Ellenszegezés avagy a babra

Az ország épül-szépül, illetőleg utoljára a mohácsi vészt követően volt ilyen állapotban, a rómaifürdői HÉV-megállóban újabban elektromos tábla mutatja – mintha a Puskásról elnevezett Népstadionban volnánk, csak kicsiben – részint a pontos időt, részint hogy mikor jön a következő szerelvény. Praktikus szerkezet, kissé kilóg a környezetből, az állomás épületét több éve, évtizede bezárták, olykor föltörik, és betelepednek oda…, hát nem tudom, kik telepednek be oda, mindenesetre a nyilvános telefonkészülék fülkéstől eltűnt, amit rajtam kívül alig fájlal valaki, nem is veszik észre, úgy tetszik, mintha mindenki másnak úgyis volna mobilja, idegen szóval maroktelefonja. Lényegében minden koszos, lepusztult itt, nehéz por borítja a teraszos tornácszerű építményt – kizárólag az elektromos tábla hirdeti, hogy van még remény, konkrétan a közelgő HÉV.
Most azonban elromlott, nem mutat semmit, csak új. Így is kilóg a környezetből, de így nem tudunk erkölcsi színezetű következtetéseket levonni. A régi, hagyományos tábla felé igyekszem, hogy megnézzem a menetrendet. Nem egyszerű föladat, ha nincs rajtam a szemüvegem, nem látom a táblát, ha rajtam van a szemüvegem, nem látom a fölírást. A hajlott kor tapasztalatot is kölykez, érzem, hogy a rutin, a kultúra, a tradíció bennem ha összefog, eredményes leend.
Mintegy rábukkanva a táblára, látom, a menetrend össze van firkálva, össze van írva fekete alkoholos filccel. Az írás lendületes, régebben úgy mondták, kiírt, ez már-már túlzás, de mindenesetre folyóírás, vagyis nem nyomtatott betűk, ami azért manapság megkülönböztető jegy. Nekem a négy gyerekemből mindegyik tud folyósan írni – ha akar! Vagyis közülük circa 1,2 csak külön elhatározásra. A szöveg négy sorba volt írva, ha azt mondanám négysoros, azonnal Pilinszky jutna eszembe, alvó szegek a jéghideg homokban, plakátmagányban ázó éjjelek, és minden bizonnyal összehasonlító elemzésbe kezdenék, kimutatva a kezdő sorok világérzésének meglepően hasonló indíttatását, mindez azonban nem áll e mai napra rendelt érdekemben, ezért nem mondom, hogy négysoros.
A négy sor így hangzik:
Egyszerűen
Szarul vagyok.
BKV és cigányok,
Basszátok az anyátok!
Közelebb léptem, a ráírás miatt körülményes volt megtalálni a menetrend rám vonatkozó részét – levettem közben a szemüvegem, ezt elfelejtettem mondani –, amíg ott vakoskodtam a szarul u-ja és a BKV V-je közt, a HÉV is megérkezett, akár egy jó hírt hozó angyal az égből, Szentendre felől. Glória.

E négy sor és vélhető recepciója mintha pontosan leírná a nevetséges most-ot. A négy sorból kizárólag a második kettőre hegyezünk, egyfelől újabb bizonyítékát látjuk a terjedő rasszizmusnak, az elszabadult indulatoknak, ordas eszmék!, ide vezet, hogy a jobboldal utcára vitte a politikát, másfelől, ellenkezőleg, a Demszky-féle városvezetés csődjének újabb nemzetpusztító látlelete ez, valamint a posztmodern irodalmi stílusdiktatúra nyelvrombolásának latrinavirága, plusz zéró anyatisztelet, lásd eszdéeszes melegprogram. Olyan, mintha túloznék, de nem túlzok.
Az első két sor nem érdekes, nem fölhasználható, nem halljuk. Az üzenet pedig ott van, nem is nagyon bújtatva, mert ott van egy én, egy valaki, aki egyszerűen nagyon rosszul érzi magát. Egyszerűen, vagyis nincs mit rajta elmélkedni, így van és kész, így vagyok, hogyan is lehetnék másképp. Nevetséges azt gondolni, hogy azért van rosszul, mert azok vannak kormányon és ellenzékben, akik. Ez az ember rosszul érzi magát és dühös.
Ez nem magyar jelenség, sőt nem is mai, a fiatalság helyzeténél fogva sokszor dühös. Ápolt európai körülmények között ez a düh a türelmetlenség velejárója, el szeretnék foglalni végre azokat a pozíciókat, melyekről úgy gondolják, nekik járnak. Ebben a mostani új dühben – der neue Zorn, írják ott, ahol ez a nyelv – az az ijesztő, hogy az indulatoknak nincsen irányuk vagy csak látszólagos. A Lukács uszodánál a falon sokáig állt egy fölirat: Szeretlek Anna! Vesszen Trianon. Hát… ha csak úgy nem.

Hogy egy Kádár-kultpol szóval éljek, fősodor, a közbeszéd fősodrából kiveszni látszik az emberi szó, a vox humana. Amikor ide értem – mert eddig jött egyik mondat a másik után, írtam vers, ahogy jött –, megtorpantam, egyszer már tartottam itt, több mint tizenöt éve, amikor próbálgattuk, elég rekedten, a szabadság új hangjait. Szórakozott professzorként keresgéltem, hol is írtam, megtalálván az Egy kékharisnya följegyzéseiből-ben, láthattam, már az is torpanás volt; így szólt: „Nézem a tévét a tévében, hallgatom X-t, Y-t , szegények, gondolom magamban, hát hogyan beszéltek? És eszembe jut egy tíz éve leírt (kis, magyar, pornográf) mondat: Ennek a rendszernek, rendszerünknek, talán a legnagyobb bűne, hogy életünk különb-különb tereiről elűzte az emberi szót. Úgy látszik, az emberi szó szakadatlan veszélyeztetve van.” (Idézet vége.) A legelső megjegyzés tehát most 25 éves. És azt akkor még rá lehetett a komcsikra nyomni. De ma már csak az önerő!

A kilencvenes évek elején, ha nem voltam is újságíró, de végeztem újságírói munkát, nem napilapban, az még egy külön kategória, külön képesség; talán ehhez a munkához kell, kellene a legnagyobb kulturáltság – kultúrán most főleg valami közösségi tudást értve, hangsúlyozottan nem személyest, azt, hogy bizonyos dolgok tudva vannak –, mert csak ez képes biztosítani, hogy a napilapos rohanásban ne hibázzék, ne nagyot hibázzék az ember, mert nem lehet mindig mindent mintegy tehetségből végiggondolni, szükséges ez az eleve-tudás. Egyébként talán ez hiányzik leginkább az országban, a legkülönbözőbb színtereken. Ezt olykor nevezhetjük formának, olykor tradíciónak, olykor csupán etikettnek, aztán etikának, máskor közmegegyezésnek.
89–90-ben a Hitelbe írtam kéthetenként Az elefántcsonttoronyból sorozatot, megtanultam időre dolgozni, minden második héten leadtam a soros elefántot, ha fújt, ha esett, nehezebb volt, mint gondoltam, mert állandó készenlétet, figyelmet, tájékozódást igényelt, vagyis folyamatos munkát. Annak idején Megyesi Gusztáv kapcsán tűnődtem el az újságírásról: „A jó hírlapíró nem író. Több is, kevesebb is. Nem úgy van, hogy a hírlapíró volna a felületes, az író a mély, az a link, ez a komoly. (Nekem egy komoly író legyen link. Sőt: még az se… Ne tudjam meg, milyen…) Hanem: a hírlapíró az a pillanathoz ért; nemcsak úgy, hogy jól informált, tudja, mi a dörgés – azt egy macher is tudja, aranyifjú, sikerember –, hanem még azt is tudja, hogy az hogyan describálható. A hírlapíró perclovag, a nyelv perclovagja. Jó hírlapírás nélkül minden nehezebb. Az irodalomnak is nehezebb, még a nyelvvel is nehezebb (el)bánnia.”
Szóval hogy a jó újság és újságíró megkönnyíti az életünket – hogy patetikusan fogalmazzak.

De ne fogalmazzak patetikusan. Egy újabb négysorossal lendülnék tovább, tulajdonképpen énekelni kéne, de van bennem irgalom, prózában idézem a magyar kulturgut egy megbecsült darabját, a szentkúti búcsú körüli bonyodalmakat szálazó dalocskát:
Jól begyakott nekünk a szentkúti búcsú,
Ellopták a csacsink összes szerszámostul,
Nem maradt más nekünk, csak –
Itt abba is hagyom, a legkevésbé sem szeméremből, és ha, akkor álból, egyébként is a maradék két sor alapján több regényt is írtam, több mint ezer oldalt, hanem mert nekem erre a kicsengésre van szükségem: nem maradt más nekünk, csak. Szóval még most is, annyi balszerencse közt, oly sok viszály után, úgy gondolom, hogy nem maradt más nekünk: csak a nyilvánosság. Nálunk ez most nagyon rosszul működik, mert a társadalom is rosszul működik, és egyébként bárhol a világon nagy erőkkel kell erre vigyázni, mert folyamatosan veszélyeztetve van.
Amikor jól működik, az nagy élmény. A legutóbbi német választáskor a szocdem Schröder az utolsó pillanatban majdnem behozta a nagyon vezető Merkelt, mintha egy futballmeccsen, hajrá magyarok stb., 4:0 után 4:3 lesz. A három gól mámorában a választás utáni tévéműsorban Schröder kétségbe vonta Merkel magától értődő jogát, lehetőségét és kötelességét a kancellárságra. Érdekes műsor volt, véletlenül láttam. Tényleg úgy érezhette Schröder, hogy nyert, hisz egyre többen álltak mellé, ha két órával tovább tart a szavazás, hát ki tudja…, s ezen édes elmélkedések közben elfeledkezett arról, hogy a négy nagyobb, mint a három, és hogy ez egyszersmind azt is jelenti, hogy a három kisebb, mint a négy, vagyis vesztett. Egy kancellár fölényével oktatgatta az akkor még bizonytalanul mozgó Merkelt.
Másnap nem volt lap és politikus, amely, aki el ne ítélte volna a kancellár magatartását, ahogy mondani szokás, politikai oldaltól függetlenül. Demokrata így nem beszél, mondták a szocdemek is. Emlékezzünk, hogyan zajlik, zajlana nálunk egy efféle… Két nap múlva Schröder elnézést kért, egyébként egy nagyon szép kifejezéssel, hogy ti. viselkedése szuboptimális volt, ezt mondta. Illetve kicsit ravaszabban adta elő, hogy a felesége mondta neki ezt a szuboptimálisat.

Ebben a szuboptimálisban lakunk mi ez idő szerint. A nyilvánosság fenti győzelméhez hasonló történeteink nem nagyon vannak. De ennek elvi lehetőségét nem volna szabad föladni – bár hallom már a hangsúlyaimon, hogy csúszom a positiv thinking tökkelütöttsége felé. Ebből a szempontból fontosnak tartanám, ha volna az újságíróknak valamiféle, kurzív, egysége. Jó országban mondom, akasztott ember házában kötélről. Noha igaz, hogy a társadalom részcsoportjai – a kazánkovácsok, a politikusok, írók, újságírók, katolikus főpapok és, ismétlés, szilikátmérnökök – többé-kevésbé olyanok, mint a társadalom egésze, mint mi, mindazonáltal vannak jobb és rosszabb passzban lévők, több és kevesebb lehetőséggel bírók. Például a politikusréteget jobban kikezdeni látszik a közös hülyeségünk, az átlagnál rosszabbul végzik a feladataikat. De ebben a vacakságban osztozunk velük, és azt is gondolom, hogy mindebben az újságíróknak nagyobb a felelősségük, mert nagyobbak a lehetőségeik. Miközben, messzebbről így gondolom, nőtt a kiszolgáltatottságuk is. Ha a tulajdonos pusztán politikai szócsőnek akarja az újságját, minden más az csak alibi, az kiszolgáltatottá teszi az ott dolgozókat, ha a tulajdonost pusztán a példányszám érdekli, minden más az csak alibi, az kiszolgáltatottá teszi az ott dolgozókat. Mindez egy változó olvasói szokásrendben. De ezekről még lesz szó konkrétan, hozzáértőn a konferencia során.

Kicsit homályosabb dolgokról szeretnék még beszélni. Mi az, ami mindezek ellen szegezhető? Ha pl. volna e szakmának mint szakmának öntudata, önbecsülése. Az első lépés ebbe az irányba a kollegialitás volna, ami nem háttérmutyizást jelentene, ahogy azt a politikusokról föltételezzük – nekünk acsarkodnak egymással, gazdasági ügyekben meg lezsírozzák egymás közt (bár azért nem jó a politikusokat példának hozni, mert most éppen bármit fel tudunk róluk tételezni, bármi rosszat, tessék próbát tenni, nincs határ). Mászkálva a „minőségi újságírás” internetes oldalain, találtam egy idevágó szép mondatot Balavány Györgytől, a Magyar Nemzet újságírójától, kb. így hangzott: Kedvenc újságíróm Falusi Zsiga a Népszabadságtól. Nem satíroznám a Balaványra vonatkozó himnuszom, meg nem is akarok itt pontokat osztogatni, de azért meg kell jegyeznem, hogy a mondatának szellemiségét talán legkevésbé az ő lapjában találhatni.
Aztán: a szakma méltósága. Hogy pl. legyen értelme bátornak lenni. Legyen értelme rizikót vállalni. Látjuk a múltról való beszédek esetében, hogy őszintének ma Magyarországon nem érdemes lenni. Nem teremtettük meg azt a környezetet, amely ezt honorálná. Senki nem kényszerül belátni magatartása szuboptimális voltát.

Volt tehát öntudat, önbecsülés, méltóság. Aztán hitelesség! Nem elég, hogy egy cikk hiteles legyen, az egész lapnak is annak kell lennie. Részkérdés: lehetséges-e egy hiteltelen lapban hiteles szerző? Egy-egy oknyomozó újságíró többhetes, -hónapos munkáját tehetik tönkre a véleményrovatok, a kissé – ahogy a kenetteljes megfogalmazás említeni szokta – talán sarkos vélemények, magyarul az elfogult pártpolitikai őrjöngés.

Én is beszéltem már itt valamiféle egységről. Miközben nem vagyok híve ennek az egységesülési rizsának. Essen, aminek esnie kell, ha ketté, akkor ketté. Ettől nem kell megrettenni. Nem híd kell, hanem part. Vagyis hogy minden rész hűséges volna a saját értékrendjéhez. Itt lényeges különbségek vannak persze, a nyelvben, a preferenciákban, az elfogultságokban, a látomásokban és így tovább, de nagyon fontos azonosságok is vannak, vagy rokonságok. Mert tényleg mást jelent a szeretet és mást a tolerancia, de hát azért ezek nem egymást kizáró, diszjunkt fogalmak! És így tovább. Tehát egyik dolog volna a saját értékrend tisztelete (ha van, és micsoda, és ismerjük-e), és rögtön az ehhez kapcsolódó másik: a megértés vágya. Megérteni önmagunkat, a másikat, egymást, a világot. Babrás, de elkerülhetetlen a szabad ember számára.
És itt érkezünk el a valósághoz. A művészet esetében azonnal úgynevezettet kell mondanunk, de az újságírás ebből a szempontból egyszerű, földön járó. Kajánul azt mondanám, munkaköri kötelessége a valóság tükrözése. Föltárása, megismerése, megmutatása. Erre a föladatra emlékeztethet az elsőnek említett négysoros, a második meg a közéleti szerepre: a politika, a politikusok korlátozása; ők megpróbálják, mi ellenállunk.

Ez mind nagyon szép, és nem azért beszé­lek így, mert ez valamiféle ünnepség, noha ez valamiféle ünnepség. De tudnunk kell, tudjuk is, hogy mindez a törekvés alá van aknázva a mindenre és mindenkire kiterjedő bizalmatlansággal. A bizalmatlanság az olyan, mint a szabadság vagy a terhesség vagy a cunami, nem lehet határokat szabni neki, nem mi mondjuk meg, merre hány centi. És tudnunk kell, hogy ha taktikai okokból növeljük a bizalmatlanságot, az a saját fejünkre hull vissza.

Körülbelül ennyit akartam mondani. Egyszerűen hol így vagyok, hol úgy, mindazonáltal a szentkúti búcsú tényleg begyakott. Nem maradt más nekünk, csak. Köszönöm a figyelmüket.

(Elhangzott a Minőségi Újságírásért-díj tízéves jubileumán)