Esterházy Péter: Valami a semmibenKertész Imre: Gályanapló

Esszét kell ajánlanom, pedig ez nem is esszékötet, és esszé-töredék-sorozatnak mondani se volna más, mint kedveskedés, sunyítás, kibúvó. És mégis.

Mindenestül a szabadságban fogant könyv, a közösség, vagyis az olvasó és a szerző új szabadságában, állítottam a kilencvenes években írt egyik Kertész-kötetről. A Gályanapló is mindenestül szabad könyv, amely a szabadság hiányában fogant, '61-es az első bejegyzés, '90-ből az utolsó. Tréfálkozva (?) azt lehetne mondani, olyan, mintha az akkor még sokszorosan nem létező Litera fölkérésére íródott volna, vagyis olyan könyv, amely „nehéz időkben segít megőrizni mentális egészségünk” (ahogy a fölkérő levélben olvashatom).
A szakma felől olvasva (kötögető öregasszonyok egymás közt): ha az ember nem tudná, mért is ez az egész, mért is ír, ebből a könyvből kiderül. Vagy ha nem derül is ki, erőt ad. Látunk valakit a hatvanas, hetvenes évek dermedtségében, aki, lényegében a nyilvánosság teljes kizárásával, teszi a dolgát, írja, amit írnia kell. Ebben senki nincs segítségére. Senki nem vár tőle semmit, a társadalom, az olvasó azt sem tudja, hogy létezik, az irodalom se törődik vele, süketség, érdektelenség veszi körül.
És mégis. És mégis: az önsajnálat teljes hiánya; bizonytalan és erős magabiztosság. (Mellesleg: az írni tudás! Azért a felkiáltójel, mert Kertészt szeretik betuszkolni a témája, a nagy témája alá, illetve az magától is rá tud ülni, mintha más se volna, csak ez a téma, és így olykor nem látszik a fölkészült, nagy képességű író. Az aljasságoktól mint álkritikától most tekintsünk el. Érdemes volna valaki fiatal embernek ebben kutakodnia: Kertész, a stiliszta.)
Ez a „mégis” csak innét nézve heroikus, belülről, a szerző felől csupán szükségszerűség. Meg kell írni a könyvet. A könyveinket. Miért? Csak. (Kiterítenek úgyis.) Nincs semmi, csak az írás kell-je. Milyen messze van e soroktól a későbbi dicsőség, a presztízs, a kánon, a külföldi megjelenések és díjak, a magyar irodalom elismerésének legfényesebb pillanata, a frakkos álldogálás a svéd király előtt – és mennyire nem számítanak ezek! Sötét van az országban, sötét a személyes életvitelben, lehetőségekben, de valahol van fény, ezt látjuk itt, valahol lennie kell, ezt olvassuk, vagy a fény hiányának, mindegy, Kertész nem optimista és nem pesszimista. Otthontalansága nem politikai természetű, miként szabadsága sem. Micsoda erő az erőtlenségben, valami a mindig támadó semmiben.
Kezdő (és haladó) íróknak kötelező olvasmány.

Olvasónak is, ha volna még olyan, hogy kötelező olvasmány. Nincs. Fölemelő munka (és érzéki és filozofikus és komoly és érdekfeszítő). Az az ember, aki a kudarc ezer meg ezer arcát beszéli el (énekli meg, mondanám, ha ez az ő esetében nem volna a nevetségesnél is nevetségesebb), az szolgál szinte minden sorával vigasszal. Sőt, reménnyel. Derűvel; bár lehet, hogy ehhez már az én olvasásom, olvasatom is kell.

Életem kemény küzdelem a halálomért, írja később, de ezt látjuk itt is. És összeszorul a torkunk.

*****

Tulajdonképpen bármelyik tíz oldalt ajánlhatnám, választhatnék kritikus-aktualizálót, pl.: A magyar írónak nem az a baja, amit mostanában panaszolnak, hogy – úgymond – nyelvi elszigeteltsége miatt nem szólhat a világhoz; a magyar író legfőbb baja, hogy nem szólhat a magyarokhoz. A „kultúrpolitika” hivatalos és félhivatalos írói úgy tesznek, mintha az irodalom valami rettentően komoly dolog lenne, ami a komolyságát nem, sőt éppenséggel nem az individuálisból, hanem valami nagy, közös és közösségi, országos, mi több, nemzeti feladatból merítené – vagyis nagy komolyan hirdetik teljes komolytalanságát. Mintha a nemzetfenntartó hazugság fontosabb lenne a nemzetrontó igazságnál; nietzschei helyzet: betegek, és hazugsággal gyógyítják magukat. De vajon kipróbálták-e, hogy a népet, amelyre szakadatlanul hivatkoznak, netalán mégis nem az igazság érdekli-e?
- vagy választhatnék olyat, ami megtámogatná a mondottaimat: L., az író, aki viszonylagosnak fogja fel az irodalmat. Szemben Schönberg nézetével, miszerint a művészethez elég az igazság, L. szerint a művészetnek a túlélést kell szolgálnia: hiszen, mondja, ha meglátjuk a puszta igazságot, akkor nem marad hátra más, mint hogy felkössük magunkat – vagy netalán azt, aki az igazságot nekünk megmutatta. Nem éppen szokatlan magatartás; nem csodálkoznék, ha L.-ról kiderülne, hogy családapa, s csupán a gyermekei jövőjéért teszi, amit tennie kell. Csakhogy a viszonylagos irodalom mindig rossz irodalom, és a nem radikális művészet mindig középszerű művészet: jó művésznek nincs más esélye, mint hogy igazat mondjon, és az igazat radikálisan mondja. Ettől még életben lehet maradni, hiszen a hazugság nem az egyetlen és kizárólagos föltétele az életnek, ha sokan nem is látnak egyéb lehetőséget.

Mostanában gyakran elképzelek valakit, homályos alak, egy emberi lény, kortalan, persze inkább idős vagy legalábbis idősödő férfi. Jön-megy, végzi a dolgát, éli az életét, szenved, szeret, elutazik, hazatér, olykor beteg, máskor úszni, társaságba, kártyázni jár; mindeközben azonban, amint akad egy szabad perce, tüstént benyit egy eldugott fülkébe, gyorsan – és mintegy szórakozottan – leül valami ócska hangszer elé, leüt néhány akkordot, majd félhalkan improvizálni kezd, évtizedeken keresztül játssza ugyanegy téma immár számtalanadik variációját. Nemsoká felugrik, mennie kell – de amint újabb szabadideje adódik, ismét ott látjuk őt a hangszernél, mintha az élete csak amolyan két játék közötti, kényszerű közbevetés lenne. Ha ezek a hangok, amiket a hangszerből kicsal, mondjuk, megállnának, és egymásba sűrűsödve mintegy megfagynának a levegőben, talán valami görcsös kataton mozdulatra emlékeztető jégkristályképződményt látnánk, amelyben, jobban is megnézve, kétségkívül felismerhető lenne valamilyen kifejező szándék makacssága, ha csupán a monotóniáé is; ha meg netán lekottáznák, végül alighanem ki lehetne venni egy mindegyre sűrűsödő fúga bontakozó körvonalait, mely mind határozottabban tör célja felé, csakhogy e célt mind távolabbra tolja, taszigálja magától, s így mégis mind bizonytalanabbá válik. – – Kinek játszik? Miért játszik? Maga sem tudja. Sőt – és azért mégiscsak ez a legfurcsább – nem is hallja, hogy mit játszik. Mintha a kísérteties erő, amely újra meg újra odaparancsolja a hangszerhez, megfosztotta volna a hallásától, hogy egyedül neki játsszon. – De ő legalább hallja-e? (A kérdés azonban, lássuk be, értelmetlen: a játékost természetesen boldognak kell elképzelnünk.)

De nem mazsolázok, vegyünk az elejéből néhány ezer leütést, és az olvasó akkor majd onnét (Mészöly Miklós szavaival: fejjel a falnak, és az ütött résen) tovább.


„Que diable allait-il faire dans cette galère”

(„Mi az ördögöt keresett ezen a gályán?”)

Molière: Scapin furfangjai

„…úgy látszik, hozzátartozik a megpróbáltatás lényegéhez, hogy az ember egy útvonalat visszafelé kövessen; s Martin e pillanatban már tudta is, hogy ez nem álom, hanem a jövő valami különös jelképe.”

Malcolm Lowry: Át a Panamán

„Ma minden művész beszáll kora gályájába.”

Camus

„A természet megkívánja, hogy tudósítást írjanak róla.”

Emerson

I.
Kihajózik
(nyílt vizekre)


1961 Egy éve kezdtem a regényíráshoz.

Mindent el kell dobni.

Sétáltam a parkban, porhanyó avaron. Beljebb a fű még zöld volt, rajta rőt meg sárga falevelek, a többi is úgy lógott már a környező tölgyeken, mint megannyi csüggedt kéz. Éreztem: ha türelmes leszek magamhoz, a csoda be fog következni.


1963. karácsony Mi a művészet lehetősége, ha az az embertípus (a tragikus), amelyet sosem szűnt meg ábrázolni, már nem létezik? A tragédia hőse a magát megalkotó és elbukó ember. De ma már az ember csak alkalmazkodik.

A funkcionális ember. A modern életstruktúra formái és szervezetei, amelyek közt a funkcionális ember élete, akár jól szigetelt lombikban, lezajlik. Vigyázat: a funkcionális ember elidegenedett ember, de mégsem a kor hőse ő: az elidegenedett ember, a funkcionális ember ugyanis választott, ha választása lényegében lemondás is. Miről? A valóságról, az egzisztenciáról. Merthogy semmi szüksége rá: a funkcionális ember valósága tüneti valóság, az életet helyettesítő élet, az őt magát helyettesítő funkció. Élete többnyire tragikus vétség vagy tévedés ugyan, de a szükségszerű tragikus következmények nélkül; vagy tragikus következmény, a szükségszerű tragikus előzmények nélkül, minthogy a következményeket itt nem a jellemek és a cselekvések öntörvénye, hanem a társadalmi szervezet – a személyest illetően mindig abszurd – egyensúlyigénye méri az emberre. Az egyes élet csak egy hasonló élet jelképe, előre megszabták, kijelölték a helyét, amelyet csupán be kell töltenie. Így senki sem a saját valóságát, hanem csak a saját funkcióját éli, életének egzisztenciális megélése, azaz saját sors nélkül, amely számára munka – az önmagán végzett munka – tárgyát jelenthetné. A funkcionális ember horizontja nem a „csillagos ég” és nem is „az emberben rejlő erkölcsi rend”, hanem saját szervezett világának határai: a már említett tüneti valóság.

Ahogyan a művészetben mindez technikai problémaként jelentkezik: a valóság nélküli, funkcionális életek nem alkalmasak rá, hogy művészi anyaggá váljanak. Sorsukon a semmi csillan át, minthogy ezek a sorsok nélkülözik azt az értelmet, amiben tragédia lehetősége rejlik.

A „humanitás” válsága, a „humanitás” csapdája, ahogyan azt a „művész” lába elé odarakják – miről van szó egyáltalában? Erkölcsi együttélés – „elkötelezettség” –, vagy ott állni, ahol „a jót és a rosszat különválasztják”? Ha a társadalom minden erkölcsi szorongását a kollektívban oldja fel, akkor csak a szigorú fenntartás marad. A parancs: foglalkozhatsz az élet minden problémájával, csak magával az élettel mint problémával nem foglalkozhatsz. Az élet ugyanis – mondhatni – diktátum. Vitatása a cenzurális viszonyok közepette szigorúan tilos. Az öngyilkosság dezertálás. Mármost ilyen körülmények között a művészet (irodalom), amely az élet problémája helyett csupán az élet problémáit kívánja látni, maga is funkcionális, alkalmazott, tüneti művészetté lesz valódi helyett. Mit ér itt a tehetség? Inkább csak hátrány, teher. Sosem volt még ennyire nyomasztóan követelő igény a „módszer”.

1964 A művésznek éppolyan lelkiállapotban kell elkezdenie művét, mint amilyenben a bűnöző elköveti a tettét: Degas. – Ez a kérdés egyik fele; a másik, hogy jobb művészekkel manapság már úgy is bánnak a hatóságok, mint bűnözőkkel.

C. P. Snow nevezetes tanulmánya a „két kultúráról”. Csakhogy a művészet nem tudomány, a tudomány pedig nem művészet, és ma már mindkettő máshová tartozik – bárhogy hívnánk is, mindenképp a két ellentétes oldalra.

Ha a művészet a XX. század második felében az életet egységesnek, uralhatónak, a tiszta, tudományos és humán értelem igájába foghatónak óhajtja látni, akkor ebből (legyünk eufémisztikusak:) rossz művészet keletkezik. A jámborság ideje végleg elmúlt. Az életkultusz többé nem őszinte, s ahol jelentkezik, mindig agresszív és dühödt jelleget ölt. Minden körülmények közt élni – ez a probléma, talán a probléma.

A műélvezetben rejlő erkölcstelen. A közönség nem elszenvedi a művet, hanem gyönyörködik benne.

Semmilyen művészet nem mutathatja többé logikus összefüggések rendszerének az életet. Másrészt minden műtárgy (műalkotás) logikus összefüggések rendszere.

Rekkenő nyári délelőtt. Templomban. Hűvös Máriák, viaszcsecsemők, néhány imádkozó. A taglejtések, a térdhajtások, a bókolások, az egymást lopva figyelő, hiú áhítat. El lehet-e fogadni a világ értelmetlenségét, az egyszeri életünket követő teljes megsemmisülés gondolatát anélkül, hogy kétségbeesnénk, sőt erőt merítve ebből a gondolatból? Itt kezdődnék pedig a szabadság. Bizonyos értelemben az áhítat is.

Július Két hét Németországban. Jártam Buchenwaldban és Zeitzban, a gyárnál. Felismertem a homokos utat. Egy kamasz kerékpározott rajta, munkászubbonyban; alaposan megnézett. Idegennek látszhattam. Keskenyebb, mint emlékszem rá (mármint az út). A gyár is köszöntött: a nagy hűtőtornyok köhintettek; erről a hangról el is feledkeztem, de rögtön ráismertem, és micsoda emlékeket idézett! Azt hiszem (sőt csaknem biztos), a zeitzi táborhelyet is megtaláltam. Állami gazdaság meg óriási marhakarám van a helyén. Nem éltem át a viszontlátás nagy pillanatait. Az idő, a jó öreg idő, és ahogyan mestere, Proust mondja: „az a valóság, amelyet én ismertem, többé már nem létezett”. S: „a házak, a fasorok, az utak éppoly mulandók, sajnos, mint az évek”.

A pesszimizmus válfajai. – A dogmatikus pesszimista. Többnyire az eltévedt kispolgár. A dogmatikus pesszimizmus aztán rendszerint dogmatikus világmegjavításba torkollik. A dogmatikus pesszimizmus mint művészet: mindig moralizmus. Tárgya leggyakrabban az örömtelenség (egy felháborító társadalmi igazságtalanság vagy egy hosszú haldoklás kellemetlen, bárminemű megváltást nélkülöző, eltökélten alacsonyrendű leírása, például Simone de Beauvoir: Könnyű halál). A moralizáló művész végül is mindig a személyes esetnél és a meddő felháborodásnál marad.

Romantikus pesszimizmus. Elutasítja a világot, de közben fülünkbe sugdossa titkait. Mint az alkalmi szélhámos, kicsalja fukaron rejtegetett rokonszenvünket. Lappangó tendenciája szerint ez a pesszimizmus ugyanis panasz, megadás és esengés. Legrosszabb formáiban burkolt felhívás „a józan észhez”. Ez a fellebbezés a győztes világhoz mindig meghallgatásra talál. Eredménye: érzelmes egymásra borulás, a hóhér megbocsát áldozatának. – Vigyázni tehát, zárt formára törekedni, mintegy üveglap mögé dugni a tartalmat, jól láthatóan ugyan, de hozzáférhetetlenül.

A moralista elleni végső érvem, hogy mindig a körön belül marad. Eljátszatják vele szerepét, és azt hiszi, ő játssza. A moralista azért nem lehet művész, mert ő nem teremti a világot, hanem ítélkezik felette, s így teljesen fölösleges munkát végez. Hogy önmagát igazolja, s kárpótlásul, majdhogynem bosszúból mintegy, örökké morálisan szenvedőnek mutatja áldozatát, az embert, aki a valóságban persze jót nevet rajta. Mert a valóságban a morál ugyan nélkülözhetetlen, de egyben a leghajlékonyabb eleme is a magatartásnak, és még nem találkoztam olyan amorális emberrel, aki át ne érezte volna a saját morális igazát, sőt fölényét. Nem a morál: a vele űzött játékok a tudat és az életakarat tükrében, ez az érdekes, kivált a totalitárius diktatúra helyzeteiben.

Totalitarizmus és színház: egy régóta lappangó összefüggés. A színház mint szórakoztatóüzem. A közönség tömeggé degradálása. Az elidegenedett műélvezet mint a tömeggé változtatott közönség öröme és gyönyörűsége: nem a költői tartalmat élezik, hanem a fondorlatot és a technikát, ahogyan uralkodnak rajtuk. A szőrös kéz, amely cukorszirupba fojtja áldozatát. A terror születése a komédia szelleméből.

A rossznak is van etikája. Az etikum az a transzcendens fény, amely minden anyagon átsugárzik; e fény nélkül kétségessé és elfogadhatatlanná válik minden, jelenléte viszont minden ellentmondást elnémít: nyilvánvaló, hogy szoros és súlyos köze van a halálhoz.

Az ember életében elkövetkezik a perc, amikor hirtelen önmagára eszmél, és felszabadulnak erői; ettől a perctől számíthatjuk önmagunkat, ebben a percben születtünk meg. A zseni csírája minden emberben megvan. De nem minden ember képes rá, hogy életét a saját életévé tegye. Az igazi zsenialitás az egzisztenciális zsenialitás. Megkockáztatom: szinte minden tudás hiábavaló, ami nem a közvetlenül önmagunkról való tudás.

A teljes szöveg itt olvasható:
Kertész Imre: Gályanapló - Digitális Irodalmi Akadémia