Esti Kornél tökéletes életeavagy Pierre Ménard, a magyar Don Quijote szerzője - vázlat

"S aztán eltelik harminc esztendő." (Darvasi László: Fernando Asahar tökéletes élete)

Csuday Csaba érdekfeszítő, a magyar "Don Quijote" történetéről szóló filológiai tüsténkedését olvasom, amely inkább mondható csöndes filológiai töprengésnek, mint aktualizáló sürgés-forgásnak - legföljebb annyiban, hogy megmozdít valamit az ünnepi év alkalmából a regény magyar szövegvalóságát illetően.

Örömmel és lelkesedéssel olvasom, vagy inkább úgy mondom, jelzendő az akaratlanságot, hogy öröm és lelkesedés töltött el, kipillantottam az ablakon, s mintha egy rossz és főként banális észjárású rendező intésére, kisütött a márciusi nap, ez a gyöngeségében is látványos, így erős fényzuhatag árasztotta el a kinti világot. (A márciusi nap finom, gyönge és gyöngéd, cirógatós, akár a márciusi kismacska, amelynél csupán a szilván hizlalt kisliba előnyösebb - már ami a fenéktörlést illeti, ahogy azt az ebben verzátus Rabelais-tól tudhatjuk.)

A dolgozat érdeklődése elsősorban arra irányul, hogy a regény, amelyet magyarul olvasunk, "milyen egészségnek örvend ma", és hogy az érvényes "standard" magyar szöveg miként viszonyul az eredeti spanyol és az eredeti magyar Quijotéhoz.

Logikus lett volna, de nem az írás tárgya juttatta nagy barátomat, Pierre Ménard-t az eszembe, hanem ez az öröm és lelkesedés, amely elfogott a filológiai aprómunka láttán. Pierre Ménard valódi neve Esti Kornél volt (és Esti Kornélé Pierre Ménard; Esti Kornél Kosztolányi Dezső (1885-1936) magyar író regényhőse, Pierre Ménard pedig Jorge Louis Borges (1899-1986) argentin íróé - a szerkesztő megjegyzése); amiképpen engem többnyire Nasónak, olykor Publius Ovidiusnak neveztek hoszszacska művészorrom (Nase, német) miatt. Lásd még Mihály Dés: "Péter Esterházy, autor del Quijote", Lateral, nő 62, 2000. február, Barcelona. Az örömről jutott a barátom az eszembe, pontosabban az örömről az a régi öröm (volt annak idején az egyetemen egy közös szemináriumunk, egy kiugrott pap tartotta az Ószövetség ún. kis prófétáiról, Jónás, Mikeás, Náhum, Habakuk stb., tátott szájjal, mámorosan hallgattuk, miként lehet egy mondatról heteken át beszélni), és úgy ő, Pierre. A régi Pierre. És onnét a régi én. Ez a régi csak úgy kiszaladt a számon, valójában nem gondolom, hogy változtam volna. Az ízületeim, a szemem, köszvénygyanú és kötőhártyagyulladásbizonyosság, a májam, a színeim, a mozgásom, ez mind igen, de én nem. Igaz, most akkor bele kéne bonyolódnom, hogy mi is az az én (én, "én"), mi a személyiség és van-e lélek és az halhatatlan-e, amit talán a jó ízlés okán mégiscsak kerülni kéne. És hát persze én gondolkodom az énről, én magamról, Münchhausen báróként emeljük föl magunkat a saját hajunknál fogva.

A modernitás Möbius-szalagja.

Hagyom is ezt a ki kicsodát, mesélem a történetet, mintha mesélni lehetne történeteket. De nem Pierre tanítása ez is, a lehetetlent mint lehetetlent a lehető leglehetőbben tudomásul venni? Nem az ő szelleme ösztökél-e arra, hogy "úgy olvassuk az Odüsszeiát, mintha később keletkezett volna az Aeneisnél, s Madame Henri Bachelier Le jardine du Centaure című könyvét úgy, mintha Madame Henri Bachelier-é volna?"

Úgy hiszem, világos célzatosságom iránya. Vajon nem a legrealistább realizmus-e, nem a legvalóságosabb valóság-e a megtörtént történeteket mint "fontos, fennkölt, körülményes, kedves és kitalált történeteket" elmondani?

Visszafogottan szólva más, mást jelent Pierre Ménard-nak lenni a XX. század elején Nîmes-ben és a 70-es évek Budapestjén. Megrögzültnek nevezhető szokásom szerint kevésbé az eltérő világokra, társadalmi berendezkedésre gondolok, vulgo nem a diktatúrára, hanem a nyelvre, vagy ennél kevesebbre: a nyelvi környezetre.

Azok az összehasonlítások, melyek Cervantes és Ménard Don Quijotéja közt tehetők, szinte változtatás nélkül átvihetők a Borges és az én Ménard-om viszonyának jellemzésére. Revelációt jelent összevetni a Pierre Ménard nevet a Pierre Ménard névvel. Ami Nîmes-ben egy "laikus lángelme" megfogalmazásában pusztán a történelem retorikus magasztalása, az a XX. század második felének öntudatlan vagy még inkább kábult Budapestjén meghökkentő eszme. Itt a Pierre Ménard név, körbevéve a tengernyi Kováccsal, Szabóval, Jánossal és Ferenccel (és Esti Kornéllal! :-)) a történelmet nem mint a valóság megismerését, hanem mint forrását határozza meg. Számára nem az a történelmi igazság, ami megtörtént, hanem az, amiről azt tartjuk, hogy megtörtént.

Ebben épp az a meghökkentő, hogy nagyon is kézre áll. Egyszerre felel meg a kornak és ellenkezik vele. Nem kerülhető meg a személyes felelősség: e felfogás jelentheti a legteljesebb kompromisszumot, beletörődést és öncsalást, és jelentheti a lehető legszemtelenebb, már-már pökhendi ignorálását annak a fojtogató aljasságnak, amelyet a nap minden másodpercében öklendezve tudomásul kell venni.

Pierre Ménard-t az egyetemen ismertem meg, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Természettudományi Karának Múzeum körúti épületének első emeleti folyosóján, több mint harminc évvel (esztendővel) ezelőtt. (Regényekben fordul ez elő, az egyik szereplő belenéz a másik szemébe, mélytüzű, kék szemének tavába, majd a narrátor, a regények e legszerencsétlenebbikje, azt mondja, hogy aztán eltelt harminc esztendő. Régebben a regényekben magától múlt az idő, lehetett arra számítani, hogy az apa idősebb a fiánál, és nem kellett meglepődnünk, hogy ebben az esetben a fiú fiatalabb az apjánál, még ha ez önmagában nem hozott is békességet; most azonban a múláshoz mondat is kell, a mondat múlatja immár az időt, ha ő nem volna, nemcsak nem érzékelnénk a múlást, de el sem hinnénk, ha mégis valahogy kiderülne, hogy múlna [az idő, nem a mondat]. Az időtlen örök jelen - legföljebb erre van esélyünk. Erről írja Cervantes az Első rész kilencedik fejezetében, fesztelenül használva kora spanyol köznyelvét: "...az igazság, melynek anyja a történelem, az idő versenytársa, a cselekedetek letéteményese, a múlt tanúja, a jelen intő példája, a jövendő hírnöke.")

Nem véletlenül nyitottam (és zártam) a fenti zárójelet. Midőn - akkor - megpillantottam Ménard-t a folyosó mélyén, az ablakon át rézsút tűzött be a fény, mint a szentképeken, azonnal, és ismét nem az ünnepi év szorítja e szóra tollamat, Don Quijote ugrott be; nem mintha Ménard afféle hórihorgas, gótikus figura lett volna, kire közhelyesen úgy tekintünk, mintha illusztráció volna ama nagy, spanyol könyvből. Ménard ravaszabbul volt összerakva, egyszerre emlékeztetett az úrra s a szolgájára. De a természet nem követte Daudet híres célkitűzését, melyet igencsak érdekesnek, bár megvalósításában ellentmondásosnak és felszínesnek mondhatunk, egy alakban, mint Tartarin, egyesíteni az Elmés Nemes Lovagot és fegyverhordozóját.

Durván úgy mondanám, hogy Ménard kívülről Sanchónak tetszett, és mindenestül a Lovagnak. Nem alacsony vagy tömzsi (ahogy önmagában [!] Sancho Panza sem az), de mindene pufók. Pufók, vagyis test. Don Quijoténak nincsen is teste, vagy csak mint jelzés, a szellem jelzése önmaga számára; a test mint önnön hiánya. A test, a lovag teste csupán arra való, hogy valaki délcegen ülhessen délceg paripáján, legyen hová tenni a vasrudacskákkal megerősített lehető legtökéletesebb sisakot és vértet, legyen kéz, mely suhogtatja vitéz kardunk. A Don Quijote-i test ugyan a szellem alá van rendelve, de annak nem börtöne, nem lehúz, nem mocskos, hanem eszköz. Szinte áttetsző, légnemű. Bizony meglepődünk, ha vérzik. Ez a test könnyű, csontos, száraz.

Sancho nehéz. Nehéz, húsos, nedves. A nehéz szépségét mondja. Nem állítom, hogy a Lovag nem volna realista, nem igaz, hogy ő egy másik világban élne, oh egy költőiben, ahogy mondani szokás, nem. Ám Sancho Panza realizmusa mégis más. A Lovag annak a világnak a szépségéről beszél, amelyet nem látunk, amelyről megfeledkeztünk, ugyan nem egy titkos világról, de egy olyanról, amelyet éppen ez a Don Quijote-i tekintet fedez föl, ez az őrült, szerelmes, egyesek szerint misztikus tekintet. Sancho pedig a látható világ szépségét mutatja, azt, ami ott van az orrunk előtt, mindig is ott volt, csak egy Sancho Panza kellett hozzá, hogy észre is vegyük. (Ne feledjük, Sanchónak csak Don Quijote mellett van értelme.)

Ménard-nak mindene pufók volt, csak a kézfeje nem. Az oly könnyűséggel repdesett, pontosan jelezve a gondolatai, még inkább a mondatai rendjét, formáját, lélegzetvételét, mintha maga El Greco festette volna. Mintha Beckett vagy Pilinszky János kézfeje lett volna az övé. De gótikussága (legyen ez egyszerűsítő szinonimája most a donquijotizmusnak) nem ebben mutatkozott meg, nem ebben öltött testet pars pro totóként, ez inkább valami tréfaként értelmezhető, a természet szeszélyes humoraként.

Nem ártanám magam Ménard és a Quijote gyönyörű és fölemelő viszonyának elemzésébe bele, túlontúl ismert és túlontúl ismeretlen ténye ez a világ irodalmának (nyugodjék Herr Goethe békében!); akkoriban én erről még semmit nem tudtam, véletlenül trafáltam telibe, az pedig, hogy akkor a folyosón Ménard épp saját készülő művéből (a Don Quijotéból) citált annak a kis, főként (kizárólag!) lányokból álló társaságnak, mely ámuldozva körbefogta, ez a koincidencia ismét csak a természet vagy a teremtés humorának számlájára írandó, és akkor itt nyilván kézenfekvő volna e humor minőségéről fanyalgó megjegyzéseket tenni.

S egyaránt helytelen - kokettált Ménard a lánykoszorúval (plusz én! én!) -, ha akár érdek, akár félelem, akár ellenszenv, akár rokonszenv miatt eltérnek az igazságtól, mely a történelem anyja, a történelem viszont az idő vetélytársa, az események letéteményese, a múltnak tanúja, a jelennek példája és mintaképe, s figyelmeztető a jövendőnek.

Észlelve a néhány oldallal előbbi Cervantes-idézet és e Ménard-mondatok közötti parányi (de mi az irodalomban a hatalmas, ha nem a parányi?) különbözőségeket, melyek a Cervantes- és a Borges-szövegek fordításaiból, azok össze nem egyeztetéséből származnak, és amelyek egy esetleges spanyol fordítás esetén, jó spanyol fordítás esetén természetes módon, mégis csodaszerűen megszűnnének (nem volna értelmük!), tehát mindezt észlelve visszakanyarodhatnék Csuday kiváló dolgozatához - hogy mondjuk a Francisco Rico gondozta 1998-as "kritikai igényű, de a nagyközönségnek szóló" Quijote-kiadás hozott-e olyan eredményeket a felszínre, amelyek indokolttá teszik a "standardként" megjelenő magyar szöveg újabb frissítését, netán újrafordítását -, de nem kanyarodom, egyébként olyan volna ez, mintha a Quijote két kötete közt oszcillálnánk az elbeszélés szellemeként, persze kicsiben!, inkább mesélem tovább e barátság történetét.

E mesélésvágy nem annak szemérmes bizonyítéka, hogy elegem volna az intertextualitásból - micsoda marhaság e kettőt szembeállítani! Mondhatom, engem az intertextualitás sohasem érdekelt különösen, mert ez nem érdeklődés kérdése, a könyvek mindig könyvek közt vannak, s ha valamely könyv nagyon előreszalad, és ennélfogva a szokásosnál is magányosabb, mint ahogy ez a Quijote esetében a helyzet, akkor az megteremti önmagából az intertextualitást. Nincs az a posztmodern kélgyó, mely "jobban" önnön farkába harapna, mint a Quijote.

Rosszul mondtam: azon a lestrapált egyetemi folyosón nem ismerkedtem meg Ménard-ral, csupán jól megnéztem magamnak. Elbűvölt ez a bonyolult Don Quijote-sága. Bumfordiságában is ő volt a finomság maga. Ez a finomság tulajdonképpen nem engedte volna meg a velem való barátkozást. Aztán mégis. Volt a barátságunknak egy korszaka, amikor az ezen való csodálkozásom erősebb volt, mint az a kétségtelen szeretet, melyet az első pillantástól kezdve éreztem iránta.

Ő matematikát és művészettörténetet tanult, és persze portugált, hogy beszélhessen portugálul, a virágok nyelvén. Amire én, úgy hittem, gyöngéd gesztussal, de valójában szinte otromba sértésként, a spanyolt vettem föl. Volt egy spanyol korszakom. Esténte önvádtól mardosva átvettem a spanyol rendhagyó igéket, aztán levetkőztem.

A kispróféta-szemináriumon találkoztunk; Ménard, mert rajongott a filológiáért, én meg véletlenül rosszul ikszeltem be a jelentkezési lapot. De ez mindegy is volt, én semmi konkrétumot nem vártam az egyetemtől, nem akartam kötni magam bármihez, nekem a világgal volt dolgom meg az emberiséggel. Én nem mondatokkal kívántam az időmet tölteni, hanem az univerzummal. Amellyel elégedetlen voltam, de amelynek sorsában, úgy éreztem, hamarost változások állanak be - nem kimondva, de hát nyilvánvalóan azért, mert az én megérkezésemmel új helyzet állt elő. Egyszóval fiatal voltam. Jól mondja a költői bölcsesség: megfürdeni a másik arcában, ez a barátság.

A diktatúra (és ez még a szerencsésebb eset) megkettőzi az életet. Birtokoltam egyet, amelyben húszéves nagy reményű fiatalember lehettem, aki épp fedezi föl a világot, aki "fürkészi a lét titkait", aki fürdőzik barátja arcában, s mindettől erősnek és szinte folyamatosan bódultnak érezheti magát. Vártam, hogy elérjen az élet, vártam, hogy elkezdődjék ez a varázsos valami, és azután el is kezdődött, anélkül, hogy kijelölhető lett volna egy kezdőpont, nem látszott egy kapu, amelyen be kellett vagy lehetett volna lépnem. De velem nem az történt, ami oly sokakkal, hogy várja-várja a kezdetét valaminek, amiben már réges-rég benne van. Vagy fordítva, mint a Kafka-írásban: várakozni örökkétig a kizárólag részünkre fenntartott bezárt kapu előtt, "a törvény kapuja" előtt.

Ezt Pierre Ménard-nak köszönhetem, a barátomnak. Azonnal úgy gondoltam rá, mint a barátomra, noha alig ismertem. Ezen a konstelláción a múló évek sem változtattak. Neki köszönhetem, hogy megszerettem magam, és ezért neveztem a barátomnak. És azáltal, hogy megszerettem magam, megszerettem a világot. Kisebbre, mint a világ, nem is tudtam gondolni. Ez mind Ménard volt, illetve a Don Quijote. Az ő Don Quijotéja.

Pedig volt Ménard-nak egy tulajdonsága, amely falként emelkedett közte és donquijotizmusa között. A finomság legnagyobb tévedése, a finnyásság ez a fal. Nehéz ezt esetenként szétszálazni, és nem is úgy van, mintha ez amannak rosszabbik orcája volna, vagy árnyéka. Még csak erőtlenségnek se mondanám. A finnyásságot is lehet kedvelni (úgy értem, a másét), arisztokratizmusát, bátorságát a szembenállásra, megalkuvást nem tűrő értékközpontúságát.

Ménard-nak, ahogy a magyar értelmiségi szleng mondja, a szar se volt elég szar. Emlékszem megvető pillantásaira, amikor valamit meggondolatlanul dicsérni merészeltem. Vagy amikor nem mutatkoztam hajlandónak az egykötetes Horatiust, nem, Platónt, mit tudom én, a teljesebb háromkötetesre kicserélni. Vagy két új novella miatt a Borges-kötetet. Ja, most látom csak, ezek rossz példák, ezek éppen a finomságának bizonyítékai, én pedig, hajdani, finom (!) sérelmeim hálójába bonyolódtam.

A Don Quijotéról való vélekedését is a finnyásság bizonyítékaként láttam. A Don Quijote - így Ménard - mindenekelőtt bájos könyv volt; most alkalom hazafias pohárköszöntőkre, nyelvtani pöffeszkedésre, trágár luxuskiadásokra.

És a dicsőség? - kérdeztem diadalittasan; a dicsőségben nem korrupciót láttam, hanem, metaforikusan szólva, istenbizonyítékot.

A dicsőség: meg nem értés, és talán a legrosszabb fajta - válaszolta hidegen, és kellemetlenül hosszan tekintett rám.

Kettős életről, kettős történetről beszéltem. Mert mindez, ifjúságunk "ismerkedési estje" a diktatúra firmamentuma alatt játszódott, "széles valagával a félelem ült a városon", idézet vége. Ha őszinte akarok lenni - ami nem természetes törekvése az embernek -, diktatúrában kizárólag egy történet létezik, a diktatúráé. És az, értelemszerűen, elmesélhetetlen. Ezért olyan nagy a csönd a diktatúrában. Csak a züllött szél sivít hidegen. (Ez egy szép gondolat!) A diktatúrában csak a diktatúra van. Nincs semmi, kizárólag a diktatúra. De akkor mi a helyzet velünk, avval, akit a tükörben láthatunk, mi a teendő evvel a kétértelmű semmivel? A semmi elleni küzdelmünkben (inkább rossz birkózás volt ez, mint bármiféle hősiesség) nem számíthattunk senkire, csak magunkra. Egymásra is alig. Egyszerre akartuk a diktatúra őrületében a normalitásunkat megteremteni és kikezdeni a diktatúra romboló, mindennapi, tompa normalitását. Ez ugyanannak a hiánynak volt a két arca. (Természetesen nem lehetett normálisan normálisnak maradni, hisz folytonosan föl kellett tenni a kérdést, hogy most akkor egy normális országban egy normális ember mit tenne - és ez akkor sem normális, ha aztán azt tettük, amit normálisnak lehetett nevezni; a normális épp azért normális, mert nem kell rajta gondolkodni.)

Mindnyájunknak megvolt a vesszőparipája.

Volt, aki a szerelem természetének tanulmányozására adta magát, és a sokéves kutatás kénytelen volt megállapítani, hogy a diktatúra a szerelmet is szétrágta (mint a moly, nem mint a tigris), hogy nem lehetséges a szerelem a diktatúrában, nincsen, a szerelem sincs, pedig arról úgy gondoltuk, mindig van, de legalábbis mindig lehetséges. De nem. Ez a barátunk megtalálta a semmit, a saját semmijét. Az ő ideje így telik.

Másikunk, egy matematikus, öltözködni kezdett. Színeket hordani. Mert a diktatúrában szín sincs, minden szürke, még a munkásmozgalom vörös zászlaja is. Ez a diktatúra, a miénk ("a miénk") a hetvenes évektől fogva már puha volt, mint a szar, legszívesebben nem csinált semmit, fenyegetése e semmittevésben rejlett. Egy izmos, "rendes" diktatúra azonnal lecsukatta volna azt a fiatalembert, aki szűk, téglapiros farmerjában, "vé" kivágású, kanárisárga moherpulóverjében zsebre dugott kézzel, fütyörészve vágott át a Moszkva téren, igyekezve a Matematikai Intézetbe. Vagy haragoszöld selyemingben. Lila pólóban. Berzsenyszín vászonnadrágban. Világoskék (mint Franco Nero szeme színe) mellényben, pöttyös zokniban. A diktatúra ésszerűen cselekedett volna, és félő, hogy a magába süppedt, fáradt utazóközönség a metrón kis, nyögésszerű sóhajjal (föllélegzéssel) nyugtázta volna, hogy eltűnik közülük ez a nyugtalanító kanárimadár. Magyarország 1956 után mindenestül vereségben élt. Vagyis magányban. A magány pedig az árulás melegágya.

Én a munkában láttam a menekülés útját. Nem jó szó a menekülés, túlzón önsajnáló és romantikus. Azonkívül nem is lehetett elmenekülni. Mindenesetre élni szerettünk volna és nem csupán túlélni, utakra lelni és nem csupán kiutakra. Don Quijotének képzeltük magunkat, mert az őrültség látszott az egyetlen normális lehetőségnek. Ahogy Unamuno mondja: Képzeletünk szép értelmetlenségekkel telt meg, s azt hittük, hogy egyben igazság is az, ami csak szépség. Utólag úgy tetszik, inkább a Don Quijote light változatát, a musicalverziót tartottuk szem előtt.

Ménard volt a nagy kivétel. Azt tartotta, hogy minden elavul - egy bölcseleti tan kezdetben a világmindenség valószínű leírása; múlnak az évek, s már csak egy fejezet, ha ugyan nem csak egy bekezdés vagy egy név a filozófia történetében -, az irodalomban még nyilvánvalóbb ez az elavulás. Ezt ő a Quijotéra is vonatkoztatta, amit mi nem merészeltünk. Semmi új nem volt ezekben a nihilista megállapításaiban (mint minden nihilizmust, nagy ellenkezéssel és nagy ujjongással fogadtuk); csak az elhatározás különös, amelyet Pierre vont le belőlük. Eltökélte, hogy elébe megy a hiábavalóságnak, ami az ember minden fáradozására vár. És ezen a ponton sikerült Ménard-nak egyesítenie azt, amit a diktatúra kettészedett, vagyis figyelembe vette mind a diktatúrát, mind a, használjuk ezt a nagy szót, létet. Históriát és ontológiát satöbbi. Vagyis az igazi Don Quijote-i magatartást valósította meg, egyszerre reagált a mindenre és a semmire.

Rendkívül bonyolult és eleve jelentéktelen vállalkozásba kezdett. Arra áldozta gondját és éjszakáit, hogy idegen nyelven megismételjen egy korábbról létező könyvet. Szaporodtak a piszkozatok; kitartóan javítgatott, és több ezer kéziratlapot tépett össze. - Emlékszem kockás irkáira, fekete törléseire, furcsa nyomdai jeleire és rovarbetűire. Szeretett alkonyatkor kisétálni Budapest külvárosaiba, főleg Csillaghegyre; rendszerint irkát vitt magával, és vidám tüzet gyújtott vele.

Nem engedte, hogy bárki is beléjük tekintsen, és gondja volt rá, hogy ne éljék túl. Hasztalanul próbáltam rekonstruálni őket.

Vagy mégsem volt olyan vidám az a tűz? Mert ugyan meglehet, hogy az épeszűség egyetlen útja-módja a bolondság, de aki bolond, az magányos. Nincsen olyan Don Quijote, aki ne maradna egyedül, mint az ujjam. Ez szabadságának az ára.

Míg Ménard valójában írta-nem írta a Don Quijotét, példás szorgalommal, szellemi buzdultságban, a lehető legmagasabb szakmai színvonalon, mintegy az életet ennek szentelve - addig kívülről mi látszódott? Tehetetlenség, valamiféle szárazság, alkotói kietlenség, az, hogy nem írja meg azokat a művészettörténeti könyveket, ahogy ő mondta gőgösen, és jól mondta, hézagpótló szakkönyveket, melyeket tehetsége és ő maga is személyesen és magabiztosan ígért. Az egyre növekvő hiány, a rés a várakozás és a teljesítmény közt, egyre fájóbb lett.

Én, ahogy mondani szokás, belevetettem magam az életbe, amelyet azonosnak tartottam a munkával. Amelyről Ménard-ral ritkán beszéltünk, és ugyan nem kellett azt gondolnom, hogy fumigálná őket, sőt, de valahogy mindig tőle értesültem mások fanyalgásáról. Ménard megjelentetett ún. előtanulmányai jelentős érdeklődést váltottak ki, igazolták írójának tehetségét, várakozást keltettek - aztán semmi. A semminek, a semmittevésnek, a bénultságnak, az elnémulásnak, a tehetetlenségnek (melynek ezer és egy gyökere lehet) a diktatúra mindig szállított egy kis hősies, kétértelmű aurát, az elért teljesítményt mindig bevonta a kollaboráció őrült vádjának ragacsos lepedékével. (Ez a ragacsos lepedék, ez is szép gondolat!)

Eltávolodtunk egymástól. Már nem érzékeltem, nem láttam azt, hogy hatalmas, láthatatlan vállalkozásaival és a látható csődjével, lustaságnak tűnő lustaságával és semminek se tűnő, gigászi szorgalmával mintegy kicselezte a kicselezhetetlent, s lett így őrzője a szabadságnak.

Életének keretei stabilnak tetszettek, ha nem is nyugodtnak; az átlagértelmiségi hajszolt életét élte, állandó munkahelye mellett három félállásban lektori jelentéseket írt egy kiadónak, biztosító matematikusokat szakvéleményezett, és puffadt aktatáskájával rossz világítású, áporodott levegőjű TIT-előadótermekbe rohant, ahol a táblaképfestészet, a performance és a Gödel-tétel kapcsolatáról tartott kultúrpolitikailag pikánsnak mondható előadásokat.

És akkor hirtelen-váratlan elvált. Elvette az asszisztensét, egy fiatal, céltudatos lánykát. Lett egy ikrük. Ám kisvártatva újra elvált, most talán az asszisztense asszisztensét vette el, akinek már volt, véletlen, szintén egy ikerpár gyereke, szóval vagy háromszor nősült, fiatal csajok, követhetetlen gyerekviszonyok, a lakás mindig az előző nőnél, a finom könyvtár (megannyi háromkötetes Platón) - hát az hol jött, hol nem.

Mindezt én már csak másodkézből tudom, elhagytam őt. (Ő is engem.) Ő folyamatosan hű maradt magához, mert hű maradt Don Quijotéhoz. Ménard megértette magát, ez a mindenestül szellemi ember fölfedezte magában a testet, a Sancho Panzát, és abban újra a Don Quijotét.

Közben eltelt harminc év, összedőlt a diktatúra, megöregedtünk; ha nem figyelünk, rátaposunk egy friss unokára. Egyre-másra ünnepeljük barátaink és barátnéink egyre kerekebb születésnapjait.

Most a feleségem a soros. Amint régebbi filmeken látni lehet, ahogy a hatalmas születésnapi tortából kilép egy lenge ruházatú táncosnő, most divatba jöttek a Chippendale-fiúk, a vetkőzős fiúkra szinte iparág épült, internet, ügynökség, miminden. A feleségemet a sógornői egy ilyennel lepték meg. Akarod, hogy nagyon fiatal legyen? Nagyon ne legyen fiatal, hallottam a feleségem hangját. Van a nem fiatal értelmiségi nőknek egy nevetése, a sértettségnek, gúnynak, görcsösségnek, szemérmetlenségnek és hatalomnak ordenáré keveréke, amelyet szeretnék nem hallani. A feleségem készített egy nagy fazék gyümölcsbólét, a specialitása, a sangriának egy magyarosított változata, kelet-európai mutáns - gyors, alattomos ital. A nők bemelegítettek, hangosan nevetgéltek.

Rád itt ma nincs szükség, lett mondva, ez nem az ironikus lábjegyzetek délutánja. Rövid bizonytalankodás után mégsem sértődtem halálra; nem kellett a házat elhagynom, a részemre kijelölt belső szobában úgy helyezkedtem el, hogy lássak valamit a "cécóból". Ezt a szót használták a nők, jó cécó lesz.

A művész megérkezését taps és kiáltás fogadta. Mintha futballmeccsen: Hajrá magyarok! Mindent bele! Ketten jöttek, a másik lehetett az asszisztense vagy inkább főnöke, ő hozta a magnót, fontoskodva kereste az elektromos csatlakozást. Olvastam és leselkedtem. A táncos tógaszerű fehér lepelt viselt, illetve játszott vele, mintegy vele táncolt, flörtölt, közben eltakart, fölfedett, mondhatni a szokásoknak megfelelően. Rövidre vágott, citromsárga haja, akár a román futballistáké, ezüst szélű, fekete bársony álarc, a rejtély növelésére. De én azonnal fölismertem. A teste nem volt öreg, de nem is az az izmos, atletikus; kifejezetten húsosnak tetszett, ez a húsosság fedte el az időt (jobban, mint az álarc).

Táncával körbesimogatta a nőket, lebegtette a fátylat és a csípőjét. Nem volt rossz. Sógornőim sikongattak. Ja, a feleségem is. Különösen, amikor Pierre Ménard (most már újra Esti Kornél?) elengedte a leplet, és ott állt egy szál tanga alsóban, ágyéka a lányok fejének magasságában, mindnyájan a feleségemre néznek, Pierre közelít, mintegy kifordítja az ünnepeltet a "nézők" közül, egy billentés, egy siklás, s már csak a meztelen férfi far rengését láthatni, ez áll az ünnepelt és köztünk.

Véget ért a műsor. Nem mozdultam, gyorsan és halkan sírtam, mint mindig. Olyan volt, mintha magát Don Quijotét láttam volna. Azt láttam meg Pierre-ben, amit ott először az egyetem folyosóján: magát a szabadságot. Nem az övét, inkább az enyémet. Hogy van nekem. Igen, Pierre Ménard rezzenéstelenül, megalkuvás nélkül folytatta reménytelen, komoly és nevetséges munkáját: az életét. Boldognak kell elképzelnem Pierre Ménard-t.

Feleségem visszatetszőnek találta, hogy a férfi, a másik, még őelőttük fizette ki a partnerét, számlálta a kezébe a pénzt, s közben mindketten nevettek. Hogy ez már nem tartozott volna rájuk, ez a magánjelenet. És hogy nem akarok-e tőle valamit kérdezni. Nem. Mert hogy ő látta, de legalábbis látni vélte, hogy én leselkedtem. Igen. Hogy mégiscsak tíz centire volt az arca, a szája a táncos ágyékától, amikor az levette a tangáját, és megperdült. Igen. És hogy tíz centi az mégiscsak tíz centi. Igen. De hogy én a legkevésbé se izguljak, mert be volt csomagolva. Hogyhogy becsomagolva? Hát mintha egy zokniba, valahogy úgy, de az hátulról nem látszódott.

Vállat vontam. Ha akarom, ez most van, most vonok vállat, Csuday épp a Quijote első mondatát elemzi, illetve hasonlítja össze a Győry Vilmos-, a Szász Béla- és a Benyhe János-variánsokat. Okkal jegyzi meg, hogy az első mondat, En un lugar de la Mancha, de cuyo nombre no quiero acordarme satöbbi (a mű talán legismertebb mondata, amelyet már a spanyol kisiskolások is emlékezetből fújnak; Ménard kezdőmondatát, En un lugar de la Mancha etc., a kutya se ismeri, hát igen, változik a kultúra szerkezete), szóval hogy ennek a fordítása különös figyelmet igényel. Annál sajnálatosabb, hogy a magyar változat több sebből is vérzik. Rico lábjegyzetben hívja föl a figyelmet, hogy a mű és a hős legelső "szituálásában", a mondat élén álló megjelölésben a 'lugar' valójában "helység" értelemben volt használatos a XVII. században (a mai spanyolban a 'lugar' helyet, tartózkodási helyet jelent inkább). A szerző, ellentétben mindhárom magyar szövegvariánssal nem "faluként" ('aldea') nevezi meg a települést, holott megtehetné, s később gyakran meg is teszi.

A 'de cuyo nombre no quiero acordarme' szerkezetben a 'quiero' (akar) ige használatával is hasonló a helyzet. Rico szerint 'no voy, no llego a acordarme ahora' értelemben használták, ami nem valaminek az akaratlagos elfojtását, a szándékos elfelejtést fejezi ki, hanem a beszélő feledékenységét. A 'no quiero acordarme' eszerint nem "a nevét nem is akarom említeni"-vel fordítandó, hanem inkább így: "ami most nem jut eszembe, nem akar eszembe jutni, hirtelen kiment a fejemből".

Igen.