Péter-Pálkor Bécsbe, nyaralni, helyesebben rokonokat „nyári szünidő eltöltése kvázi-vidéki unokaöcs által” – című házi feladat megoldására unszolni. Teletömtek mindig Maggi-kockás levesekkel – melyektől még ma is hányingert kapok; kenyérgombócokkal gyűrtem le, illetve a cserepes virágok titkos megöntözésével csökkentettem a bajt –, aztán zsupsz, bedugtak egy caritas-táborba valahol a Salzkammergutban. Akkor nem tudtam, hogy ez milyen jó nekem.

– Heló, pupák – köszönt rám 29-én a vonaton egy mosolygós fiatal férfi. Én a szüleimet is magáztam akkoriban, Roberto volt az egyetlen felnőtt, akit tegeztem.

– Öregem! – pattantam föl, és azonnal el is pirultam.

– Tudsz mindent? – kérdezte. Tudtam, tudni véltem. Előző este, éjszaka apám kidobta őt a házunkból. A dulakodás zajára ébredtem. Apám tolta kifelé a lakásból Robertót, aki alig komolyan védekezett; ugyan, ugyan, ismételgette, anyám hallgatott, ő is csak nézett, ahogy én. „Növeled a káoszt.” Roberto mindig nevetett. Nevetve válaszolta apámnak, hogy hát mi különböztetné meg a káoszt a föl nem ismert 6bonyolult rendtől? „Kifelé!” Én mondatokra nagyon tudok emlékezni. Roberto rágyújtott, kacsintott a Dohányozni tilos! táblára, s nem várta meg esetleges válaszomat, hanem elmondta, hogy este atyámmal megbeszélte, amit nyilván én is tudok már, hogy együtt fogunk utazni, utazók leszünk, végigutazzuk a Dunát, satöbbi, én úgyis unom a nagynénik szolid gondoskodását, satöbbi. – Na, pupák.

– Rendben van – bólintottam, mintha én és akkor döntöttem volna. Arról hallgattam, amit az ajtórésben láttam.

7
2. A Nelly-holtág
Soha nem tudtam megjegyezni a nevét, Franz vagy Joseph vagy Thomas, várt már ránk a Westbahnhofon, szürke sofőröltönyben, tányérsapkáját a keze közt forgatva. Már tudtam, hogy nem érdemes huzakodni vele, rögtön odaadtam a csomagomat. Soha nem volt semmilyen kedve, de kedvetlen se volt, inkább gépszerűnek mondanám. Hogy kényelmes útja volt-e az uraságoknak? Hogyne. És hogy a gróf úr már nyilván várja a jól megérdemelt vakációt. A gróf úr az én voltam, és akkor, 13 évesen, teljesen rendben lévőnek találtam ezt a megszólítást. Olvasmányaimra támaszkodtam. Kedv tehát nem, hanem feszültség volt a sofőrben, most azt mondanám, évszázados feszültség. Sötétkék, nagy Citroënnel siklottunk lefelé a Mariahilferstrassén, szürkéhez szokott szemem nem tudott betelni a színes hirdetésekkel. Roberto nem szólt egyikőnkhöz sem.

Néhány évvel ezelőtt, ahogy mondani szokás, a család ősi sasfészkében akadt dolgom (NÉV NEM FONTOS), a kastélyban értékes könyvtár bújt meg, elzárva a nyilvánosság elől, s azt reméltem, találok ott valamit, amire szükségem lehet (nem találtam, hacsak nem a nem-találást, azaz ezt), engedélyt kaptam a rokontól, s a megbeszélt délelőtt „jelentkeznem” kellett az Irodán. Tilosban parkoltam, ahogy fölnéztem a házra, a Platz szó előtt a saját nevemet láttam. Figyelmen kívül hagyva a francia forradalom szellemét, ebből helytelenül arra következtettem, hogy aki engem itten meg bír büntetni, az varázsló. 8(A varázsló fiatal rendőrfiú képében 150 schillingre taksálta az európai emancipációt.)

A Kanzlei úgy nézett ki, ahogy azt a monarchiásregények előírják. Négy unalmas, szürke, kortalan férfi hajolt pökhendin az asztalok fölé, könyökvédőben, ahogy kell. Köszönésemre nem mozdultak, kaffogtak valamit. Mondtam, hogy Nabucco fővadászmestert keresem. A legfiatalabb végigmért. Méghogy Nabuccót. A fővadászmestert. Kevesebb tán nem is volna elég. Körülbelül így nézett rám (lett volna dolga egy szemésznek). Mondtam barátságosan, hogy a fővadászmester vár rám. A vár szóra lecsapott.

– Tessék várni! – kiáltotta.

– Jó – bólogattam. Egy olyan Kafka-regényben ácsorogtam, melyben a kiadó szavatolta a happy-endinget, szóval egy elég rémületesben. Kis idő múltán krákogni, köhögni kezdtem. Most egy másik emelte föl a fejét. Arcáról por szitált a papírokra. Nem is kérdezett, csak fölvonta a szemöldökét. Ez idősebb lehetett az előzőnél, de nálam fiatalabb. (35 éves koromig így néztem az embereket, idősebb, fiatalabb, ha fiatalabb, melyik öcsémmel egykorú…)

– Ahogy már említettem…

– Elölről! – ordított föl hirtelen.

– Pardon? – A beamter kevély és gyáva. Most ez utóbbi következett. Hogy mire s kire is méltóztatok várakozni. Eluntam ezt a könnyűkezű parafrázist. De azok meg épp mostanra jöttek bele. A kioktatás, a fenyegetés, az unalom szeszélyével lökögettek ide-oda. És még kicsit hálásak is voltak, hogy így elszórakozgathatnak.

– Lenne szíves bejelenteni! – Csalódottan rám néztek.

– Kit, kérem? Kicsodát jelentsünk be? Drága 9uram, kit, az ég szerelmére! – Tudtomra adták, hogy nem vagyok, csak az van, amit ők megneveznek, és ott még nem tartunk. Utáltam szószátyár osztrák dialektusukat. (Pedig eredendően a német németet nem szerettem, mert apám mindig őket csúfolta, figurázta. Meer-rettich-tunke meg így, és ezért az osztrákot emberibbnek tartottam. De aztán, mikor később politikusokat hallottam beszélni, akkor az már csak slampos volt. És ilyenkor még azt szoktam mondani: A legszebben németül Prágában beszélnek. És úgy mondom, mintha én ezt meg tudnám ítélni. Van egy-két ilyen apám-mondatom. Uraságtól levetett holmi…)

Akkor halkan megmondtam a nevem.

Én még ilyet nem láttam. Mind a négy, mintha rugó lökte volna őket, fölugrott, bokáját összecsapta, akár egy színes filmen, állukat kicsit megemelve rám bámultak. Arcuk nem tudta követni az eseményeket, s egy pillanatra még ott maradt rajtuk az előző mimika, a bosszankodás, az unalom, a fennhéjázás. De gyorsan átvette az uralmat az elkeseredett alázatosság, igen, az évszázados feszültség. Hogy ne nevessek, gyorsan valami olyasmit mondtam a legfiatalabbnak, hogy édes fiam, nyugoggyá má meg bazmeg, magánemberként vagyok itt – de az akkor már futott is, és futott hirtelen mindenki, engem lerántottak egy székre, és a rangidős, szemében könnyel, azt ismételgette: – Drága kegyelmes úr! – És megsimogatta a fejem.

A sofőrt Nelly tant’ küldte ki elénk. Nellyke hercegkisasszony volt, hercegvénkisasszony, és nagyon okos. A századdal vagyok egyidős, szerette mondogatni. Nagyon jól tudott sakkozni, még tavaly is simán megvert, lényegében a halálos ágyán, a szél is 10már megütötte akkor, alig forgott a nyelve, és el-elcsöpögött a nyála. Elvileg én is okos voltam, úgy értem, gyerekkoromban ez a hír járta, és ez összehozott minket, az egymásnak való két krüpli, „hadd nézzelek”, mondta, mikor először találkoztunk, mintha rám várt volna, az eszemre. Nem nagy fogás.

Mikor annyi volt, mint én ekkor, Schratt Katalinnal sakkozott rendszeresen, a híres-hírhedt színésznővel, Ferenc József bizalmasával. Die Schratt!

– Ügyesen játszott – mesélte. – Hidd el, egész ügyesen. Műveletlen volt, nem ismerte a szakirodalmat, de érzékien játszott.

– Érzékien? – vihogtam.

– Érzékkel, úgy értem. És őfelségével is sokat múlatták így az időt. Aki viszont nagy pancser volt, mutatott egy-két partijukat. Nevetséges. Unalom és akarnokság. A Volksgartenben üldögéltünk sokat. – Akarta is folytatni meg nem is. – Sütött a nap a szemünkbe, hunyorogtunk, ő a kalapját egészen az arcába húzta, hogy ne ismerjék föl, de persze mindenki, igazán mindenki fölismerte őt, ám tapintatosan úgy tettek, mintha csak egy szép asszony üldögélt volna egy lánykával, az én kicsinke elefántcsont sakk-készletemet az ő combjára tettük, és úgy játszottunk. Ide-oda csúszkált a tábla. Sakk, mondtam én, aha, mondta ő, bajban van a király! Mire én: És császár! – amin aztán nevettünk. A Volksgarten… nagyon jó a Volksgarten…

Nellyke a Monarchia egyik legpatinásabb családjának sarja, fölmenői sok bajt és bosszúságot okoztak Magyarországnak, olykor kart karba öltve az én fölmenőimmel. Nekem minden családtörténet. Nellyke maga is hasonlított a Monarchiához, amennyiben különböző, egymásnak ellentmondó részekből volt összerakva: nagy debella asszony, egy 11szekrény, akkora, viszont kicsi, finom keze könnyű, selymes tapintású, dús, szinte férfias szemöldöke, akár egy pamacs föl-le ugrál, olyan, mint egy, illetve kettő bajusz, amelyik rossz helyre került, kackiás bajuszok, a szeme vadul kék, mint egy italo-western sztárnak, éles, fürkésző tekintete pedig mutatja az okosságát, az okosságát, melynek – a sakkot leszámítva – nem volt tárgya, merthogy az életének nem volt tárgya, ő maga bizonyosan nem volt az. És azt hiszem, golyvája is lehetett, az állától egyenes út, hús-út vezetett a hatalmas, minden nőit nélkülöző keblekig. Bűn-drága, nagyon ízléstelen ruhákban járt.

Soha életében nem dolgozott, soha semmit nem akart, még csak gyáva se volt, legföljebb annyira, hogy apáca se akart lenni. Érteni véltem az egészet.

Nellyke volt az egyetlen a világon, aki nekem örült jobban és nem Robertónak. Robertónak tényleg nagyon lehetett örülni. A Maggi-leves már az asztalon volt. Öklend, kenyér, virágcserép. A szemöldökök ugrásra készen, de Nellyke kíméletesen kanalazott.

– Elkezdődött az aratás? – Ezt sose hagyta ki. Tudni akarta, mi történik az országban, fegyelmezett honleány. – Apád hogy van? – fordult felém. Bólintottam, jól, növeli a káoszt. A szobalány behozta a tálat, Nellyke intett, tegye le. Eszegettünk. Robertóval pofákat vágtunk. Aki beszámolt a Duna-utazás tervéről.

– Anyádék szólhattak volna – dörmögte, aztán kutató pillantását a fiatal férfira vetette. Roberto most különösen szép volt, seprűs nagy szempillái, mint egy olasz nőé, és a melegben a barna bőre olajosan csillogott, már-már kékes, fekete haja szorosan hát12rasimult. Úgy tetszett, mintha épp a fürdőkádból szállt volna ki. Eleganciájához hozzátartozott a rendetlenség. – Mondd, Roberto, ugye nem hallgatsz el semmi fontosat?

– Ugyan, drága néném.

– Nagyszerű – válaszolta az idős asszony keményen, és csöngetett, hogy hozhatják a kuglófot, melyről tudtuk, hogy olyan lesz, mint a fűrészpor. Istenem, gondoltam később, évek s szakácsok múltán, mennyi figyelem, utánajárás kell, hogy mindig ennyire biztonságosan, szolidan szarul főzzenek.[...]