Esti Kornél első gyilkossága

Vázlat

Akkoriban Esti Kornél éppen kutya volt. Ezen most nem szőröznék sokat, a ki-kicsodával, hiszen, nézzük csak a mondatot, hogy mi egy kutya, azt többé-kevésbé tudjuk, illetve nem tudjuk, de van bennünk egy kép, négy láb, szőr (adott esetben természetes trimmelés nélküli nyakszőrzet), hanghatás (vau! vau!), kész-passz; a másikba meg, az alanyba, Estibe nem érdemes belebonyolódnunk, mert hát ő éppenséggel eleve a lehetségesnek van föltételezve, maszknak, ürességnek, bárminek, Jedermann-nak, bár arra talán kevesen gondoltunk, hogy négy lába volna.

Szeretik (hogy kik, abba ismét csak nem mennék bele, mert akkor abba is bele kéne, itt és most, hogy ki vagyok én, konkrétan nyilván, hogy hány lábam van - a tehénállás nagyon nagy hiba! -, ám ha ez a kérdés létezik, vagyis értelmesen föltehető, akkor per definitionem nincs rá válasz, ha meg mégis volna, akkor nemcsak kérdés nincs, hanem Esti Kornél se nincs), szeretik, szeretés alatt van, ha Wittgensteint citálok, ilyenkor úgy van érezve, átlátnak rajtam, alkattól (stb!, de ne politizáljunk) függően ezt javamra írják vagy szememre lobbantják, és ettől rövid időre megnyugszanak, elmajszolnak egy kis dolcét, majd talán még szundítanak is egyet (munkahelye válogatja, a bányászok például ezt nem engedhetik meg maguknak, az éjszakai sihtában sem), ezért most Wittgensteint citálok: "A dolgoknak számunkra leglényegesebb vonatkozásait elrejti előlünk egyszerűségük és ismerősségük. (Az ember épp ezért nem veszi észre ezeket, mert ott vannak a szeme előtt.)" Ezért rúgom föl az egyszerűséget és ismerősséget, ezért. Abból, hogy Esti nekem vagy akár mindenkinek kutyaként jelenik meg, nem következik, hogy Esti tényleg az. Csupán az a kérdés, mi értelme volna ezt kétségbe vonni.

Mivel manapság abban a tévedésben élünk, hogy az élet értelme a boldogság (amelyet nem vagy alig bírunk megkülönböztetni a jókedvtől), okkal ötlik föl a kérdés, boldog volt-e Esti Kornél. Erre nehezen tudnék válaszolni. Reflexből nemet mondanék. Én legalábbis nem lennék az az ő helyében. Esti története a XIX. század közepén kezdődött, Lord Tweedmouth áldozatos tenyésztői munkájával egy életművet alkotott, a Golden Retrievert. 1865-ben (két évvel a mi Kiegyezésünk előtt!) beszerzett egy sárga retrievert, mely egy fekete Wavy Coated Retriever alomból származott, hogy azután 1868-ban (egy évvel a mi Kiegyezésünk után!) ezt keresztezze egy májszínű Tweed Water Spaniellel. Az első alomban négy kölyök született, ezek képezték Esti Kornél kialakulásának alapjait. Nem is folytatom, világos, hogyan és mire megy ez, legföljebb annyit még, hogy Estinek, fajtájának megfelelően, rendkívül puha fogása volt, akár tojást is képes volt apportírozni, meg az a lágy harapás, hát arról tényleg tudnék jócskán mesélni, oly izgatóan hatott...

Esti a legtöbb kutyaközhelynek eleget tett. Ha rád nézett, nem lehetett mást gondolni, mint hogy néz azokkal a szomorú kutyaszemekkel. Volt ebben némi színpadiasság is, úgy nézett, mint egy rossz színész, aki a hűséges kutyaszemeket játssza. Kornél, ezt azonnal hagyd abba, légy szíves - de ő úgy tett, mint aki nem érti, mit akarnak tőle. Esti szimmetrikus volt, élénk, erőteljes, kiegyensúlyozott mozgású, engedelmes, intelligens, barátságos, szelíd és bizalmas, a házban mégsem szerették igazán, konkrétan és főként a ház gazdája nem szerette. Ellenszenvnél kevesebb, inkább közömbösség volt ez, melyet a ház gazdája nagy erőkkel védelmezett; Esti behízelgő modora, szinte giccses tetszeni vágyása nem tette könnyűvé helyzetét, már-már kísértésbe jött olykor Herr und Hund-ot játszani, megsimítani Esti arányos s jól formált, széles, de nem durva agykoponyáját, mely jól illeszkedett a nyakhoz, megvakargatni közepesen nagy, körülbelül a szem vonalában tűzött füle tövét, jól van, öregem, jól van, mondani nem kevés önsajnálattal, Esti vélelmezett magányában a sajátját látni és ezt egyszersmind megosztani... Aztán valahogy mégsem. A hiányzó szeretet viszont azt jelentette, hogy ha Esti valamiben hibázott, mondjuk váratlan, vegetárius szenvedélytől űzve kikaparta a paradicsomtöveket, akkor a türelmetlen ingerültséget nem gyeplőzte semmi. Mily kietlen egy ily szenvtelen kapcsolat, gondolta sötétebb óráin Esti - szavakkal így fordítanám le azt a konyulást, melyet időről időre le lehetett olvasni farokról (a végén nem lehet görbület!), fülről, tekintetről; noha Estinek sokszor támadt az az érzése, hogy nem egészen érti a szavakat, csak félig, vagy, félre álszerénység!, háromnegyedig, négyötödig, öthatodig, de folytathatnám öntudatosan bármeddig, mindig marad egy kis rész, egy vékony gyűrű a szó értelmezési tartományában, egy kis különbség az egész és a birtokolható közt; rémlik, van ilyen felvágott vagy inkább sonka?, afféle zsírbetét. Hát ez most nem lett valami izmos hasonlat.

Arról nem is beszélve, hogy Esti felvágottat, sonkát sose kapott, mindig az unalmas kutyaeledelt csak, minden este ugyanabban az időben. A ház gazdájának még ez is sok volt, ő a maradékokat lanszírozta, a kutyák egyetlen okát és célját ezeknek az úgynevezett maradékoknak az elpusztításában látta, a maradékfelszámolásban, felfogása szerint az enyhén romlott maradékmegoldás is elsőrendűen kutyafeladat, úgyhogy vissza is veszem, kapott már Esti száradtan felkunkorodott végű felvágottat, nyákosra érett, foltos parizert, melyet a jégszekrény mélységes mélyében felejtettek, vagy kékesbe játszó, felpuhult kötözött sonkát. A ház gazdája hivatalosan nem tudott elveinek érvényt szerezni, csupán morogni volt lehetősége (mintha maga is kutya volna!!!, tréfálhatnék), jó, hogy már extra borjúbécsit nem kap őurasága!, így aztán kénytelen volt mindezeket titokban belecsempészni Esti ételébe, vagy adta külön oda neki, akár valami különleges csemegét. Az is volt, csemege, Esti hálásan nyalta meg a vonatkozó kezet. A ház gazdája undorodva összerázkódott. Ha szeretne, ez se így lenne, gondolta Esti, és újra megnyalta a kezet.

Nos, meglehet, hogy én nem volnék boldog Esti Kornél helyében, meglehet, ő sem az - mindazonáltal elégedetlen sem, érzelmeit ugyan nem viszonozták mindenestül (konkrétan egyáltalán nem viszonozták), de az a bizonyos fegyelmezett figyelem mégiscsak biztonságot jelentett. És ott volt a nagy kert is, ahol Esti időnként látszólag ok nélkül, vágtázni kezdett, oly gyorsan, harmonikusan (lábai bármilyen szögből nézve soha nem fordultak ki vagy be, nem léptek keresztbe egymásnak), oly erővel, hogy ez még a ház gazdájának csöndes elismerését is kiváltotta. Vagy inkább bámulatát. Bámulta Isten teremtményét, ekképp kollégáját, amint mintha épp köszönetet mondana teremtőjének. Hogyan is lehetne másképp értelmezni ezt a tobzódást?

Most már lassan elkezdődhetne a történet. De előbb még szólnom kell Esti életének vagy létének (az említett boldogságszerűség mellett) két, mondjuk így, oszlopáról: az Istenről és a macskáról, más szóval a félelemről és a gyűlöletről.

Esti folyamatosan félte az Urat, ha dörgött vagy villámlott, vagy dörgött és villámlott, átérezve parány voltát, reszketés fogta el; teliholdnál, ha nem látom, nem hiszem, panaszosan, eleget téve a leglaposabb közhelynek, igen, panaszosan vonyított az ég felé. A ház gazdája vagy nem volt muzikális vallásilag, vagy más okból nem érzékelte itt a metafizikai dimenziókat, kizárólag azt látta, hogy Esti Kornél egy beszari alak; ha istenélményed van, akkor örüljél, bazmeg, ugrálj, ujjongj, hogy neked sikerült, nem pánikban az ajtónak ugrálni, és különösen nem az üveges teraszajtónak, mert be fog törni, bazmeg, Kornél, és nem fog fizetni a biztosító, Kornél, és akkor mi lesz. Azt se tudod, mi a pénz, hülye kutya. Ne mondd, hogy hitelkártya, mert belédrúgok. Nyulambulam. Esti nem volt abban az állapotban, hogy a mondottakat és ki nem mondottakat megfontolhatta volna, minden ízében remegett, és mindenestül a nyíló ajtó rését figyelte, hogy beronthasson a lakásba. Ember bent, kutya kint, a ház gazdája ragaszkodott a konzervatívnak, de legalábbis formálisnak mondható világképhez, Esti ezt nem is opponálta, nem érezte méltánytalannak, a szoba amúgy nem vonzotta, és a hideget is jobban tűrte, mint a házban lévő (föllelhető) különböző korú nők gondolták, midőn hisztérikusan könyörögve, fenyegetve igyekeztek a bentlakást természetesnek feltüntetni. Végül is a Golden Retriever alakítói egy olyan kutyát akartak, aki a lelőtt vadat felkutatja és behozza a vadásznak, szóval vadászkutya, na. Igaz, ez régen volt, azóta sok hígított vér lefolyt már a vérvonalon. Esti vadászképességei mélyen eltemetvék a személyes és közös múltban, és akkor még finom voltam.

Esti félelme oly látványos formákat öltött - középpontjában az egész testet rángató reszketés -, hogy ez a ház gazdáját is megfogta, részvétet csikart ki belőle, még az sem zavarta őt, hogy a remegő Esti szájából csak úgy ömlött a nyál, a rettegésnyál, föl kellett utána törölni a parkettet. A metafizikai magyarázat talán mégis sántít, mert Esti a mindközönséges tűzijátékoktól is frászt kapott, az év mélypontja szilveszter és augusztus huszadika volt, ebben a mondatban inkább a kenyér és alkotmány, mint Szent István királyunk ünnepe. De mit tűzijáték! Ha a szomszédék ördög gyereke - vagy unokája?, de ne vágjak a dolgok elébe -, számos figyelmeztetés ellenére!, rendszeresen és minden látható, vagyis kiszámítható ok nélkül petárdákkal játszódott, Esti Kornél már iszkolt is a zongora alá. Esti Kornél iszkolása, okkal hihettem, hogy ebben több van, mint ez a kicsinyes, állati félelem. Nem kizárt persze, hogy a XXI. század istene kissé összezsugorodott mondjuk az Ószövetségéhez képest, és a villámok firmamentum bevilágító sejtelmes és vad cikázását metaforikusan is felváltotta egy rosszcsont unatkozó durrogatása. Esti fantáziával pótolhatta a különbséget. Ha egyáltalán létezett számára ez a különbség. Esti finomságában, mert e finomság kétségbevonhatatlan, volt valami egyszerűség, valami finoman durva gyakorlatiasság; mint a futballistákban. Négy lábbal természetesen nem vagy nehézkesen lehet focizni, hiába gondoljuk logikusan, hogy a négy több, mint a kettő.

A macska-gyűlölet-oszlopot messzebbről kezdem. Esti Kornélról okkal föltételezném, hogy ő a szabadság, a kötetlenség maga. Másrészt meg ott a régi példázat a kutya és a farkas életének összevetésével. És valóban, Kornél viszonya a kerítéshez, a kert kerítéséhez nem volt drámainak mondható. A kerítésben nem szabadsága megnyirbálását látta, nem is tudom, igazából, ott, legbelül mit gondolt róla. Noha. Noha Esti hanghatás esetén (lám, ide srófoltuk le a metafizikát), ha senki nem tartózkodott a házban, vagyis hiába ugrott újra meg újra egyre bolondabbul az ajtónak, a tábla üvegnek, nem akadt szív, mely megenyhüljön - ilyenkor többnyire elszökött; egy kerítés sose tehető oly tökéletessé, hogy egy Esti Kornél ne találna rajta kibúvót. Elképzelhetetlenül szűk réseken képes átcsuszakolnia magát. Az elveszés híre, magam is meglepődtem ezen, hidegen hagyta a ház gazdáját. Báj, pusziket, báj, édes Kornél, szép vót, jó vót, ennyi vót. Hajlamosak volnánk ezt a blazírtságot gonoszságnak vagy kegyetlenségnek vagy, mintegy fordítva, manírnak tartani, de nem: csupán közömbösség. És ha megkerül, és eddig mindig megkerült (Esti barátkozós lény lévén, mindenkivel szóba állt, meg amúgy is rá volt vésve a telefonszám a nyakörvére), jóakaratú emberek telefonoztak, és a ház gazdája egykedvűen hazudta, hogy mennyire hálás e segítőkészségért. Rossz kutya, nem elmegy. Aztán odasúgta akaratlan bensőségességgel: Válaszd csak nyugodtan a szabadságot, édes Kornél. Esti ugrált örömében.

A tárt kapu önmagában nem hozta Estit kísértésbe, amiből ismét kitetszik, hogy ő a kerítésben nem látott okvetlenül szabadságkorlátozó tényezőt. Fölteszem, nem is tűnődött efelől; manapság ez nem szokás. Diktatúrában jön egy gonosz, szőrös mancsú szörny, és elrabolja a szabadságunkat. Világos, jól átlátható helyzet, a szabadság oda, meg lehet próbálni visszaszerezni, előre, fiaim, előre, kurucok!, vagy ha ez semmiképpen nem lehetséges, mert semmiképpen nem lehetséges vagy szükségszerű, esetleg alkati félénkségünkben, rosszabb esetben beszari gyávaságunkban úgy ítéljük, hogy semmiképpen nem lehetséges, akkor mondjuk lehet az emlékét őrizni vagy átadni a következő nemzedéknek és így tovább. A diktatúrában a szabadság helyzete így biztos, presztízse egyre nő, hiányával egyre több nyomorúságunk magyarázható, az egészen személyesek és az egészen univerzálisak is, akár egy falat kenyér, olyan, csak arra kell ügyelni, hogy ne sodorjon el az önsajnálat édes-piszkos árja. (De elsodor, itt elsodor.) Ám a szokásosnak mondható európai hétköznapokban a szabadságot természetesnek vesszük, nem vágyjuk és nem laudáljuk, nem foglalkozunk vele, ahogy a levegővétellel sem, különösen nem kertes házban. A szabadság ma Európában, így ott a kertben, a nyíló, csukódó kapu előtt sem, nem téma. A szabadság és a biztonság közti régi küzdelemből ez idő szerint az utóbbi foglalkoztat minket. Amiképpen Esti Kornélt a petárdák újgazdag pufogása vagy általában az égi villamosság töltötte el félelemmel, azonképpen minket a ... mi is?, hát a világ, az, hogy semmilyen módon nem ismerjük ki magunkat, idegenként bóklászunk és hiába a felvilágosodás racionalitásának fennköltsége, erősen kopottas, fakó fennköltsége, dzsungelben élünk, és ott bizonyos óvatos eljárás javallt. De aki szabad, az nem óvatos. De akire ráijesztettek, az ostoba, ha nem az.

Esti Kornél a legkevésbé sem töltötte be előírásszerűen egy megbízható házőrző szerepét (láttuk, volt genetikai alibije), mindenkit, boldogot s boldogtalant, túláradó jókedvvel fogadott, nemcsak udvariasan, hanem mintha személyre szóló örömmel, úgyhogy az érkező nemcsak ama dzsungelről feledkezett meg, hanem azt is hihette, ő Tarzan (!). Igen, Esti Kornél boldogan csóválta a farkát. (Egyszerű dolgok ezek.) Banálisan a postást ugatta csak meg, egy kedves fiatal fiút, aki ijedt mozdulatlanságban szemlélte Esti tombolását, és látszott, Estinek azt is sikerült elhitetnie a fiatal emberrel, hogy ő a hibás. Hoszszan természetesen nem maradhatott a kapu nyitva (Esti is mindennek ellent tudott állni, csak a kísértésnek nem), de például nyugodtan ki-be lehetett állni az autóval, eközben nem slisszant ki. Hacsak.

Hacsak, és itt következik a beígért létoszlop, hát én olyan száz méterre saccolnám, de hetven biztosan, ha ezen a rádiuszon belül macska, falis catus nyert (a sors, a Teremtő vagy, most legyen bánat, tudja a bánat, ki által) elhelyezést, Esti, mintha puskából lőtték volna ki, most bizony jól jött a négy láb, úgy zúdult az "irányba". Gyorsulása kifogástalan volt, mint a Trabanté a Trabant-Használati Utasításban, megfelelő és jól koordinált lépéshosszt mutatva. (Bármilyen szögből nézve a lábak soha nem fordulnak ki vagy lépnek keresztbe egymásnak, ja, ez már volt. A sebesség növekedésével a lábak a test súlyvonalának közepe felé mozdulnak el. Ajánlott, hogy Kornélt laza pórázon mutassák be, hogy a természetes mozgás látszódjék.) Szerintem se nem látta, se nem hallotta, se nem szagolta, megérezte a macskát. Akkor is, ha az egy parkoló autó alatt hevert a távolban; észlelte.

Arra, ami egy ilyen észlelés után következett, nem szívesen gondolok, bár éppenséggel tekinthető a közkeletű Esti-kép elmélyítésének; Esti vad oldalsó mozdulatokkal rázza és rázza a nyakánál (el kell tekintenem a szép, de itt kedélyeskedő grabancánától) fogva a macskát, a mozgást akár játékosnak is mondhatnánk, ha nem volna hősünk pofája lucskosan véres... Noha a házban ezt ("ezt") mindenki elítélte, minden ha és amennyiben nélkül, titkos büszkeség nem bonyolította a helyzetet ("azért jól megadtuk ennek a senkiházi macseknek"), a reagálások mégis aránytalanul enyhék lettek, olyan grabancosak, a nyelv nincs fölkészülve a természet brutalitására, rossz kutya, nem szabad, ismételgették fáradt píszível, csak a ház gazdája hallgatott s nézett meglepődött érdeklődéssel Estire, ahogy az lustán, elégedetten és nagyon nyugodtan, mintha mi sem történt volna, sétált viszsza. Ejnye, ejnye, édes Kornél, hát ki micsoda lakozik tebenned...

Szikrázó ősz volt, a nap már ferdébben sütött, az árnyékok élesebbek, a meleg, akár egy váratlan és meg nem érdemelt ajándék, Esti Kornél minden minutumban tudhatta, elmúlt a nyár, és minden minutumban érezhette, szép az idő, hunyorogva hempergőzött az almafa alatt, létöröm, szó nélküli létöröm, mely almafa minden második évben elképesztően bő termést hozott, így most is, mintha csatlakozott volna Esti létöröméhez; Estit többfunkcionális kapcsolat fűzte az almához, elébb játszott vele, lényegében labdázott, óvatosan harapgatta, akár egy élőlényt, tolta a füvön előre az orrával, ha megakadt, mellső lábával odapofozott (azonnal megmutatkozott az almák előnye a sünökkel szemben), Esti Kornél könnyednek mutatkozott, akár a híre, és aztán addig-addig játszott, míg fel nem falta csutkástul az egészet, és ez a felfalás is Esti volt.

Ekkor csöngettek, ami nem lepte meg Estit, fektében, alma-túrtában már látta az autót, amint megáll a kertkapu előtt, nem is mozdult. Egy másik életről álmodozott épp, közben fel-felkapott a levegőbe egy légy után, többnyire elkapta őket, gyönge volt bioszból, nem tudta, hogy az őszi légy gyöngécske, mint az őszi légy, akként is hullik - légy és alma! gasztronómiailag nehezen képviselhető álláspont! -, nem mintha elégedetlen lett volna evvel a mostanival, szinte minden elemét szerette, a legyet, az almát, a kertet, a rohanásokat, a macskát, az őt körülvevő embereket, a ház gazdáját gazdájának tekintette, aki szavatol a világ érthetőségét illetően, a kis távolságtartást tudomásul vette és végső soron fütyült rá, ha én szeretem, akkor szeretés van, kábé így foglalta össze (ontológiai) optimizmusát; a másik élet szóról szóra ugyanilyen volt, mint ez, de azért mégis egy másik, ezért lehetett álmodozni felőle. Rend volt tehát Esti életében, és soha nem gondolta azt, hogy ennek köze volna az unalomhoz. Esti Kornél soha életében nem unatkozott. Jó, hogy megvan ez a mondat, emblematikus szépségű, de rosszul mondtam. Esti éppen hogy hosszan, színesen, átélten tudta ecsetelni, most az előtte ingó fűszálnak, az unatkozás szépségét, ekképp szükségszerűségét, azt, hogy ő például megtanult unatkozni, az idők során kimondottan baráti viszonyba került az unatkozással, a saját unatkozásával és magával az unalommal, ez úgy hozzá tartozik immár, mint a lába vagy a mosolya vagy a sírása.

Hát te szoktál sírni, Kornélka?, kérdezte a fűszál egyszikű csodálkozással.

Hát hogyne!, kaffantott vígan Esti.

És nem félsz az unalomtól?

Ó, nem.

Tovább.

Ó, nem, ellenkezőleg, akkor félnék, ha nem volnának ezek a tágas, fektén üres terek bennem.

De hát nem olyan ez, mint a sivatagos sivatag, a kietlen kietlenség, hogy belep a por, mindenedet, a szemedet, a hajadat, a fülkagylódat, és belül is, a szájpadlásodra ragad, a nyelvedre, a manduláidra, a garatodra, a tüdődre, szitál a tonnanehéz por a tüdődre, hogy egyre kevésbé kapsz levegőt, úgy érzed, megfulladsz, de még ez sem tölt el izgalommal, mert mindenedet a por tölti el?

Nem, én nem mindenben csatlakozom az emberiséghez, és Kornél ismét hangosan fölnevetett, rekedten, durván, mintha egy malac viccen. Nyomorúságainkban egyetlen dolog nyújt vigasztalást, a szórakozás, és mégis, ez a mi legnagyobb nyomorúságunk. Mert főleg ez akadályoz meg bennünket abban, hogy magunkkal foglalkozzunk, és sodor észrevétlenül vesztünkbe. Nélküle unalomban élnénk, de ez az unalom arra ösztönözne bennünket, hogy valami biztosabb, tartalmasabb módját keressük elűzésének. A szórakozás azonban elmulattat, és észrevétlenül vezet a halálba. Nem tudtak az emberek gyógyírt lelni a halálra, a nyomorúságra, a tudatlanságra, hogy mégis boldogan élhessenek, azt eszelték ki, hogy nem gondolnak rá. Én, Esti Kornél, mindenre akarok gondolni, ezért kellett paktumot kötnöm az unalommal.

A fűszál megmoccant, Esti nagyot prüszkölt. Milyen emberi!, hallatszott a kapu felől, a tüsszögés talán a legemberibb hangunk. A ház gazdája hangoskodott, és terelte befelé a vendégeket, egy fiatal párt és egy járni még alig tudó kisgyereket. Csak úgy megjegyzem, erre a klapecra vártunk egész idáig. Esti azonnal ejtette az egyszikűt - teve van egyszikű etc.: ez például már sok -, fölugrott, mintha egy negatív macskát pillantott volna meg, vagyis valamit, amit ellenállhatatlanul szeretni kívánt. Szeretni, megölelni; ilyenkor sajnálta - ha őszinte magához, ezt ki kell mondania -, hogy nem tud ölelni. Gyakorolta pedig. Fölágaskodott az almafa törzséhez, és a két mellső lábával, ahogy a szakirodalom említi, micsoda irónia!, a kerek macskamancsokkal, próbálta azt átölelni. De mindig, szó szerint, pofára esett. A kéregbe ugyan, mintegy a terveknek megfelelően, megakadt a körme, de már ez a részgyőzelem előrevetítette a vereséget, ha Esti a fa helyébe egy még élőbb élőlényt gondolt el. Vagy akkor szeressen bele az almafába, nemde. Monamúr. Szerelmem, az almafa, ízlelgette Esti Kornél a tényállást, de savanyú volt a szőlő. Az almafánál valamivel szőrösebbet szeretett volna szeretni. Puhábbat. Lassan csúszott lefelé a törzsön a tappancsa, aztán egyszercsak puff!, orral neki a fatörzsnek. Így aztán fel is hagyott evvel a fázással, az embernek legyen ereje (és főleg kedve!) belátni a korlátait. Mást se látok, mint a korlátaimat, vakkantott vígan Esti. Leginkább a korlátaimmal vagyok meghatározható. Hát evvel tök egyetértek.

A kisfiú, amint meglátta Estit, másra se tudott figyelni. Rajongva elindult felé; úgy mozgott, mintha részeg volna, enyhén részeg, de már kissé dülöngélő, akinek nem biztos a lába alatt a talaj. A lába nem volt biztos, most ismerkedett a járás intézményével; Esti, mint mindig, nagy tisztelettel bámulta ezt a két lábú bravúrstücköt. Mintha mágnes húzná, tántorgott a gyerek a célja felé, mindenki mást figyelmen kívül hagyva. Hú-hó, huhogta váratlanul mély hangon, és Esti szíve hevesebben kezdett dobogni. Úgy érezte, csak ők ketten vannak az univerzumban, hát kábé így érezte, bár szerintem Esti hajlamos a saját kertjét érteni az univerzumon, ami azért... nem is tudom, tulajdonképpen rendben van, a minden az minden, legyen bármilyen kicsi is. A kicsi minden, hogy úgy mondjam, hajszálra ugyanakkora, mint a nagy minden. (Lehetne még kicsit szőrözni a hajszálon, de a szőrözésről már az elején lemondtam, akasztott ember házában kötélről minek, nemdebár.)

Esti Kornél ekkor egy olyan mondatot hallott, amelyről úgy gondolta, sosem fog hallani. Vagy inkább: nem gondolta, hogy hallani fog. A ház gazdája szólalt meg, aki eddig meghökkent figyelemmel kísérte Estiék furcsa duettjét. Esti ezt hallhatta: Boldizsár, ímé, a te nagyapád, avval kedélyesen megpaskolta Esti - hát a vállait, de hogy is hívják azt itt? A marja?, nem, az mintha lejjebb volna, valahogy a lapocka fölött oldalvást, rémlik. De akkor mi a szügy? Ja, az inkább a mell. Ha tehén volna, talán ott volna a hátszín. Rostélyos. A tarja vége, a hosszú karaj eleje, ha disznó. A Boldizsárnak nevezett Boldizsár nevű kisfiú, mintegy beteljesítve a fenti szavakat, átölelte Esti nyakát. Hú-hó. Esti odanyalt.

Fujj, kiáltott föl a fiatal mama.

Nix fujj, vigyorgott önelégülten a ház gazdája. Látja, kedvesem, a maga fiacskája fölismerte igazi nagyatyját. Figyelj, fiam. - Esti is hegyezte a füleit. - Ez tehát a te nagyapád. Buta kutya, ne ugrálj. Szóval. Ilyenből neked kettő van, ellentétben apádból, íme, s anyádból, kézcsókom, nagyságosasszony, íme, belőlük csak egy van, a másik nagyapád kevésbé szőrös és két lába van, így majd könnyen meg tudod őket különböztetni. - A ház gazdája hirtelen megunta magát. - Akkor talán hagyjuk magukra nagyapát és onokát, ismerkedjetek szépen össze - sarkon fordult, s mint aki dühös, de nem tudja, kire, gyors lépésekkel, maga előtt tolva a házaspárt, visszasietett a házba.

Egyedül maradtak, Esti ott állt hunyorogva a napfényben az unokájával. Egy kutya az olyan, mint a magyarok, nem erős a fogalmi gondolkodásban. Talán ezért, talán a személyes elbizonytalanodásból következően mormogta Esti magában, mágikus ráolvasásszerűen: nagyapa, nagypapa, nagypapi. Elindultak vissza a sziklakert mögé, az almafához. Hát akkor tegyük mondatba ezt, dörgölte (fekete!) orrát a fiúcska combjához. A nagypapa unokájával elindult vissza a sziklakert mögé, az almafához. A nagypapa megmutatja unokájának a kertet. Mindent. Az állatkertet, azon belül a zsiráfot és a százlábúakat, a Duna-partot, azon belül a kacsázásra alkalmas kavicsokat, a Gellérthegyet, azon belül azt a padot - még megvan -, ahol először ült nő az ölében, a csillagvizsgálót, azon belül az Esthajnalcsillagot, túlzás, a Fővárosi Nagycirkuszt, azon belül mindent, a Városligeti-tavat, azon belül a tóban visszatükröződő nagyapát az unokával. Lehet, hogy nem tavat, hanem tót? Engedd be a tótot, kiver a veríték. Megmutatja tehát a szójátékokat és az idézeteket is. Nagypapa megmutatni unoka világ egész.

Esti megtorpant, fülét előrekajlázta, moccanást hallott a kert sarkában. Boldizsár még mindig nagyapja nyakán tartotta párnás kis kezecskéjét. Estinek tetszett ez, csak a szóval nem tudott megbarátkozni, nagypapa, ismételgette hitetlenkedve magában, nagypapa. Valahogy nem szerette ezt a szót, de hát a nyelvvel nem lehet szívózni, ha nagypapa, akkor nagypapa. Csak éppen mi köze van neki ehhez a szóhoz, nagypapa? Esti ekkoriban töltötte be a nyolcat, ezt beszorozta, mint egy Jack London-hős, héttel, kapott, amennyit kapott, ám ettől se lett okosabb. Fiatalnak nem érezte magát, de öregnek se, a kort tekintve nem volt benne érzés. De még ha lett volna is, afféle kokett önsajna, mondván régebben így meg úgy, és a szőre se hullott, most se hullott, nem állandóan hullott, olykor kihullott valamicske, de az még nem hullás mint olyan, az egész pedig, hozzá véve akár az ízületeket is, még nem nagyapa. Olyan ez így, s Esti megnyalta az unokája kezét, mintha az ember szükségszerűen, kivédhetetlenül a nagyapaságba torkollna. Hogy csinálhatsz, amit akarsz, torkollsz. Ezt ő nem akarja vagy nem tudja akarni.

Másfelől viszont itt ez a... hát akit nyal. Egy nyalatnyi ember. Fordítva kéne ezt csinálni, prüszkölt, és elvágtatott a kert sarkába. Semmi. Mindegy, ilyen kutya az élet; ebből áll: ideszaladok, odaszaladok, semmi, aztán állok az őszi napon, és minden. Na ja, a déli verőn. Kutyuli, kutyuli, állt meg egy asszony a kerítés túloldalán, és kotorászni kezdett a cekkerében, Esti tapasztalatai szerint sós stangli után. A sós stangliról Estinek többnyire a sós stangli szokott az eszébe jutni, de most az unokája: ez a kis Boldizsár egy falstaffi alkat, habzsol, fogdos, harap, leránt, eszik, böfög, érint, ken, maszatol, nyolcvan centinyi Falstaff, ahogy kezdi birtokba venni a világot. Ez az én onokám, akiben kedvem telik. Kutyuli, nincs, tárta szét a karját az asszony. Kutyuli a deine Mutter, morogta Esti, és vidáman csóválta a farkát. Visszaügetett az unokájához. Itt vagyok, ragyogok. Boldizsár talált egy kést az almafa tövében, avval játszott; nagyokat nevetett, kacagásnak is mondhatnám, s amikor látta, hogy Esti örül ennek, azonnal abbahagyta a nevetést, és elkezdte játszani, hogy nevet, utánozta a saját nevetését.

Édesen dülöngélt, akárha egy hajófedélzeten volna, amely hol erre, hol arra lejt a kemény hullámzásban, nekilódult emerre, azután vissza, közben élvezkedve sikongatott és hadonászott a késsel. Kicsi Falstaff. Esti nem gyanakodott, a nagyapák jóhiszeműek. Mindenesetre nagyvonalúak, megengedhetik ezt maguknak, cserébe kicsit olyan, mintha a saját életük mellett álldogálnának. Esti benyalta Boldizsár ripacskodó nevetését ("volt rá igény"), boldog farkcsóválása ennek szólt már, nem a sós stanglinak.

Ekkor mintegy megbillent a hasonlat fedélzete, és Boldizsár, mintha egy lejtőre került volna, tántorogva, egyre gyorsulva elindult, mint egy görög drámában, a nagyapja felé, és teljes erővel szíven szúrta. Esti azonnal szörnyethalt. Remélem, szívszúrástól lehet szörnyethalni, vagy szörnyet lehet halni; itt így van, és kész. Még az is kell, hogy a kés simán, puhán, akár tortakés a tortába, csak nem olyan édesen, hatoljon be a testbe, a nagypapába, úgy, hogy az unoka észre se vegye, ne is gyanakodjék (ő se tehát!), átölelte a nagyapját, a menedéket, aki végre megállította ezt a váratlan és akaratlan, rossz futást, hú-hó, súgta Estinek, de Esti ezt már nem hallhatta. Állt még magában egy pillanatig a test, mintha kihullt volna (akár a szőre!) a világból az idő (egy másodpercre!), a fiatal pár ezt látta az ablakból, az idillt, ahogy a kisfiúk szorosan öleli Estit a fényesen ragyogó kertben. Amikor visszafordultak, a ház gazdája még mindig kicsit sértetten jelentette, uraságok, tálalva, Esti, mint egy felrobbantott régi gyárépület, összedőlt, maga alá temetve Boldizsárt. Aki, kikövetkeztethető, hosszan fuldokolt a szőrben, keze, lába csapkodott, aztán nem csapkodott. Hú-hó.

Hát ez túlzás. Ezt nem akarhatom. Csak most már késő, most már lehet tudni, kitudódott, hogy mi történik azután, ha megállítom a pillanatot, a késen békésen megvillan az arany nap, jókedv és várakozás a kertben, nagypapa örül az új lénynek, és ezt az örömet nevezi nagyapaságnak, az új lény örül az egész világnak, indul nagy fölfedező útjára, amely az élete. Gyönyörű vágyak a kertben. Bent a szobában - hát ott is minden oké. A zsemlegombóc kissé el lett méretezve, így jó reményem van, hogy jut nekem is. Néha kihagyják a pirított hagymát, az nem lenne jó. Az emberi szenvedés fenségét szeretem.