Fancsikó és PintaÍrások egy darab madzagra fűzve

– Részletek az elbeszélésciklusból-

Szavak a Fiú ajkáról, egy Előszó maskarájában

Fancsikóékat először 1951-ben találtam ki. Egy szék a fal felé fordult. A karfán a fehér festék fölrepedezett, mintha megsértődött volna. Álltam a széken, és három szót selypegtem a világnak: fancsikó, kalokagatijja, pinta. A három szó, mint három üveggolyó elgurult, s a felnőttek, ha volt idejük, mosolyogtak. Pedig én azt hiszem, hogy ezek a történetek már akkor bent voltak a szép üveggolyókban.Fancsikóval és Pintával évekig éltünk együtt mint elválaszthatatlan jó barátok, okos és lusta, buta és lelkes kis srácok, akik időnként mesélnek, hazudnak, leteremtik a szülőket, ha kell, megalázzák őket, ha kell, megsimogatják arcukat, mindezt azért, hogy egyensúlyban tudjanak két életet tartani, mert erre a felnőttek a SOKMINDENFÉLE-ELFOGLALTSÁG miatt nem képesek.Fancsikóék a barátaim voltak, noha nem mások ők, mint akkori gondolkodásmódom, vágyaim és erőfeszítéseim két pólusa – mostani tudásom torzításában és tudatlanságom fényében.

*
(fancsikó előadása)
– Hölgyeim s Uraim! Örvendek, és lássunk munkához.
Következzék tehát annak a kettős mozgásnak a leírása, amely némiképp
nem rendelkezik az idő hátat görnyesztő batyujával, azaz lehetetlen
eldönteni, hogy a két mozgás, D. tervezett útja egy asztalhoz, valamint
egy homlokról lepergő kézmozdulat, miként csüng az idősíkokon; végtére
is ezen ne búslakodjunk, nem elsődleges információt vesztünk így, és
talán egyenes derékkal átláthatunk egynéhány mesterkedésen. Igyekszem
csupáncsak a leírásra szorítkozni, s holmi logikai hacacáréval az időt
nem húzni.
– D. mihelyst belépett az ajtón, s körbefonta a kávéház szelíd
levegője, észrevette az asztalt és mellette a feleségét a föltűnő
kalapban (amely jóságosan hangsúlyozta, keretezte, elborította a szépen
elnyűtt arcot).
– Kis kitérőt engedek meg magamnak – az utolsó szavak kapcsán.
Íme. Önök felugrálhattak volna, s a botrány kétséges szelét
kavarhatnák, kiáltozván: mik ezek a célzatos hasonlatok?! Amire én még
válaszolhatnám, hogy hol van itt közel-távolban hasonlat, de lassan –
hogy Önök is értsék – megérteném Önöket, és igazat adnék. Pinta,
mindannyiónk Pintája, itt bizonnyal közbeszúrná, hogy ő 1:2-höz adja az
igazat. De hagyjuk a tréfát.
– D. érezte, hogy hátulról, a tarkójánál tekintetek surrannak az
ingnyak alá; fejét hiábavalóan merevítette hátra, hogy a nyakkendő
birizgálásról mint fölöslegességről már ne is szóljak.
– A nő a kalapját igazította meg, kezének óvatos játékával jobbra,
majd balra billentette, s csak a férfiak gondolják úgy: minden maradt a
régiben. Ezt követően a táskájáért nyúlt, jogosan föltételezhető, hogy
elővette a púderosdobozt, és megkísérelte arcát a sápadt tükörbe
gyömöszölni.
– Olvashatták, és persze: Hölgyeim s Uraim!, olvashatták a
meghívón, melynek külleméért elnézésüket kell kérnem, hogy
tulajdonképpen egy úgynevezett szakítás előadásom témája. Szeretném, ha
most figyelnének, s nem maradnának tompák. Nem mert súlyos részhez
értünk, nem. Éppen ellenkezőleg. Ez a kínos bevezető, amely, ha
ügyesebb vagyok, szelíden belesimulna a szövegbe, s nem tornyosodnék
így, pardon, böfögő sziklaként előre, quasi megtagadva formájával,
illetve szituációjával tartalmát, ez a bevezető azt célozza, hogy az
alábbi szolid paradoxont a maga jelentőségtelenségében fogják föl.
– D. tekintetének a nőt, a kalapot és D.-t kellett volna magához ölelnie.
– D. könyökével az alattomos asztalfelületre támaszkodott, ujjait
végighúzta halántékán, a mozgás folytonosságát egy ér szakította meg,
akár valami orvul kifeszített drót. Ez a mozdulat volt a fejfájás
beismerése. Nyomorúságos pillanat, több okból is.
– Látta az asszony arcát, igaz, csak féloldalvást, hisz szándéka
szerint az asztallap pohár rajzolta köreit nézte, de, már bocsánat a
szóért, tekintetzúzalék hullott környezetére is, így az mindenesetre
tisztázódott, hogy az asszony szája körül ismét az az értetlen fintor
van, amit nem oldott semmi gúny, semmi elviselhetővé tevő fölényesség.
– Kérem, ez nem egyszerű.
– Mert az ajkakból eredő ráncok, melyekbe, mint gleccser a
vájatába, rúzs húzódott le, tovább horzsolva, a hasonlatnak
megfelelően, a bőrt, a ráncok D. számára az iránta mutatkozó jóindulat
jelei voltak; és igaz az is, hogy általában nincs szükség
szeretetlavinákra, elég egy tiszta pacni, ahol megpihenhet a szem.
– Pihentetőül vetem közbe, hogy itt Pinta bizonnyal megjegyezné:
Fancsikó, Fancsikó ne lírázz! Én erre, ha eszembe jutna, nagy pökhendin
azt mondanám: ezért a pénzért?! Értik, ugye, a finomságot? Folytassuk.
– Általában elég tehát egy ölelésre kész kar, egy lehetőség.
Csakhogy. Csakhogy D. pontosan tudta, hogy az asszony grimaszát az ő
szavai húzzák keservesre. D. minden mondata – mint mikor a kiskölykök
keresztben le akarják nyelni a fogkefét – ferdén feküdt a szájában: a
végük hátul a bölcsességfogak sötétjénél, míg az elejük, attól függően,
hogy az első szó miként csúszott föl a torkán, bal avagy jobb felé
sodródva simult a szájpadláshoz, illetve a fogínyhez. Az első
megvetemedett mondat kiszerelése érdekes technikai föladatnak tetszett,
melyben mosolyogva segédkezett az asszony is. Csakhogy. Csakhogy hamar
kiderült, hogy a mondatok elmozdítása további mondatok erejével
lehetséges, és ezek vagy eleve púposak, vagy mesmeg beszorulnak a
bölcsességfog és a szájpadlás közé.
– Itt nem hallgathatom el egy aforizmámat. Mondom. Szórendek résein kúsznak hozzánk tévedéseink. Ne tapsoljanak.
– Látni D.-t (láthatja D. is ott az ajtóban állva, görnyedten),
látni, amint hebrencsül ide-oda pillog. Itt elmondhatnék egy
történetet, de nem akarom Önöket összezavarni. A történet amellett,
hogy szép és tanulságos, még tök marhaság is – hogy egyszerű legyek és
pontos.
– D. izgatottan a virágárusra néz, aki érteni látszik valamit, és
elindul D. meg a felesége felé, folyvást bólint, nem bólogat, fejét
csak egyszer hajtja meg az asztalhoz vezető úton, melynek, mondhatni,
szegélyét rózsákkal hinti tele, egyszer hajtja meg, de ez nem tűnik
természetellenesen lassúnak, mégis a biccentésnél ünnepélyesebb a
mozdulat. Három szálat, szól D. rekedten, s látja, hogy a virágkosárban
tövisek vannak, tövisek a rózsák virágai helyén is. A virágos, aszalt
öreg igent int, három gyönyörű rózsa a hölgynek, majd, ahogy színpadon
a „félre” szöveget, ám nem ügyelve, hogy az asszony hallja-e vagy sem,
hozzáteszi: Tessék, fiam, elhoztam. Bár ami igaz, igaz: neked kellett
volna rátalálnod.
– Kérem, láthatjuk, a történetet nem érdemes elmondani, hát nem
mondjuk el. Szimbolikája kissé homályos, túlságosan érthető. Ehelyett
rövid, eszelős kiáltást hallathatunk, így: Na, ja, egy néma gesztus!
– Lássunk világosan.
– D. jobb keze tanácstalanul forgatott egy gyufaskatulyát, az
élére állította, majd a hosszabbik oldalélre. Ciklus, mondhatnánk. Bal
keze sündörgésszerű mozgásának kapcsolatát a fejfájással már
kimutattuk. Az elhangzottak után most megjegyezzük, hogy a lekonyuló
kis- és gyűrűsujj mintegy eltakarta a szemet, s lett, képesen szólva,
sunyi deszkapalánk a férfi és a nő között.
– D. a kávéház ajtajában megigazította nyakkendőjét, és egyet előre lépett, aztán egyet hátra.
– Köszönöm a figyelmüket. Az ügyeletes tűzoltó majd megmutatja a helyes utat és a kijáratot, arra parancsoljanak.
– És: Hőőlgyeimm, Urrraimm!
*
(fényképek anyám asztalán)

Anyám levágta édesapámról a nőket. Odament a fekete
szekrényhez, kirántotta a fiókját, oly lendülettel, hogy némelyik kép –
mert a fiókban fényképek voltak, csak fényképek – szárnyra kelt, s
miután anyám letette a fiókot a kisasztalra, hajladozhatott nagy,
rosszmájú nyögésekkel utánuk.
– Eredj vacsorázni.
Sokáig ült a képek előtt. Csüggedt madár, fényes ollóval. Nem
tudta, melyiknél kezdje. Dezső és Ibolya, 1942 nyarán. Széles kalap,
valami szalaggal. Nevetséges egy kalap! Dezsőkének hálával, Luca.
Hálával! És Luca! Pahh! Klári, Lizi, Katócska.
Édesapám azt mondta, hogy ez a múltja, és ő a múltjával – tehát, édesem, azzal, ami elmúlt – az, aki.
– Ezek a fényképek egy nagy kép diribdarabjai. De őket megtagadni,
vagy pláne letagadni, annyi, mint lemondani önmagunkról, s az a létezés
meglehetősen szomorú foka már.
Legyen Luca. Könnyű munka, hisz elég messze állnak egymástól.
Dezső bámul, és nem figyel, de legalábbis úgy tesz, mintha azt sem
tudná, mi az a fotoapparát. Az a kis lúd, persze, nevet. A fogai
szépek, ez tény.
Aztán egyre sebesebben csattogott az olló. A műtét nem mindig volt hiba nélküli: néha belenyeszetelt édesapám testébe.
A kisasztal szélén nőtt a papírhalom: apám többszörösen, néha kéz
nélkül, néha fél füllel, fél lábbal, megcsonkítva. És a parketten a
többiek, gyűrötten: a szép nők mosolyogva, magabiztosan. És a nagy,
dühödt sietségben: anyám szélesen kirúzsozva, friss, nyári
kartonruhában, amint behajlított jobb karjába egy levágott férfikéz
kulcsolódik.
– Azonnal menj ki abba a rohadt konyhába!
*
(apámnak megered a nyelve, mint a tavaszi eső, és elmondja, hogyan ismert meg egy bizonyos nőt)

– Éppen fürödni készültem, amin azt értem, hogy
előkészítettem a zöld, nagy, bolyhos fürdőlepedőt, és hangosan azt
mondtam, Dezső, te folyami rák, vedd le az órád, mert többnyire – ha
nem készülök – magamon hagyom, ezért aztán ki is neveztem vízhatlannak
és rozsdafreinek, nos ekkor csöngettek, s ez olyan hatást keltett
bennem, mintha víz ment volna be a fülembe, én meg ráznám kifelé: fél
lábon ugrálnék, és időnként a kisujjammal föltúrnám a hallójáratokat,
mindez fürdés előtt, jövök, üvöltöttem.
– Talán a saját hangom bosszantott a legjobban, amin azt értem,
hogy teljes mértékben hasonult a szituációhoz. Bizonyosan jó
szinkronhangom van. Úgy hiszem, helyesen járok el, amikor a férfiról,
akit az ajtó barátságtalan nyitását követően megláttam, csak ezt a
negatív állítást fogalmazom meg: nem volt ellenszenves, s ezzel jelzem
az ajtónyitással kelő mosolyomat, és azt is, hogy jóindulatom igen
vékony szálon függött csak: akár egy szőrös keresztes pók; de hát ez
már az ilyen típusú állítások sajátja: a vigyor és a pók.
– Van bennem annyi önös elfogulatlanság, hogy kimondjam, mégsem az
én hangom volt ebben a pillanatban a világ legbosszantóbb eleme: a
férfi udvarias hangon azt kérdezte tőlem, hogy Niklász úrhoz van-e
szerencséje? Van ám, fiacskám, majd mindjárt megmondom, kihez, de csak
bánatosan, akár egy ló, lehajtottam a fejem. Frau Niklász volt a
házisárkányom, és noha legalább tizenöt évvel előbb érkezett azokba a
korokba, melyekbe én, mégis sokan néztek engem Niklász úrnak. Úgy
láttam, maga Frau Niklász is hajlott volna e tévedésre. Vérfagyasztó
mosoly közben tett méltányos időpontjavaslatot a szoba elmúlt havi
bérének rendezésére, és ha valaminő okból vasárnap délelőtt
otthonfelejtettem magam, mindig talált egy szabad sublódfelületet,
asztallapot, vagy talán poros ablakpárkányt, ahol lecsaphatott a kezem
fejére, kissé zsírpárnás, de ránctalan keze lomha madárként ereszkedvén
az enyémre, s ajánlotta föl, hogy szíves örömest megkínál az ünnepi
húslevesből, az aranyszínűből. Ezek az apró támadások meglehetősen nagy
veszélyt jelentettek a számomra, nem azért, mert az özvegynek szépen
fejlett és még nem öreges keble és ehhez stílhű fara volt, hanem mert
már kóstoltam az aranyszínűből, tudtam, hogy ha a kanalat trehányul
megforgatom a lében, akkor pihekönnyű grízgaluska ütődik a fallikus
jelképként úszkáló vajpuha sárgarépához, melynek fölszeleteléséhez
mindig némi helyeselhető zavarral fogtam hozzá, s láttam a színek
harmóniáját, a sárga alapba ékszerként ékelődő pirosat, sárgát, zöldet,
a fény játékát a kör alakú zsírfoltokon, s már éreztem azt a sokfajta
ízt, mely szinte el sem képzelhető egy leves esetében, és azt, ahogy
ezek az ízek jogosan egymásba kapcsolódnak – léteznek külön is, de
együtt adják azt, amik –, s ezáltal engem szinte az özvegyhez
kapcsolnak, a hála, a csodálat és valamiféle vasárnap délelőtti
szeretet léha kötelékével.
– Nem, válaszoltam, amin azt értem, hogy lehajtottam a fejem,
barátságtalan fintor keretezte az arcomat, egy szót sem szóltam.
Válaszom egyértelmű volt. És, tessék mondani, öné az a sárga és…
látható módon zavarban volt a nagyfőnök, mert az autó színéről, melyet
kint hagytam a ház előtt, egyrészt valóban csak annyit lehetett
megállapítani, hogy sárga és…, a többi, a nem sárga rész ugyanis vörös
míniummal volt lekenecölve, de a sárga és vörös meghatározás csak
fölszínes embereknek okozna örömet és megoldást, mert egy idétlen
baleset következtében az autó elülső felét összevissza hegesztették, és
a hegesztés sebhelyei nem voltak hatástalanok a színre: így lett valami
meghatározatlan, már-már színtelen összevisszaság, mely tetejébe még
magán is viselt valamit a baleset ócska hangulatából, másrészt azt
fölismerni, hogy a „sárga és…” hümmögés az egyetlen helyes, így precíz
leírás szinte lehetetlen volt: ki hallott már olyant, hogy
hebegés-habogás legyen a tiszta szó. A kocsi és a baleset a bátyámé.
Lassan ment kifelé a városból, fáradtan, de nem figyelmetlenül, talán
ha ötvennel. Jobbról, áttörve a fénykéve falát, egy férfi ugrott elé, a
bátyám fékezett, amint mesélte, nem sietősen, hisz volt helye s ideje,
inkább bosszúsan, hogy a fékezést követően vissza kell kapcsolnia. S
ekkor koppant valami a jobb első sárhányónál, tompán, de mégis
félelmetesen, mintha egy nagy, böhöm óriás lustán a kocsi elejére ült
volna, aztán egy test vágódott föl, vízszintesen, kezét széjjeltárva,
mintha úszna, és egyenest beúszott a szélvédő üvegen keresztül a kocsi
belsejébe. Az ölembe, mondta a bátyám. Az elsőként föltűnt férfi
haverja volt, mindketten tajt részegek, és fogócskáztak. Játszottak.
Súlyos, nem életveszélyes.
– Az egyszerűség kedvéért azt válaszoltam, igen, az én kocsim az.
A férfi ennek láthatóan megörült, olyan na-végre-szuszogást produkált.
Tessék már arrébb állni, mondta nekem, mert a szomszéd nem tud
behajtani, mert valami marha, elnézést, eltorlaszolta a bejáratot. Derű
költözött a szívembe, amin azt értem, hogy idétlenül elvigyorodtam,
amiért hallhattam az együgyűségnek és gyanútlanságnak ilyen pompás és
rokonszenves ötvözetét. A férfi, akit magamban Követ úrnak
kereszteltem, csíkos fürdőköpenyt viselt, alatta csak egy alsógatya
lehetett, mert részint kilátszott mellén a fekete, néhol őszülő göndör
szőrzet, részint lábszára csupasz volt, vékony, akár egy kapanyél,
lábfejét papucsba rejtette. Már egy jó félórája keressük, hogy kié a
kocsi.
– Csak nem rossz helyütt állok, kérdeztem hitetlenkedve. A
rézangyalát, toldottam meg, s reméltem, hogy ettől hülyének néz, ami
lépéselőny, feltéve, hogy az ember nem nagyon hülye. De aztán, még
mindig a küszöbön ácsorogva, azt mondtam, amit éreztem, ne haragudjék,
igazán sajnálom, hogy elloptam az idejüket.
– Látható tehát: bűnbánatom igazi volt és egyben mértékletes is,
ami csak előnyére szolgált: hiba azt hinni, hogy a nagyobb bánat egyben
tökéletesebb is, vétkeinket pászentosan kell szomorúságunkkal
bebugyolálnunk, egyébként nevetségesek és gyűlöletesek leszünk.
– Mikor kiléptünk a ház elé – elöl Követ úr mint hírvivő, angyal,
védőpajzs avagy rohadt áruló, nem tudni –, már jó néhányan álltak az
autó körül. Malacszemű Tulaj, Malacszemű Tulaj Nőrokona, Álldogáló I.,
Álldogáló II. és Álldogáló III. Engem vártak. Ennek én megörültem, s
ezt jelzendő mosolyra indultam. Később sokat tűnődtem, hogy valójában
volt-e jelentősége ezen gesztusomnak, vagy a tények súlyos elefántjai
már amúgy is végérvényesre tiporták ezt a vasárnap estét.
– Jó estét, köszöntöttem őket a derű és szomorúság oly elegyével,
melynek jellemeznie kell elgondolásom szerint az embert, mikor egy piti
ügyben hibázik. Már tettem volna, mit kell, mikor Malacszemű Tulaj
mocskos kifakadásra ragadtatta magát. Még a névelői is káromkodásszámba
mentek.
– Majd jól tökön rúgom magát, például. Arcom zárt lett, öreg és talán ellenszenves.
– Arról azért lebeszélem, nagyfőnök. Bosszantott a
tehetetlenségem, vagyis a szituáció tehetetlensége, hogy egyre inkább
távolodtunk a valós helyzettől, azaz hogy én rosszul tettem valamit, és
most helyrehozom, és jutottunk el egy mindjobban létező képlethez:
védekezem egy dúvaddal szemben. Malacszemű Tulaj tényleg dúvad volt, de
én mégis mélységesen sajnáltam, hogy jóllehet igaza van, de igazságának
megvalósításától egyre messzebbre sodródunk, s egyre kevésbé áll
módomban mindezt elismerni. Vitázni és nyerni sem kívántam, bár
kísértésbe jöttem, amint M. T. Nőrokonára pillantottam, aki semlegesen
állt az ajtónak támaszkodva, és arra várt már régóta, hogy én tegyek
valamit, itt hangsúlyoznom illik, hogy semlegessége nyilván számomra
kedvezőt jelentett, tehát nem válaszoltam, mert nem akartam Malacszemű
Tulajjal egy jelenetben szerepelni. A kísértés nem csupán afféle poén-
és bájolgási lehetőség volt; komoly, szép, fontos kísértés volt. Ennek
illusztrálására álljon itt egy elvetélt (összegező jellegű) mondatom –
ha már nem állhat itt a lány, főleg az arca, mely halvány volt, mintha
világított volna, s közönyösségében részvétet véltem fölfedezni irántam
és önmaga iránt.
– Rendben. Én megígérem, hogy gondosabban válogatom meg a
parkolóhelyet, ha ön megígéri, hogy gondosabban válogatja meg a
szavait. Mi tagadás, jól megadtam neki. Aforisztikus tömörség, bátor
gondolat, elegáns fogalmazás. De jó, hogy befogtam a számat!
– Követ úr barátságos szuszogásából kiderült, hogy ő hírvivő,
angyal, védőpajzs. Visszakísért az ajtóig, és cinkosan búcsút vettünk
egymástól. Szinte fölszítta a sötét. Malacszemű Tulaj Nőrokona beült az
autóba, s berántotta az ajtót. Akár egy pofon csattanása. Mielőtt
elfordította volna a slusszkulcsot, szemrehányóan felém nézett, talán
rám.
– DE EZT A PILLANTÁST MÁR TE IS ISMERED, NAGYFŐNÖK.