Esterházy Péter: Kafka: Levél apámhozúj töredék

Papa,
attól tartok, most viccesnek kéne lennem. Ez egy ilyen hely és ez egy ilyen helyzet. Mintha az nemcsak természetes volna, nemcsak magától értődő, hanem erkölcsi kötelesség, afféle választóvonal, hogy van-e valakinek humora. Elvárod tőlem, hogy humorom legyen. Humorom, ne csak iróniám. Azt el sem tudod gondolni, hogy valamelyik gyerekednek ne lenne humora. Ha tehát valamelyikőnk humortalanul nyilatkozik meg, azt csakis a humor egy roppant kifinomult formájának vagy képes tekinteni. És az arcotokon, a tiedén és a mamáén, azonnal megjelenik a rémület, ha azt kell föltételeznetek, hogy talán ez még sem az. Mintha a humor mintegy a test része volna, akár mondjuk a hónaljszőrzet. Úgy néztek ilyenkor ránk, mintha talált gyerekek lennénk, idegenek, akik betévedtek a lakásotokba.

Látom, hogy idegesít a rosszkedvem. Inkább bosszant. Mintha neveletlen volnék, az asztalra könyökölnék, túrnám az orrom vagy megjegyzéseket tennék anyám főztjére. Azt hiszem, téged az érzéketlenséged óv a melankóliától. A mélabús ember örökkön elvágyik, sötétben él, a maga és a világ sötétjében, valahol távol kicsiny, imbolygó fényt lát, és oda! Odavágyik. Mindegy, milyen az a fény, lidérces, jó, rossz, veszélyes, kellemes, de oda, innen el, oda.
Te nem látsz messzi fényt, nem vágysz el, de nem is vagy itt. Mintha minden idézőjelben volna, minden mozdulatod, levegővételed, szavad.  Ezt hívjátok iróniának, iróniára ítéltetettségnek. Baromira nem érdekel. Azt mondod, mondjuk, jó reggelt, fiam, de tulajdonképpen nem ezt mondod, hanem hogy idézőjel, jó, idézőjel bezárva, idézőjel, reggelt,  idézőjel bezárva, vessző,  idézőjel, fiam,  idézőjel bezárva, vagyis olyan, mintha köszönnék neked, fiam, mintha a fiam volnál, fiam, mintha reggel volna, fiam, és reményünk arra, hogy a reggel jelzője: jó. Fiam.
Nem mondom, hogy nem mondasz igent és nemet, de mintha sejtetni engednéd, hogy a mostani igened inkább egy régi igen tagadásának a tagadásának a tagadásának a tagadása. Itt számolgatom az ujjamon a tagadásokat, hogy kijöjjön az igen, az a te nagy Igened. Tudom, tudom, ott van az Ulysses végén.

Csak annyit mondtál, hogy jó reggelt, fiam, és már mindent elrontottunk. Az jobb, ha nem beszélsz, de szinte mindig beszélsz. Amikor beteg voltam, megálltál a küszöbön, csak a nyakad nyújtogattad, hogy láss engem az ágyban, és tapintatosan csak egy kézmozdulattal üdvözöltél. Ilyenkor fektében arcra borult az ember, és sírt boldogságában, s most, amikor ezt írja, újra sír.

Azért írok neked, mert nem akarok beszélni veled. Nem azért, mert tartanék attól, hogy lehengerelsz, hengerlésben kétségkívül jó, sőt nagy vagy, hogy rám nézel nevetősen, átölelsz, és mondasz valami önironikusat, amiről azt hiszed, hogy avval engem emelsz magadhoz, pedig, és ezt nem akarom, csak megalázod magad, éppen azért mert észre sem veszed, mint ahogy azt sem veszed észre, hogy engem is megalázol, mert éppen semmibe veszel. Miközben azt hiszed, hogy épp a feltétlen szeretetedet mutatod ki. Azt hiszed, hogy a szereteted mindenhez elegendő.

Belekényelmesedtél az irántam való, mellesleg, tudom jól, valóságos szeretetedbe.

Azt mondtad: Mindig szerettelek, ha látszólag nem is bántam úgy veled, ahogy más apák szoktak, épp azért, mert én nem tudok úgy színlelni, mint mások. Hát ez igaz, ez olyan kurvára igaz, hogy nem is tudod, mennyire igaz. Mások színlelése, a rendes, polgári színlelés föltételez valami valóságost, amit akkor most átszínezünk, letakarunk, áthazudunk, arrébb tolunk. Az ilyet le lehet leplezni, innét van visszalépés, mert van vissza. De, papa, te magad vagy a színlelés, nincs egy másik világ, nincs egyik, másik, csak az az egy van, a színlelt. Innét hova léphetnél? És azt hiszed, ez a tehetetlenség bizonyíték az igazadra vagy legalábbis a jó szándékodra. Tudod, mit mondok erre? Hogy leszarom. Vagy hogy konstruktív legyek: menj a francba.

Megmondom, mire gondolok. Ma ugyanott álltam az Idom utcában, ahol te egy hete, a park elején, és néztem, ahogy fociznak, ahogy te is nézted, és mesélted, hogy láttál egy ügyes srácot, öröm volt nézni, ahogy bánt a labdával. Ma is ott volt. De hogy az mennyire fölháborított téged, hogy zsebre dugott kézzel játszott, és ihletett előadásba kezdtél a játék tiszteletéről, aztán valahogy Márain keresztül a költészethez jutottunk, hogy zsebre dugott kézzel verset se lehet írni, se írni, se olvasni. Szépen beszéltél.
A srác ma is zsebre dugott kézzel játszott. Egyszer felém gurult a labdájuk, és én a tőlem telhető legnagyobb komolysággal visszarúgtam neki a labdát, és akkor láttam, hogy semmi nyegle zsebre dugás, hiányzik neki a karja, és az üres pulóverszár van a nadrágzsebébe gyűrve.

Na, most mondj valamit.
Lehet, jobb volna, nekem is, neked is, ha félhetnék tőled.