Eörsi-bekezdések születésnapon

Ahogy szemgödre egyre mélyebb lett, így a szeme egyre beljebb és beljebb zuhant, egyre mélyebbről csillogott minden remény nélkül.
(a szem)
Ahogy szemgödre egyre mélyebb lett, így a szeme egyre beljebb és beljebb zuhant, egyre mélyebbről csillogott minden remény nélkül. Vége van, mondták a szemek, és semmi mást nem mondtak. A száj még próbálkozott. Utolsó lélegzetében is még kikérte magának, hogy - segítőkészen - cenzúrázzák, próbált úgy élni, mint addig, illetve próbált úgy halni, mint élni. De más halni, mint élni. Továbbra is szemtelenkedett az Istennel (ahhoz képest, hogy nem hitt benne, elég hevesen foglalkozott vele, komolyabban vette, mint sok hívő), ez az utolsó leheletig lehetséges, de nehezen összeegyeztethető - stilárisan - ama szemekkel. Lázadni lehet a halál torkában is, de szemtelenkedni nem. Nem jók az arányok; ilyenkor a nem létező Isten is nagyobb, mint az ember. Igaz, ő mindig fitytyet hányt ezekre az arányokra. "Hibáink rendesen azonosak az erényeinkkel."

(a mosoly)
Aki találkozott vele, az szükségszerűen találkozott a mosolyával. Nem, a vigyorával. Azt mondta, a börtönt is a vigyora által élte túl. Ez a vigyorgás volt az ő nagy ereje, mondhatni az ember nagy ereje, a szabadságától megfosztott ember szabadsága. Az emberé, aki nemcsak a világ hülyeségét látja, neveti ki és éli túl, hanem a sajátját is. Többszörös túlélő volt, kellett lennie, először zsidóként halhatott volna meg, aztán kommunistaként, aztán ötvenhatos forradalmárként. Majd pedig túl kellett élnie azt, amit mindannyiunknak, a kizárólag túlélésre berendezkedő Kádár-rendszert.
A diktatúrában élő emberre leselkedő legnagyobb veszély azonban éppen a túlélés, a túlélés kizárólagossága, durván szólva az élet rovására. Ez a folyamat zajlik most, az, hogy hogyan válunk túlélőkből élőkké. (Nehezen. Nyögvenyelősen.) Eörsi nemcsak hadakozott a világgal, hanem élvezte is a világot (és persze a hadakozást is). A nevetése erre is vonatkozott. Lerítt róla, hogy szeret élni. Hogy pofátlanul szeret élni. Mert az jó.

(a vacsora)
Halálhíre Berlinben ért. Hiába lehetett várni, mégis váratlanul jött. Megdöbbentett, nem is tudom, végül is miért. Talán az, hogy ő nem számolt a halállal, megtévesztett minket, és így mi sem számoltunk evvel. Azt hiszem, mindenkinek, aki ismerte, van vele evési-ivási, pontosabban kaja-pia története. A fűszeres lesütött húsok meg a végeérhetetlen Chianti-palackok és az a rossz-jó macsóduma, hogy a lesütött hús miért praktikus, "ha a helyzet úgy hozza". És akkor a Berlinben élő fiatal (magyar származású magyar) német írónő váratlanul szervezett egy Eörsi-vacsorát. Hogy jöjjünk össze, és Eörsi kedvenc ételeivel, italaival töltsük az estét, kolbász, szalonna, disznósajt, csülök Eisbein kiszerelésben, pálinka, pálinka, pálinka, illetve mindez persze mintegy porosz verzióban, semmi nem az volt, mint régen, csak emlékeztetett a régenre, az elmúltra - így volt pontos (és kulinárisan kikezdhető); mi sem voltunk azok, akik régen. Kicsit beszéltünk Eörsiről is, de inkább ettük ezeket a rémes koleszterinbombákat. Jó volt. Jó, ha van köztünk, aki, amikor kell, vacsorát tud adni (most, akkor: Terézia Mora).

(valaki más)
Sokan nagyon szerették, és sokan nagyon nem szerették. Eszes ember volt, az ötvenes években írt esztelenségeit így nagy következetességgel tudta kommentálni; ezt nem sokan tették meg. De nem véletlenül lett kommunista - sőt bizonyos értelemben maradt is. Ama vigyor találkozott az enyémmel, amikor az utolsó kommunistának neveztem. Kommunistán most nem köztörvényes bűnözőt értek (mint 1990 előtt), hanem ("de ezt majd megírom pontosabban is") részint azt a sok elvi jót (mondjuk így: az emberek egyenlőségért harcoló embert), amelyre gondolhatnánk, ha soha nem valósult volna meg az, amiért ezek a nők s férfiak küzdöttek, részint a rációt, a rációjukat... Valami kiegyensúlyozottság volna ez a kommunista ráció, agresszivitás, "a gondolkodás szörnyűsége", vagy a logikáé?, az igazság birtoklásának veszélyes tudata és önfeláldozó akarása?, és a mindehhez való gőgös és áldozatos ragaszkodás? Az egyén és közösség (más gondolkodással is elérhető) drámai és hazug, mert egymást kihasználó, kizsigerelő kapcsolata? Intellektuális szigor és nádpálca? A "nyuszika, én csak meg akarlak simogatni" boldogítás-vágya? Hogy valahogy mindig lesz egy "pártközpont"? Tudom, hogy pontatlan vagyok, csak próbálkozom. Szóval az egész együtt eléggé félelmetes. Vagy rémes és ingerlő. Engem kevésbé zavart - mert minderről nincs közvetlen tapasztalatom; ha a családom egyik ága mondjuk közvetlenül a munkásmozgalomból jött volna, egy sztálinista nagynéni!, akkor jobban ugrottam volna. Vagy éppenséggel nem ugrottam volna, hanem csak untatott, idegesített volna.
Amit én láttam, az főként mindennek a jó oldala volt. Eörsi legfontosabb szava a szabadság (szabadság, szerelem, e kettő), legnagyobb ellenségének a tekintélyelvű gondolkodást (nem gondolkodást) tekintette. Ha bárhol megorrontotta az autoritáriusság bármely kicsi jelét, azonnal könyörtelenül nekirontott. Gyorsaságában sokszor igazságtalan volt, sokakat megbántott. De ez az érzékenység úgy kellett ebben az országban, ahol a hatalomnak, felsőbbségnek, hivatalnak, főnökségnek, királyoknak, hercegeknek, grófoknak, pártizéknek való gazsulálásnak évszázados nagy hagyománya van, függetlenségvágy és benyalás, le az urakkal és a kalappal előttük, mint egy falat kenyér. Eörsi semmilyen pozíciótól, presztízstől nem hatódott meg (a megérdemelttől sem), igyekezett "magát a dolgot nézni". Az irodalomban is gyanakodva vizslatta a növekvő tekintélyt, és azonnal odavágott. (És csak öregedvén játszott ebben szerepet, hogy a sajátját kevesellte.)
Üdítően antiklerikális volt, azt gyanítom, főleg a katolikusokat (jelen!) vagy inkább a katolicizmust nem állhatta. A pápa látogatásakor kellemetlen pápaellenes verset tett közzé, sokan csepülték érte. Nekem se tetszett, egyáltalán, sokszor nem értettem egyet vele, másként járt az agyunk. De ezt a szabadságharcát nagyon fontosnak tartottam (és tartom), hiánypótlónak. A Heine nagy hazafisága az övé.

(a nap)
Sokszor leírtam születésének dátumát, Joyce nagy regényének "időpontját", a Bloomsdayt és Nagy Imre kivégzésének napját, június 16-át. Az első utalás, vélem, teljesen hidegen hagyta, sőt fölteszem, Szerb Antallal érthetett egyet, aki valami olyasmit mondott Joyce halálakor, hogy akkor most már sosem fog kiderülni, hogy ez blöff. (Ki hitte volna, lám Szerb is tud marhaságot beszélni.) De a másik: az életének a közepe, Eörsi igazi ötvenhatos. Kellemetlenkedései nagyon fognak hiányozni az ötvenéves ünnepi ceremóniákon. És utána is.

(ecce)
Soha nem fogom elfelejteni az arcát, a két arcát: a majszolósat, ahogy a lesütött hússal birkózik, meg azt a végsőt, ahol már nincsen semmi, csak a szem, és abban is a semmi. Ennyi, ilyen, ez jut az eszembe. Meg ez: ecce homo.