Esterházy Péter: Lábjegyzetek egy meg nem írt műhöz

VÉGEL LÁSZLÓ
 
Bűnhődés

Berlin-szövegek
(részlet)
 
 
2.
Ekként találkoztam Európával. Az igazsághoz tartozik, hogy már előzőleg is jártam Nyugaton, európainak éreztem magam, ami főleg a könyvtáramban érvényesült. Ezenkívül, főleg a hatvanas években, Triesztet is megjártam, hogy farmernadrággal meg egyéb holmival ellássam magam. Szállodát fizetni elképzelhetetlen fényűzésnek számított, ezért csak egy napot maradtam. Az éjszakai vonat oda is, vissza is, eszményinek bizonyult. A jugó szerelvény – így nevezték – a reggeli órákban, az üzletek hivatalos nyitása előtt futott be a trieszti pályaudvarra. A Ponto Rosso árusainak frissebbike már huncutul dörzsölte a tenyerét, kurjongatott, hangot adva annak, hogy nyitva tart, várja a kuncsaftokat. Az utasfülkékből kialvatlan, éppen álmukból riasztott, csinosabbnál csinosabb belgrádi, újvidéki, zágrábi lányok bújtak elő, akik csapzottan loholtak a csatornaparton elnyúló Ponto Rosso piactér, illetve az üzleti negyed felé, hogy délután ötig megejtsék a bevásárlást. Lábbelijük szemlátomást elnyűtt volt, tornacipőik foszladoztak. Kopottan érkeztek, hogy azután levedlett rongyaikkal megtöltsék a trieszti konténereket, amelyek estére sorra megteltek elrongyolódott női alsóneművel, szoknyákkal, nadrágokkal, szúette pulóverekkel. 
Jugoszlávia a híres trieszti piacon meg a környező szaküzletekben öltözködött. Népszerű volt az egysaroknyival feljebb elhelyezkedő, pár emeletes Darwil ékszerház is. A közvetlenül erre az árucikkre szakosodott viszonteladók Mekkája volt a hely, ahonnan „tonnaszám” hordták az aranyat, és csak a látszat kedvéért, illetve a vámosok megtévesztése végett vettek néhány farmert. Jobbára a texasanyagból készült ruhanemű, a legutolsó divat szerint készült lábbelik meg táskák, a kozmetikumok, valamint más nyugatias cuccok voltak a menők. 
Azokban a könnyelmű hatvanas években titkon az Osztrák–Magyar Monarchia kultúrájával cinkoskodó, na meg a fehérnép bájait kedvelő Josip Broz Tito, a karizmatikus jugoszláv kommunista vezér, megnyitotta a határokat. Világútlevelet biztosított még az úgymond ellenzékieknek is, minek köszönhetően mindenki szabadon utazhatott oda, ahova éppen kedve szottyant. Tito élvezte a luxust, valószínűleg ez a tény vezérelte, hogy miért ne részesülne belőle „népe” is? És a népe – hálából, vagy tiszteletből – rajongott érte. Az akkor már menő, olasz divatot követve, mindannyian titóisták lettünk a Trieszt elnevezésű szupermarketben, ahol a szocializmus kacérkodott a kapitalizmussal. Természetesen figyelembe vették ezt a határőrök meg a vámszervek munkatársai is, mert az akkor mindinkább terjedő nejlon reklámzacskókkal felpakolt utasokról ránézésre tudták, ki hol, melyik üzletben vásárolt. Azonban mindkét ország hivatalos szervei feltűnően elnézőek voltak. Jóindulattal méricskélték a hölgyeket, akik közül sokan elvesztették szemet gyönyörködtető formájukat, mivel a kelleténél is több farmernadrágot, blúzt, pulóvert cibáltak magukra. A hosszú szoknya alatt ormótlanul kidomborodott a faruk, a keblük pedig a többszörösére dagadt az egyéb szajrétól. 
Akik adtak magukra, azok megtömték bőröndjüket a divatos ruhaneművel, kozmetikával, a mutatósabb darabokat pedig magukra öltötték. Úgy indultak hazafelé, mint az amerikai képes magazinok manökenjei. Soha életemben annyi szemrevaló, jól öltözött hölgyet egy helyen nem láttam, mint a trieszti pályaudvaron, ott is a Jugoszláviába induló szerelvény peronján. Mindenki sugárzott a boldogságtól, miközben lelkesen mesélte, hol mit vásárolt. Így találkozott az önfeledt titóista nemzedék a Nyugattal. 
A vámosok a bajszuk alatt somolyogtak, míg puszta formalitásból kinyittatták a hölgyek poggyászait, és a frissen vásárolt holmit forgatták. Élvezettel turkáltak a tömérdek női fehérnemű között. Csupán azokkal voltak kíméletlenek, akiket rajtakaptak, hogy több tucat farmernadrágot rejtegetnek. A seftelőket időről időre megvámolták, viszont velük is inkább kesztyűs kézzel bántak. Mintha tartották volna magukat a pártvezér irányelvéhez, miszerint utazzon, grasszáljon a nép, élvezze az életet. Jugoszlávia polgárai mindinkább jól öltözöttek, főként elégedettek voltak. A kommunista Jugoszláviában tért hódított a jólét, folyamatosan érkeztek a nyugati segélyek, az istenadta nép pedig élvezte a fényűzést. 
Triesztben vettem az első leckét. 
A pártvezérek gyerekei ugyanis nyugati egyetemeken studíroztak, minekutána megengedhették magunknak, hogy a legújabb párizsi meg római divat szerint öltözködjenek. Az irodalomtudósok a nyugati teoretikusokat idézték, az értelmiségiek pedig sejtelmesen példálóztak a nyugati demokráciával. Titkon kacérkodtunk vele, ellenben elégedettek voltunk a kissé nagyobb demokráciával. Valamennyien nyugati sznobok voltunk, és naiv szocialisták. Úgy véltük, jól megfér a kettő egymás mellett. 
Jómagam leginkább a ruházati cikkek beszerzése miatt utaztam Triesztbe. Nyáron beértem néhány divatos inggel meg egy halom jobb minőségű trikóval, vékony anyagú farmernadrággal meg dzsekivel. A Ponto Rossón kezdtem a körutat, majd egy ideig ácsorogtam a Puttini Szökőkút előtt, vizével megpaskoltam magam, kicsit felfrissültem, majd árnyékba húzódtam, ahonnan hallgatóztam, hogyan okítják egymást honfitársaim. – A Ponto Rossón, való igaz, az erszényünknek megfelelő árak vannak, viszont tény, hogy az áru gyengébb minőségű; ellenben beljebb, a butikokban príma, a legújabb divat szerinti ingek kaphatók, aránylag olcsón – javasolta az egyik bennfentes, akiről egyébként kiderült, hogy legalább hetente egyszer meglátogatja a trieszti piacot, meg végigjárja a butikokat. A tömeg a megadott irányba nyomult. 
Gyorsan elillant az idő, bámészkodással még gyorsabban. Iparkodni kellett, mert a kora esti órákban indult vissza a jugó szerelvény. Azonban előbb át kellett gondolnom a pénztárcám nyújtotta lehetőségeket. Következő alkalommal én is betérek az említett butikokba, mivel ezúttal már fogytán a pénzem. Így vonatindulásig jutott idő csavargásra. Szemrevételeztem a Plazzo del Municipiót, miközben James Joyce jutott eszembe. Bizonyára ő is ezeken az utcákon barangolt, miközben ugyanezeket az építményeket csodálta. Gyors egymásutánban feltörtek bennem más írók emlékei is, mint például Svevo, Rilke, Stendhal. Hiszen ők is kóboroltak ezeken az utcákon, azonban – kaptam észbe – ők bizonyára nem piaci bóvlit tartalmazó nejlonszatyrot szorongattak. Európai úriemberek voltak, ami arra emlékeztetett, hogy honnan jövök, és ki is vagyok tulajdonképpen. Morfondírozás közben hirtelen megtorpantam egy különleges kávéház előtt. Kíváncsiságomnak engedve bekukkantottam az ablakán. Akkoriban sokat olvastam Bécsről, minek köszönhetően volt némi elképzelésem a bécsi kávéházakról. Az a trieszti pontosan olyan volt, mintha bécsi lett volna. 
San Marco, olvastam a cégtáblán, és gondolkodás nélkül beléptem. Bár máig gyenge pontjaimnak számítanak a hangulatos kávéházak, ez esetben nemcsak a kíváncsiságom, hanem valami láthatatlan erő is vonzott befelé. 
Újvidék központi terének tőszomszédságában, a Katolikus porta sarkán is létezett valaha egy Dornstädter nevű kávéház, amelyről sikerült felkutatnom régi fényképeket, melyek a San Marcóra emlékeztettek. Igazi bécsi kávéházi hangulata volt, mesélték az őslakos újvidékiek. Ezért foglalkoztatott annyira a múlt század elején, az Osztrák–Magyar Monarchia ideje alatt épült szecessziós épület. Mániákusan tanulmányoztam a dokumentumokat, a fotográfiákat. Elképzeltem az újvidéki polgárokat, akik a nehéz csipkefüggönyök mögött, a bársonyfotelekben ücsörögnek, miközben újságot olvasnak vagy diskurálnak, míg elégedetten ízlelgetik a finom kávét, amit a korabeli reklámok hangzatosan propagáltak. 
Hogyan alakult volna a sorsom, ha maradnak azok a csipkefüggönyök, és netán mára is fennmarad a Dornstädter kávéház, vagy legalább a neve – töprengtem –, azonban sohasem mertem végiggondolni ezt a történetet. Mindenekelőtt az ötlött a fejembe, hogy abban az esetben bizonyára sohasem kerültem volna Újvidékre, hanem a szülőfalumban maradtam volna, és valamelyik magyar vagy szerb nagybirtokos földjén napszámosként dolgozom; jobbik esetben fuvarozok az apámmal. Én örökölném a lovat meg a szekeret. Elképzeltem, amint a pályaudvaron lapátolom a szurokfekete szenet, azután pedig az ostort pattogtatva a szenttamási utcákon szállítom a tüzelőt, majd behányom a kisbíró vagy a jegyző úr pincéjébe. 
Ábrándozásom hatására hálával kellett gondolnom Tito marsallra meg a szocializmusra, hiszen nélküle nyilván nem iskoláztathattak volna a szüleim. Mégiscsak vittem valamire. Kulturálisan és politikailag is, minduntalan a Nyugatról álmodoztam, barátaimmal, az értelmiségiek egy kisebb csoportjával bizalmasan susmorogtunk, milyen jó is lenne többpártrendszerű demokráciában élni, miközben erkölcsileg mindenképp hű akartam maradni a szocializmushoz. Ha néha-néha, főleg az irodalmi élmények hatására, a kelleténél többször dicsértem a Nyugatot, azonnal jött a válasz, hogy gyökértelen kozmopolita vagyok, noha ez a minősítés bántott, visszafogtam a hangom, nehogy hitszegő legyek. Minden oldalról azt hallottam, hogy vissza kell térni a gyökerekhez, amire én szófogadóan rábólintottam, azonban abban már kevésbé voltam biztos, hogy hol rejtőznek a gyökereim.
Ezzel az ellentmondással vívódtam egy életen át. A szocializmus bukását is így éltem meg. Látva, hogy az egykori elvtársak a televízió vitaműsoraiban egyik napról a másikra minden átmenet nélkül váltottak, és egyszeriben úrnak titulálták egymást, felrezzentem. Meg kell vallanom, némi lelkiismeret-furdalást éreztem. Ezt akartam volna? Lelki szemeim előtt feltűnt a rossz emlékű látvány, miszerint télire való tüzelőt lapátolok egy szenttamási pincében. Ha a partizán szuronyok nem hozzák a szocializmust, akkor én sohasem jutok el Triesztbe, de még az újvidéki Dornstädter cukrászdába sem ülhetek be. 
Kétségtelen, valamikor ilyen San Marcó-s volt a régi újvidéki Dornstädter is, állapítottam meg, és abban a pillanatban ellenállhatatlan vágy kerített hatalmába: ide mindenáron be kell térnem. Ebben a kávéházban muszáj meginnom egy presszókávét, és – ha rövid időre is, de – része kell lenni a miliőnek.
Az újvidéki Dornstädter az Osztrák–Magyar Monarchia idején, az I. világháború előtt nyílt meg, és szinte biztosra vehető, hogy tulajdonosa szeme előtt a bécsi kávéházak példája lebegett. A kávéház tulajdonosa a Dornstädter családnevet viselte, egészen a II. világháború befejezéséig. 1945-ben azonban a kommunista hatalom úgy határozott, hogy zavaró, kellemetlen az elnevezés. Sokkal szebben cseng a baráti Szovjetunió fővárosának, Moszkvának a neve. Így lett a Dornstädterből Kafana Moskva. 1948-ban azonban Tito elvtárs konfliktusba került Sztálin elvtárssal, mire a városatyák felháborodva vették tudomásul, hogy Újvidék központját a Moskva nevű városi kávéház kompromittálja. Zágráb az igazi testvérváros, nem Moszkva – ágáltak. Innentől a kávéház elnevezése Zagreb lett. Évtizedekig viselte ezt a nevet, a belső miliő azonban idővel egyre inkább leépült, mígnem pályaudvari várótermekre kezdett hasonlítani. 
A kilencvenes évek elején, amikor a balkáni háborúban a Jugoszláv Néphadsereg és a szerbiai álkatonai alakulatok a horvát városokat bombázták, a városatyák megbotránkoztak. Hazafias érzelmeik tiltakoztak. Miért csúfítja a város központját a Zagreb nevű kávéház? Az utcákon terepszínű egyenruhások parádéztak, katonai dzsipek száguldoztak, miközben a kormánypártiak és az ellenzékiek egymást túllicitálva vitatkoztak, hogy hol húzzák meg Szerbia új határait. Az újvidéki városatyák összeültek és eldöntötték, hogy ezután Athén legyen a városközponti kávéház neve. Abban reménykedtek, hogy az ortodox kereszténységnek, a hagyományos görög-szerb barátságnak köszönhetően nem kell többé névváltoztatással bíbelődnie, tehát örök időkre így nevezik majd: Athén 
 
 
***
 
 
AARON BLUMM
 
A pizsamacsempész

Walóságshow
 
 
Végel Lászlónak
 
Virág Gábornak hívnak, a kishegyesi Helyi Közösség titkára vagyok. Hogy mit jelent pontosan a munkahelyem, azt nehezen tudom elmagyarázni, főleg a magyarországi barátaimnak nem, mert ugye, a helyi közösség mást (is) jelent magyarul, mint szerbül a mesna zajednica, miközben ugyanazt is (húsközösség, így szoktak bennünket csúfolni), maga az intézmény fogalma mást fed, mint a magyarországi helyi önkormányzat, a titkár szót meg aztán senki nem érti, itt felejtődött nekünk az önigazgatásból, miközben a (fő)titkárok ideje lejárt, az elnevezés megmaradt, de a mi országunkban ez senkit nem zavar, kisebb bajunk nagyobb ennél, mondhatná(n)k. Pedig talán nem ártana először letisztáznunk a fogalmakat, hogy eldönthessük, mit akarunk.
A magyarországi barátaim, ha viccesek akarnak velem lenni, vagy faluelnöknek, vagy polgármesternek szólítanak, és jót nevetnek közben. De mellettem még ott van a Robi, aki valójában a polgármester, miközben községi elnök a tényleges tisztsége. Ő szintén kishegyesi, viszont nem csupán Kishegyes, hanem még két település polgármestere, és akkor a tanácselnökről, aki meg félig kishegyesi, félig bácsfeketemeggyesi, még nem beszéltem, pedig a protokoll szerint ő a főnök. Egyesek szerint a munkaköröm megfelel a falu jegyzőéjével, ezt a megszólítást eleinte nem szerettem, de később megtetszett, végül is íróként valahol az a dolgom, hogy lejegyezzem, ami a faluban történik.
Lényegében Kishegyes település ügyeinek intézésével foglalkozom, ez nagyjából adminisztratív, infrastrukturális, kommunális és kulturális feladatok lebonyolítását, szervezését jelenti, de sokszor megállítanak az utcán a legapróbb hülyeség miatt, mert azt hiszik, az is az én dolgom. Ha anyám logikájával gondolkodnék, az lenne, ő rendszeresen szokott nekem ügyfélfogadásokat szervezni a vasárnapi ebéd idejére, hiába lázadozok ellene. 
A munkám mellett még sok mindennel foglalkozom, írok, szerkesztek, fesztivált szervezek, afféle független értelmiséginek tartom magam, igaz, nem igazán veszek részt az értelmiségi közéletben, szégyenemre színházba csak évente egyszer jutok el, de moziba sem megyek, és tévét sem nézek. Újabban újságokat is alig olvasok, inkább az internetről tájékozódom. Nem vagyok párttag, igaz, közvetlenül a Đinđić-merénylet után beléptem a Demokrata Pártba, de két hónap után gyorsan kitántorogtam belőle. A politikánál azonban mára már jobban érdekel a bélyeggyűjtés, a csillagászat és a madarászat, habár egyikkel sem foglalkozom komolyabban.
 
Kishegyes többségében magyarlakta település félúton Szabadka és Újvidék között, ez nemcsak a földrajzi helyzet miatt fontos, hanem valamiféleképpen kulturális tájékozódási pont is, mert egyben se nem Újvidék, se nem Szabadka, de voltaképpen mindkettő. A falu többsége megítélésem szerint nemzeti konzervatív, én az anarcholiberális nézeteimmel igencsak kilógok a sorból, de szerencsére még van annyi tolerancia a közösségben, hogy engem is megtűrnek, s valahol én is úgy éreztem, pillanatnyilag itt kell a legkevesebb kompromisszumot kötnöm ahhoz, hogy közben jól érezzem magam. Azok a dolgok miatt, melyekkel foglalkozom, gondolok itt a faluvezetésre és a kulturális megmozdulásokra, néha törvénybe ütköző dolgokat is át kellett élnem, törvény- és határsértéseket, de ez eddig még nem okozott különösebb lelkiismeret-furdalást.
A titói Jugoszlávia aranykorában szocializálódtam, szüleim értelmiségi-köztisztviselői munkájukkal szépen kerestek ahhoz, hogy minden évben elmenjünk a tengerre, emlékszem, Orebićen találkoztam először Németh Istvánnal, falunk írójával, és nem tudom, miért, akkoriban minden szakállas emberről azt hittem, hogy festő. Titót vigyázzállásban gyászoltam a kapunk előtt, hétéves voltam, amikor meghalt, fejemre tettem a matrózsapkám, álltam vigyázzban az utcán, és sírtam. Voltam pionír és pionírvezető, osztályelnök hét éven át, szerettem az iskolám, igaz, a végén már minden hülyeségben benne voltam. Aztán rövid időre Szabadkára, majd Topolyára kerültem, ott fejeztem be a középiskolát, zajlott az ifjúságom, miközben fokozatosan ébredtem bele a miloševići rémálomba.
Emlékszem a joghurtforradalomra, nem tudom, miért, de élőben néztem a tévében, értetlenkedő barátomnak sopánkodva próbáltam elmondani, mekkora baj van, valójában magam sem értettem semmit az egészből. De aztán elég gyorsan megértettünk mindent. 1991 szeptemberében generációm több tagjával együtt bevonultam a Jugoszláv Néphadseregbe, amely már sem jugoszláv, sem nép nem volt. Még többen voltak a generációmból azok, akik nem jöttek velünk, inkább Magyarországra, a szerencsésebbek Európába, a legszerencsésebbek pedig a világ másik végére menekültek a közelgő vérontások elől. Nekem is szerencsém volt, nem vettem részt harcokban, a hátországban voltam teherautó-sofőr, általában mestereket szállítgattam, de Kosovón is voltam, lőszert és fegyvert szállító konvojoknak biztosítottuk a logisztikai hátteret, az albánok csúnyán néztek ránk, de itt sem kerültem különösebb incidensbe. Ha leszámítom az állandó rettegést, hogy bármikor vihetnek bennünket a frontra, aránylag jól éreztem magam a seregben, a sofőrködésnek köszönhetően bejártam egész Macedóniát és Dél-Szerbiát, olyan vidékét ismertem meg a (volt) országnak, melyeken azelőtt soha nem jártam. Szlovéniába, Horvátországba, Montenegróba és Boszniába még általános iskolában elvittek bennünket, de az igazi Balkánra valamiért nem szerveztek kirándulást. Sok ismerősre tettem szert, Jovica az egyik legmegbízhatóbb barátom azóta is, nem volt még év, hogy ne hívott volna fel a születésnapomon, most írtam neki épp skype-on, válaszolt is rögtön. 
 
Mi is választhattuk volna a menekülést, biztos könnyebb és biztos nehezebb is lett volna egyszerre, ki tudja ezt ma már. Én konkrétan nagy Ottlik- és Musil-rajongó voltam, azért döntöttem úgy, elmegyek, voltak is ottlikos élményeim, bár szerencsére a hadsereg addigra már annyira lezüllött, hogy a megaláztatást sem vették annyira komolyan. Először Kicsevóra kerültem kiképzésre, majd Szkopje és Niš következett, a hosszú, számunkra unalmas nyár után (92 nyara volt), nagy tervekkel érkeztem haza.  Jött az egyetem, folyóirat-szerkesztés Újvidéken, boldog háborús évek, majd a NATO jött, bombázások, Kishegyes, Budapest, aztán valahogy ismét Kishegyesen találtam magam. Szerb gyerekeknek kezdtem el magyart tanítani Nagyfényen és Újzsedniken, Kishegyesen közben helyi lapot szerkesztettünk, több civil szervezet körül megfordultam, majd rám kérdeztek, vállalnám-e a mostani munkát, és mivel jobb nem adódott éppen, vállaltam. Szeretem a helyet, ahol élek, gondoltam, teszek érte valamit, hátha tudok. Közben megnősültem, született két gyerekem, aránylag jó helyen élünk, aránylag jó körülmények között, óvoda, iskola közel, park, játszótér van, lehetne rosszabb is. Gondoltam, belehúzok. Dolgoztam hát keményen. 
 
Egy darabig legalábbis. A munkámmal jár, hogy magyarországi önkormányzatokkal tartom a kapcsolatot, öt testvértelepülésünk van, jártam már mindegyiken, havonta van valamilyen rendezvény, amire elmegyünk, van köztük fideszes, jobbikos, MSZP-s, független, nagyjából mindenkivel elvagyunk valahogy, sokszor szoktak adományokat felajánlani, kisebb-nagyobb csomagokat, több mindent kellett már áthoznunk a határon. Az egyik legkomplikáltabb esetünk eddig egy zongora volt, egy valódi versenyzongora, amit az egyik önkormányzat zeneiskolájában leszázalékoltak, azt kellett áthozni, vám, határőrség, konzulátus, nagykövetség, mindenhol találtunk kapcsolatokat, ezer papírt intéztünk, kalandos úton hoztuk a zongorát, mire a helyére került, az egyik lába ki is tört.
Már nem emlékszem, honnan jött az ötlet, de emlékcsatát is szerveztünk, Kishegyes határában zajlott 1849-ben a magyar szabadságharc (szerintünk) utolsó győztes csatája, gondoltuk, a 160. évfordulóról ilyen formában is megemlékezünk, volt egy-két ismerősünk hagyományápoló egyesületeknél, jelentkeztek többen, hogy persze, hogyne jönnének. A problémák ott kezdődtek, amikor kiderült, Szerbiában nem találunk korhű egyenruhát, puskát és ágyút, a fegyvert a magyar oldalról kell áthozni, erre már a titkosszolgálat is beszólt, hogy fiúk, álljunk csak meg, mi van itt?
Régebb óta gondoltam, hogy figyelnek, voltak erre utaló jelek, de inkább elhessegettem magamtól a gondolatot, mégsem vagyok annyira fontos, gondoltam. De amikor egy szombaton felhívott a rendőrfőnök, hogy szeretne velem meginni egy kávét valakinek a társaságában, sejtettem, kivel fogok találkozni. Egy meglepően intelligens férfi ült velem szemben, jól elbeszélgettünk, kiderült, még a sympós múltamat is ismeri, szövegeket idézett, amik a lapban jelentek meg, s látszólag megértette, miért is kellenek nekünk azok a fegyverek. A puskák és ágyúk szerencsésen át- és vissza is értek, az emlékcsata gond nélkül lezajlott. Később is szóltak, hogy vigyázzak, lehallgatják a telefonom, de félelem helyett inkább büszkeséget éreztem. Figyelnek, lettem valaki, gondoltam.
 
Aztán pár héttel ezelőtt csörgött a mobilom, a budapesti testvérkerületünktől telefonált Enikő, a polgármester titkárnője, elmesélte, kitalálták, karácsonyi ajándékként százötven pizsamát ajándékoznának a település szegény sorsú gyerekeinek. Kíváncsi a véleményemre, elfogadnánk-e? Kicsit haboztam, mondtam, kérek egy kis gondolkodási időt, és pár nap múlva visszahívom. Nem volt semmi kifogásom a pizsamák ellen, csak tudtam, a határon áthozni bármit csomó komplikációval jár, papírok, telefonok, sok macera, nem biztos, hogy az ünnepek előtt megéri belevágnom. Aztán mégis úgy alakult, más ügyben is kell mennem Pestre, kiderült, nagybátyám felesége, Erzsi néni is jönne, megbeszéltem pár találkát, összeállt az út, visszahívtam Enikőt, jövök a pizsamákért, mondtam, három dobozban vannak, mondta, be kell, hogy férjen a kocsiba.
Egy ideje inkább istenben és az összeesküvés-elméletekben hiszek, mint a demokráciában és az emberi bölcsességben, valamiért ez futott át az agyamon, amikor Budapestre értünk, az úton iszonyatos köd volt, de egyből odataláltunk a címre, ahova Erzsi nénit szállítottam, megnéztem az újdonsült unokaöcsémet, majd elrohantam a városba, könyveket és ajándékokat venni. Este indultunk vissza, útba ejtve a kerületi önkormányzatot. A megbeszéltek szerint a portás várt rám, hamar kijött a csöngetésemre, megmutatta a pizsamákat, három hatalmas dobozban voltak becsomagolva.
2003 óta egy Opel Corsát vezetek, 1996-os gyártmány, de az útra elkértem apám kocsiját, az is Corsa, valamennyivel nagyobb, mint az enyém, szeretem mindkettőt, kicsik, gyorsak, apámé főleg tud menni, ha rálépek a gázra. Azonban most gondban voltam, mert a csomagtartó elég kicsi, az meg már nagyjából tele volt az ajándékokkal, amit a városban vettem. De egy másodpercre sem estem kétségbe, kivittem a dobozokat, és javasoltam Erzsi néninek, pakoljuk szét valahogy a pizsamákat a kocsiban. Jutott belőle mindenhova, az ülések alá, a csomagtartóba, Erzsi néni lába közé, az összes táskába és zacskóba, amit a kocsiban találtunk, még a kesztyűtartót is teleraktuk.
Hazafelé talán még nagyobb ködben jöttünk, közben Enikő is telefonált, elindultam-e, begyűjtöttem-e a pizsamákat, ők már ünnepelnek, ha van kedvünk, menjünk vissza a buliba. Megköszöntem mindent, mondtam, már úton vagyunk, nem megyünk vissza, de mindenféleképpen jelentkezem, ha átértem a határon. Az autóúton a köd ellenére is gyorsan haladtunk, éjfél előtt már a sorban álltunk, számolgattam, jó esetben kettőre talán már ágyba is jutok. A magyar oldalon nem szoktak megnézni, a szerb oldalon is elég laza az ellenőrzés, gondoltam, semmi baj nem lehet, csempésztünk már át a határon sok mindent, Guyon Richárd-mellszobortól kezdve több ezer könyvön keresztül a festményeken át mozsárágyúig ki tudja, mit nem, néhány pizsama nem okozhat gondot. Amikor a szerb vámos megkérdezte, van-e bejelentenivalóm, laza hidegvérrel válaszoltam, ugyan már, semmi, egy-két apró ajándék.
 
Sokszor volt már dolgom rendőrökkel, határőrökkel, vámosokkal, sokszor kellett már hosszasan magyarázkodnom, az egyik legemlékezetesebb esetem épp Szenttamáson történt, a NATO-bombázás után közvetlenül, a Hevér-tanyáról tartottunk haza egy éjszaka, valami irodalmi esten lehettünk, ittunk is, mulattunk is, jókedvünk volt. A városka központjában állítottak meg, a rendőrnek rögtön feltűntek a hátsó ülésen szétszórt folyóiratok, a csomagtartót is felnyittatta, ott is Symposionok voltak dögivel, lapozgatni kezdte a példányokat, balszerencsénkre épp Slobodan Antonić Slobodan Milošević 1987–1997 közötti uralkodása című tanulmányára futott rá. Ez meg mi? – kérdezte. A szöveg magyarul volt, így persze nem értette, mi van benne, mondogattuk, hogy társadalomtudományi folyóirat vagyunk, a szöveg Milošević uralkodását elemzi, a barátom, aki nem igazán tudott szerbül, azt magyarázgatta hosszasan, hogy a szerző Napóleonhoz hasonlítja Miloševićet, az erős államról szónokolt, igazi társadalomfilozófiai előadásba kezdett a jogról és az igazságosságról, a rendőr nem értett semmit, nem is hitt nekünk, ezért a mellettünk elhaladó utcasöprőt kérte meg, fordítson neki. Dođi Pišta, prevedi mi nešto. A vámos ugyanazzal a hangsúllyal kérdezett rá a pizsamákra: – Ez meg mi? – kérdezte, és azonnal félre is állíttatta az autót. Magyarázkodni kezdtem, próbáltam megértetni vele, a pizsamákat ajándékba kaptuk, a kishegyesi önkormányzattól vagyok, a helyi közösség titkára, de mivel semmilyen papírom nem volt, nem hitt nekem, a főnökasszonyát hívta, aki még tőle is szigorúbban utasított rendre, bírósági eljárásról, a csomag elkobzásáról beszélt, miért rejtettem el a pizsamákat, ha ajándékba kaptuk, ezt kérdezgette. Próbáltam érvelni, a vámolási procedúra bonyolultságát felsorolni, a főnöknőt azonban semmi nem érdekelte, begyűjtötte az útleveleinket, majd magunkra hagyott bennünket.
 
Hideg volt, az egyik legködösebb éjszaka életemben, Erzsi néni kétségbeesve cigarettázott, én pedig próbáltam Enikőt, a titkárnőt utolérni, hátha tudna faxolni nekünk valami papírt. Ahogy álltunk ott az éjszakában, egymás után húztak el mellettünk a karácsonyra Nyugat-Európából hazaérkező vendégmunkások, és megvető pillantásokat vetettek felénk. Ezerszer mentem már át én is azon a határon, én is hasonlóan megvető pillantásokat vetettem a félreállított autósokra, nekem is megvolt a véleményem, miközben valamiféle titkos felsőbbrendűség-érzettel becsületes európai polgárnak éreztem magam. De ahogy ott álltunk kabát és útlevél nélkül a hideg ködben, egy másodperc alatt rádöbbentem, lófaszt vagyok én tisztességes európai polgár, lófaszt vagyok független, értelmiségi, magyar, anarcholiberális, istenhívő, író, lófaszt vagyok én fontos valaki, nem vagyok más, csak egy közönséges balkáni csempész, aki annyira ügyetlen volt, hogy még néhány pizsamát sem tudott áthozni a határon.
 
 
***
 
 
 
ESTERHÁZY PÉTER
 
Lábjegyzetek
egy meg nem írt mûhöz
 
1
Azt írta az egyik barátom, amikor hatvanéves lettem, hogy ne ijedjek meg, leszek még több is, és hogy ő ezt tapasztalatból mondja. Végellel kapcsolatban ilyesmi mondat nem juthat senki eszébe, nemcsak mert az ijedtség szót nem lehet vele összefüggésbe hozni (talán egyszer, amikor Bécs előtt le akart esni a repülőgépe), hanem mert valahogy mindig annyi volt, amennyi. Mindig rendben látszott lenni a korával.  Vagy inkább fordítva: sose volt érdekes, hány éves. Fiatalabban bölcsnek tetszett, idősebben örökifjúnak. Mert a tekintete nem változott, a tekintet fénye, csillogása, derűje, töretlensége.
 
2
A cím, a lábjegyzetes, a legutolsó Mayröcker könyv (al)címe. Fridericke Mayröcker osztrák írónőt a magyar (nyelvű) olvasó nemigen ismeri – sajnálhatja. Én az ő szövegein szoktam mérni vagy újra meg újra konstatálni, milyen kevéssé is tudok németül. (Ennek a ténynek a másik, gőgösre fogalmazott fele hangzik úgy, hogy ha tudnék németül, nagyon tudnék németül.) Mély felületességgel úgy mondanám, hogy M. egy Tandoriba oltott Nemes Nagy Ágnes; csak feketében – amennyiben persze NNA meg TD is szőke. 
És még az is lehet, hogy megírom, ami itt most még meg nem írt. A „hirtelen”-sorozatnak (l. többnyire Élet és Irodalom) eredetileg „meg nem írt” volt a munkacíme.  A hirtelen barátság meg nem írt barátság, a hirtelen megállás meg nem írt megállás, a hirtelen tánc meg nem írt tánc. A hirtelen lassanként már elfelejtette a kezdeteket.
 
3
Jut eszembe, nevetve, inkább vigyorogva, értsd baráti arcátlansággal: Laci és a német! Mert van őneki ez a víziója, hogy tud németül. És nem is mondanám, hogy nem tud. Inkább hogy minden nyelven tud. Van egy bensőséges viszonya a nyelvvel mint olyannal. De egy közönséges kedd este egy kicsit mégiscsak más. Volna egy tolmács. Nejn, danke. És tényleg, beszél és beszél, magyaráz, a mutogatós két keze repked a teuton éjszakában, a publikum rokonszenvezőn figyel, már-már szájtátva – és egy mukkot sem ért. Illetve sok mukkot ért, ezért figyel tisztelettel. Olyan ez valamelyest, mint a Dragomán gyorsasága vagy a Bodor lassúsága: nem számít, vagy alig, csak az számít, az a lefegyverző, hogy a néző azonnal érzi, aki ott most így-úgy beszél, az egy (nagy) valaki, és nem mert szolgálati autó jár neki, hanem mert hiteles.
 
4
Milyen jót tenne, írtam régebben, egyszerűen szólva a magyarságunknak, a mi-a-magyarnak, ha ismernénk, olvasnánk, megértenénk a Gombrowicz-naplókat. De nem is kéne ilyen messzire menni, már az is elég volna, üdvös, ha Végelt ismernénk. Azt, ahogy ő tud beszélni a kisebbségi-létről,  provincia és centrum(?), provincia és provincializmus viszonyáról, régióról és világegészről, magyarságról mint európaiságról, racionálisan és érzelemmel, helyi tapasztalatokkal (élettel) és világnyi kitekintéssel, Trianonról épeszűen és -szívűen, nem a gyakori utakat (önkorlátozásokat, vakságokat) választva, vagyis vagy a szőnyeg alá söpörni, vagy a sebeket vakargatni. A magyarság problémáját nem egyre magyarabb, így egyre részlegesebb, egyre magányosabb szempontból nézni, hanem az emberi jogok felől. De lehet, hogy ezt már csak én gondolom így, noha szívesen lennék e tekintetben Végel árnyékában.
Az a másik barátom idézte akkor Camus-t is: „Ma minden író beszáll kora gályájába.” E gálya nagy utazója Végel.
 
5
Ha róla beszélek, Pavlov kutyája, azonnal eszembe jut Pavlov kutyája meg Tolnai meg Domonkos meg az egész Új Symposion – de ezt már annyiszor, hogy most nem, majd csak a 75.-en megint; vagy nem is, arra csak kicsiny szíveket fogok írni, korallpiros szív alakú szívecskéket. Így tervezem. Ember tervez.
 
6
Hősünk olyan otthonos magabiztossággal mozgott abban a szabadkai éjszakai bárban (van nappali bár?), olyan nyugodt élvezettel, randseigneur-i barátságossággal (ahogy mindig!), akárha egy könyvtárban volna, nem csupán fejből, de gyomorból tudja, mit hol keressen, és tudja azt is, mit keressen, mit chercheljen. Hát már csak a színéről fölismeri a könyveket! A szagáról. Stb. A mellékszereplő ha nem is gátlásosan, de tanácstalanul ücsörgött azon a plüssös, süppedős, formatervezett ülőalkalmatosságon, amely a szék-fotel-bárszék közti keskeny résben nyerhetett volna nevet. Egyik se volt vagy mindegyik, a nyelv tehetetlenül tárta széjjel nemzetközi, de legalábbis internacionalista karját. Mert ez mintha az egész béketáborban egységes lett volna, ahogy a Monarchiát jellemezték a színházi épületek és pályaudvarok, akképp a szocializmust ezek a modernista bár-izék. Főhősünk épp nyugtatgatta alhősünket, aki ettől, láss csodát, meg is nyugodott. Főhősünkből szakadatlanul nyugalom árad, noha ő maga többnyire izgatottan beszél, hallgat, van, izgatottan izgatott, a folytonos figyelem izgatottsága ez, ami azonban, megmagyarázhatatlanul és a legkevésbé sem logikusan egy nem pusztán alkati nyugalomban gyökerezik. Ami nem azt jelenti, hogy mindig az van, úgy van, az történik, ahogy azt főhős dolgos optimizmussal előrevetíti, ám ez a legkevésbé sem csökkenti a szavai nyomán fölfénylő általános derűsséget. Amely, és innét a hatásossága is, nem az ő szeretetre méltó személyére vonatkozik, hanem a világra, hogy tudniillik az volna szeretetre méltó. Ez olyan meghökkentő, vad állítás – hogy a keletkezett nyugalmat már-már dermedtségnek is hihetnénk.
Alhős aggódása a kisszerűnél is kisszerűbbnek nevezhető. Számolatlan helyi dinárokat kapott honoráriumként, milliókat, ezt kellett volna néhány száz megbízható márkára átváltani. De hogy. Nem probléma, vetette oda főhős szórakozottan, azzal lenyűgöző, sőt tiszteletre méltó komolysággal fordult minden figyelmével a kis színpadon vetkőző égig érő művésznő felé. Alhős sztriptízismeretei bízvást fogyatékosnak mondhatók, és ez alkalommal sem használta ki létezése teljes intenzitásával a lehetőséget, hogy látóhatárát ily módon is bővítse, azon tűnődött – szinte gyerekesen –, hogy milyen magas is lehet a nő, mert nagyon magas volt, mint egy vendégfogadó, olyan, és még az is foglalkoztatta – nem is érteni a kérdést –, hogy miért ilyen magas. Montenegrói, vetette oda főhős, miközben barátságosan odaintett az egyre meztelenebb kolleginának. Pinányi színpad, jutott alhős eszébe – így legalább stilárisan csatlakozott a genius locihoz.
Kis, fürge pálinkákkal haladt  „a mindenek fölött őrködő Idő”, a táncosnő munkája végeztével elsuhanván az asztaluk mellett, beletúrt főhős hajába, és mondott valamit a környékre jellemző valamelyik szláv nyelven. Főhős biztatóan alhős felé bólintott. Alhős most úgy érezte, barátja szemének megszokott szép csillogása csak nagyon áttételesen vonatkozhatik az ő márkáira. Súlyosan tévedett. De akkor már ott is ült az asztaluknál egy afféle fésülködőköpenyben a lány. Ülve is daliás volt. Kraszívaja, dünnyögte alhős, szinte lehelve, hogy senki meg ne hallja.
Főhős, aki mint egy felnőtt, magánál tartotta alhős pénzét, most a lány felé nyújtotta a köteget, aki ahelyett, hogy átvette volna, erre enyhén széjjeltárta combjait, ilyen hosszú combokat alhős eddig csak filmen látott, éljen a nagy Montenegró!, és akkor!
És akkor elővillantak a harisnyakötők, és akkor!
És akkor meglátták, közvetlenül, tényleg ahogy csillag megy az égen, hogy a harisnyakötőbe szép rendben sihtolva valutatömbök nyertek elhelyezést, vidáman leffegett a végük, márka, dollár, svájci frank, nagyság szerint csoportosítva, százasok, ötvenes és így tovább – mondanók: a végtelenségig! 
Számok röppentek a buja térben, hol a férfi intett, hol a nő, ahogy az már lenni szokott. Aztán megegyeztek. A nő oda sem nézve kivett egy csomó márkát, innét is egy kicsit, onnét is egy kicsit, az ujjai, a begyek érezhették a mennyiséget, majd pontosan leszámolta főhős kezébe a kialkudott összeget, ő meg diadalittasan továbbadta. Nevetett, akkor így rendben, ugye. 
Alhős és a montenegrói együtt bólintottak.
Azután véget ért az éjszaka is.
 
7
Történtek egyéb módosítások az elbeszélésben?
A legkevésbé sem.
 
 
***
 
 

Híd 2011/Január
 
Tartalom
 
 
KONRÁD György: Kérdezd, olvasd Végel Lászlót, nem bánod meg
ESTERHÁZY Péter: Lábjegyzetek egy meg nem írt műhöz
 
VÉGEL László: Bűnhődés (Berlin-szövegek)
 
BÁNYAI János: A remény felé (Végel László korai munkáiról)
(tanulmány)
Gojko BOŽOVIĆ: Judit a városban (FARAGÓ Kornélia fordítása)
(esszé)
LOSONCZ Alpár: Város, vihar, megbicsakló felszabadulás 
(tanulmány)
SZERBHORVÁTH György: Pótapa, pótfiú (esszé)
 
DANYI Zoltán: A tojás szétfolyó sárgája (novella)
Aaron BLUMM: A pizsamacsempész (Walóságshow)
SIRBIK Attila: Erika (kispróza)
KISS Tamás: Tegnap rendesen levetkőztem (novella)
BENCSIK Orsolya: Vaktérképek (kispróza)
 
MAGÓ Attila: A gyilkolás stratégiája (színikritika)
 
MAJOR Nándor: Kényszerhelyzetben árnyalatokért 
– Az áprilisi Híd és a körülmények (esszé)
 
 
A számban Palásti Andrea Újvidék-fotók Végel Lászlónak. c sorozatának darabjait közöljük.
A színházi fotók Mikus Csaba munkái.