Esterházy Péter: Nem jutott eszembe, hogy egyszer 60 éves leszek

Litera: "Üdvözlet az indulónak” - 1974-ben ezzel a címmel vezette be Önt és szövegeit az Alföld hasábjain Bata Imre. Ha jól tudom ez volt az egyik első (vagy a legelső) folyóirat-publikációja. Hogyan él Önben az akkori fiatalember, és mennyire emlékszik erre az első közlésre?   
Esterházy Péter: Bata Imrét említem mindenek előtt, akinek olyan sokat köszönhetek, hálás is vagyok neki a mai napig. Egyrészt konkrétan segített, ő közvetítette volt a szöveget az Alföldnek, és „harcolt érte”, mert elég nyögvenyelősen indult a dolog. Én, mint matematikus hallgató, lényegében nem ismertem senkit (Batát Weöresön keresztül, akit apám barátja, Hubay Miklós segítségével). Ebben az alulinformáltságban vagy nem-tudásban, mindent természetesnek találtam, azt is, hogy állandóan visszakapom az írásaimat és azt is, ahogy aztán ugyanezeknek sikere lett. Azt hiszem, azért volt ez így, mert ezek engem nem igazán érdekeltek, csak a csinálás érdekelt. Másrészt Bata úgy nézett arra a fiatalemberre, akitől ha 30 oldalt olvasott, mint... hát mondjuk mint Weöres Sándor kollégájára. Vagy minimum mint egy Oravecz Imrére (aki akkor nekem az egyik maximum volt). Ezen is csak kicsit csodálkoztam, de nagyon megerősített.

Bárhogy is: igen meg voltam hatódva, ahogy fogtam az első Alföld példányt az első megjelenésemmel. Akkor tehát most kezdődik, gondoltam talán.  

Hogyha karinthysztikusan találkozna is ezzel a fiatalemberrel, mit tudnának egymásnak mondani?  Könnyen szót értenének? Melyikük forszírozná inkább a beszélgetést?  

Azt hiszem, megvolnánk. Értenénk szót, nem sokat változott a dolgokhoz való viszonyom. Gondolom, inkább én forszíroznám, bár, kora ellenére, ő (is) (idegesítően) jól nevelt volt, vagyis bárkivel tudott legalább negyed órát beszélgetni, akár velem is, magunkkal is. De ahogy mondtam, nem nagyon volt kíváncsi a jövőre, legföljebb ha a jövő könyveire gondolt. De többnyire avval volt elfoglalva, amit éppen akkor aktuálisan csinált, mit kerteljek, amit épp írt.  74 júniusában vagyunk, a záróvizsgák vannak az egyetemen, és a Fancsikót akarom befejezni. Tényleg úgy éreztem, hogy ”indulok”. Nem jutott eszembe, hogy egyszer 60 éves leszek.

Nem ijesztgetném, úgyse ijedt volna meg, de csupán azért, mert semmi ilyet nem értett meg, de azt azért elmondanám neki, hogy az a sok munka, amire ő akkor olyan nagy erőkkel és vidáman várakozott, illetve már éppen bele is kezdett, hogy abban sok nehéz is van és szürkeség. Hogy nem egészen úgy lesz, ahogy gondolja, sok mindenre lesz ereje, de, kurzív, mindenre nem. Ne morogj, öreg, mondaná, és elkezdené mesélni, hogy lehet, hogy leigazol az enbé háromba, kapott egy ajánlatot. Hát ez baromira nem érdekelne engem. Nyilván azt se hinné el, hogy összedőlt a rendszer, azt meg különösen nem, hogy mit is igyekszünk összegányolni az így elnyert szabadságunkban. Talán a politikusoknak se ártana, ha találkoznának mondjuk 20 évvel ezelőtti önmagukkal, érdekes üvöltözés volna. Gondolom, erről a Literán nem olvashatnánk, lásd Bán Zoltán András-levél.

Az Alföld-díj átadásán Szirák Péter, az Esterházy-életművet térben tájolva, az ormokra és a magaslati pontokra volt kíváncsi. Az én kérdésem ormótlanabb lesz: egy már megírt szöveget mennyire tud elengedni magától?

Teljesen. Kivagyiskodva úgy mondanám, hogy amit megírtam, már nem érdekel. Legföljebb, ha része lesz egy új munkának, ha onnét vezet ösvény (vagy vezessen) az újhoz. Most jelent meg németül a Termelési-regény, átolvasván a fordítást többször kellett  az akkori fiatalemberre gondolnom. De nem éreztem vágyat belejavítani a szövegbe.

Ugyanitt a személyességgel kapcsolatban úgy fogalmazott, hogy nagyon-nagyon kevés alanyi mondatot írt le. (Remélem jól emlékszem.) Könnyebben leszünk bovarynék, mint Esterházy Péterek?

EP-ként igen, ep-igonként, per def, nem. Én valami olyasmit akartam mondani, hogy a személyesnek látszó írásaim nem okvetlenül azok, vagy legalábbis nekem nem kell megküzdenem valamiféle korlátok átlépésével, nem gondolom sose, hogy „kiadnám” magam, ilyesmi.

Az Irodalmi Napok kiemelt témája a „Folyóirat-kultúra tegnap és ma” volt. Mit gondol a periodikák holnapjáról, tradíció és korszerűség viszonyáról (konfliktusáról)?

Ha ez egy kérdésben van, akkor mintha azt mondaná, hogy a periodikák a tradíció, és a periodikák holnapja az a honlapja (tréfa). Ezt a konfliktust így nem érzem; ha már, akkor az olvasás státuszának megváltozását, az radikális fejlemény – egyszerűen: hogy az olvasás nem magától értődő („a szemüvegesek” közt sem). Hogy ez mit hoz, nem tudom. Van, ami van.

Amúgy korszerűségen én valami olyasmit értek, mint a Nyugat, mint a nyugatosok, ami tehát a legkevésbé sem áll konfliktusban a tradícióval, arra, azokra épül, nem is tudván mást tenni. Tradíció korszerűség nélkül – lejárt lemez, öregszag, áporodottság, védekezés, félelem, és így agresszivitás, bezárkózás, acsarkodás. Korszerűség tradíció nélkül – üresség, duma, divatozás, ez meg így félelem.

Az elmúlt hónapok születésnapi történéseit, az ünnepléseket, a felköszöntéseket mennyire tudta megélni, illetve kipihenni?

Jobban élveztem vagy jobban örültem, mint gondoltam volna. Újra meg újra együtt lehettem emberekkel, olyanokkal, akik, emlékeztettek ezek az együttlétek, fontosak nekem. És jó kiadóm még csülkös pacalról is gondoskodott, így egy elegáns, cseresznyepaprikás-mozdulattal elsöpörvén az idegenszívűség ah oly méltatlan vádjait. De aztán bonyolítottam magam rögtön a következő dolgozásba, feledkezvén meg szinte mindenkiről, akire az előbb utaltam. (Erről beszéltem volt a 74-es magammal az elején...) Meg lesz februárban a Nemzetiben bemutató az Én vagyok a te című darabbal, avval is van (Gothár adta) munka.

Szóval ahogy a kérdésből látszik: az idő, a mindenek fölött őrködő idő  közben múlik. Ez is valami.