Egy kékharisnya följegyzéseiből

Előszó

A kötet az 1991 óta írtakat tartalmazza, mindazt, ami nem regény és nincs Kertész Imrének ajánlva. Némiképpen önkényesen csoportosítottam őket, meghagyva egyben és időrendben az ÉS-beli „kékharisnyákat”, melyek így talán a (velünk) múló időt is mutatják. Az önismétléseket se nagyon gyomláltam ki, mutassák csak, hogy én így dolgozom: rakosgatok.

A közírások mozgatórugóiként a reményt és a félelmet szokás említeni (azaz „érdemes” és „van mit veszíteni”) – ez elvileg most is így van, de most nem látom szükségét e fogalmakat szóba hozni. Délután kijövök a szobámból és körbenézek – ennyi ez a könyv.

Kelt Rómaifürdőn, 94 tavaszán

Egy kékharisnya följegyzéseiből

A tárgy dicsérete
E helyt, hetenként, kéthetenként, majd meglátjuk, nem azt szeretném utólag bizonygatni, hogy így az irodalom meg úgy. Hogy az irodalom: irodalom. Hogy szöveg és nem szövegköz. Vagy hogy az író nem habozik élet és irodalom közül az utóbbit választani, lévén az az élete, vagy hogy is. Meg hogy alany és állítmány. Nem. Mert persze igen, de hát édesmindegy, tényleg szóra sem érdemes, semmilyen pátosz nem jogosult, még a pátosznélküliség pátosza sem. Sem ez, sem az nem véd meg, mert semmi sem véd meg. A szekrényrend ábrái nem adnak módot zöld szvetterek és önsajnálat elhelyezésére.

Tulajdonképpen meg nem írt cikkek lesznek ezek is, nem kifejtések, ahogy illenék, inkább csak jelzések, a gyermekded lelkesedésnek a lerakatai. Gonoszkodva azt lehetne mondani: kékharisnya-pihegés. Valóban. Csupa ah, oh, be jó! Nem is akarna több lenni, nem akar iránytű lenni, se vállon veregetés, de nem is visszahúzódás volna ez, semmi ápoljuk kertjeinket! – de abba is hagyom, minek így körbebástyázni magam, most ehhez van kedvem, és kész.

Valamelyest persze önvédelemből van ehhez kedvem, karbantartom magam, ápolom a reflexeimet; nem jó jel, ha erre külön gondolni kell, nem jó jel, ha a jó dolgokat külön gyűjtögetni kell – de mégis ez fog itt történni, gyűjtögető nép vagyok. Félek attól, hogy elhatalmasodik a legyintés.

Mondok egy példát a satnyulásra. Nemrégiben Nádas Péter kapott egy nagy nemzetközi irodalmi díjat, tényleg nagyot, tényleg irodalmit, semmi de, semmi azonban, olyant, amilyent eddigelé senki élő vagy holt magyar író nem kapott, se Pázmány Péter, se Molnár Ferenc. Kékharisnya, vártam, hogy beindul a gépezet. Előbb a Híradó, aztán a Stúdió, majd véletlen riportok, hivatkozások, túlzások, végül egy portréműsor, mondanom sem kell, halálunalmas. És az újságok, a hét végi mellékletek, nagy színes fotók, szóval az egész fölösleges és felszínes hajcihő, ami egy ilyen ese9ménnyel jár. Egy szál hajcihő se, hajcihőnek még a közelében sem (nevezetesen még a díj nevét se tudták rendesen az újságok leírni). Ha a kiváló Zalaegerszegi Tanács nem adott volna új fia tiszteletére fogadást, amelyről aztán észlelhető módon beszámoltak a lapok, maradt volna pötitnél pötitebbel szedve egy kis hírecske az ötlábú borjú és az elveszett szakszervezeti bélyegző közt. Rendben, gondoltam, ezek most másra figyelnek, figyelmetlenek, nem a dolgukkal foglalkoznak, azaz arányosan tudósítani a világ dolgairól, hanem az új szabadság mámorában mondják a magukét, pedig én nem a magukéra volnék kíváncsi, hanem a dolgokra. Na de majd az emberek!, az emberek mint olyanok! Találkozván evvel-avval, kezdtem volna tehát pihegni, hogy így a Zeit, úgy a Spiegel – pórul így kékharisnya ritkán járt, kedélytelen bólogatás, irigység, hümmögés, ó csakugyan!?

Nem értettem. Hiszen nem arról van szó, hogy NP írói kvalitásairól kéne színt vallani (védjen meg téged egy kékharisnya!), NP az osztrák állami díjtól egy mákszemnyivel se lett jobb író (rosszabb se), hanem csak arról, hogy valakinek (régi szép kifejezéssel élve: egynek közülünk) „sikerült”, és ezt jó érzésekkel tudomásul vesszük. Nem NP-nek tartoznánk evvel a figyelemmel (őt ez vélhetően kis örömmel töltené el, és, gondolom, többé-kevésbé hidegen hagyná), hanem saját magunknak. Állandóan arról nyafogunk, hogy a világ nem vesz minket tudomásul. Tényleg nem vesz, de amikor mégis, akkor azt észre sem vesszük.

De volna egy belsőbb indok is, ismét, mindig, az irodalom önismerete. Mert azért azt igencsak tanulságos lehet megnézni, hogy miért kezdik falni a germánok az Emlékiratok könyvét, hogy mit mondanak, olyanféléket-e, mint „mi”, vagy másféléket, és ha mást, hogyan mást, és így tovább. Ezek csupán az irodalom kérdései, de azt azért kajánul megismétlem: azt persze, hogy mi az irodalom, azt úgysem tudja senki; ezért nem korlátozás, hanem szükségszerű, hogy az irodalom az irodalom kérdéseivel foglalkozzék. (Erősen fogadom, hogy többé ezt nem írom le…)

Nem csakazértis akarok örülni, ellenkezőleg, még csak ellenkezőleg sem, nem akarok semmit, de azt sem akarom (ellentmondás!), hogy ha már, véletlenül, illogikusan megesik velem a dolog, és hát meg-megesik, akkor az hamvába hulljon… állj! nem jó, nem hullt, holt, hamvába holtjon. Hát ne holtjon.

Elefántcsonttoronyból kékharisnyába: ott vagyunk, kérem, ahol a part szakad. Igaz, ott is a helyünk.

Rögtön közre is adom a következő „harisnyát”, egy darab ünnepi mondat az egész: Mészöly Miklós, aki saját hagyományaihoz hűtlenül vagy mondjuk inkább így: hanyagul e napokat kórházban tölti, kerek 71 éves lett. De félre tréfa s bú: Isten éltessen, Miklós!

Lázár, Jordán, Lator, Darvasi, Kalmár
– Sipőcz, Kohn Géza, halász, vadász, madarász –
Rögtön tudtam, hogy hibáztam. Amikor megláttam azt a csomó embert, aki hasztalan próbált nem tülekedni, ezt a rettenetes udvarias tolongást, csak bólintottam, mint a veszett fejsze nyele, igen, otthon kellett volna maradni. De hát ép ésszel ki gondolta volna, hogy egy ilyen dalnokverseny vagy mi, mint cukor a legyeket, vonzza a népeket. Jegyünk nincs. A derekam is fáj. Ja igen: és a fejem is. Állni én már hajlandó nem vagyok. Akkor most demokratikusan sorban állni vagy valami kis protekció. Vagy valami kis.

Jordán Tamás röpült épp el a tömeg fölött, ragyog s gagyog, csillog a szeme, mintha ő volna az igazgató, belekapaszkodunk a bokájába, és a kiművelt emberfők sokasága fölött, huss be a nézőtérre. Tényleg annyian vagyunk, mint a FÁK. Nem akarnék most beszámolni erről a vízkereszti Merlin-estről, a sok jó emberről sem, aki kis helyen el kellett, hogy férjen (legföljebb Lázár Katinál tartanék egy kis kitérőt, pihenőt, mert mindig úgy megörülök, ha látom, akár a Pavlicsek kutyája, főleg ha színpadon látom; olyan színésznő, aki egymaga – állj, nem fontoskodunk, maradjon így: olyan színésznő, aki egymaga) – hanem csak a hangulatról beszélnék, a jóról, melyhez nem elegendő a nívó, kell még valami más is, valami megfoghatatlan, a helynek, a résztvevőknek, a nézőknek szerencsés kevercse, arról, ahogy a termet egy pillanat alatt valami frenetikus vidámság töltötte meg, rögtön tudta mindenki, hogy nem hibázott, el kellett ide jönni.

Ahogy a vicc is mondja, sok oka volt ennek. A vicc közismert, de azért emlékeztetek rá: nem szólal meg délben a harang, kérdi az idegen, mért nem, hát bátyám, sok oka van ennek, sok, igen sok, elsőre ugye, hogy nincs harang… Ez a nem létező harang, ez a nincsharang, ez volt Lator László. Kurziváljuk csak be: Lator László. Körénk varázsolta azt, ami nincs: az irodalmat, illetve inkább azt, amiben az irodalom lehetne, vagy könnyebben lehetne, bár éppenséggel miért is kéne az irodalomnak könnyebben lennie?, valamiféle szellemi teret kerített oda, nem csinált semmi különöset, térült-fordult, játékvezetett, s míg Ferencz Győzőék a Művelődési és Közoktatási Minisztérium Kulturális Alapját dicsőítő verset eszkábálták, volt vele munka, addig ő régmúlt időkről fecsegett, Kormosról, Réz Ádámról, a fiatal Juhász Ferencről, elegáns volt, mint rendesen, tudott mindent, mint rendesen, volt, főképpen azonban csak volt. Ami ritka. Ritka az, aki van. Ebben a vanásban még az is hihetőnek látszott, hogy talán manapság is vannak költők, manapság is van költészet. Vagy ki tudja. Mindenesetre nagyon jó este volt, rég nem éreztem magam ilyen könnyen. Egy hiba történt, fatális, Jordán Tamás zakójának a mintája megegyezett az enyémével. Ezt a jövőben majd egyeztetnünk kell.

Megemlítem még, hogy olvastam a héten két remek Darvasi László-novellát, az egyiket a januári Jelenkorban, a másikat a Magyar Naplóban (jan. 24.). Mindkét írás nagy ívűbb vagy többrétűbb, mint az a korosztályabélieknél szokás, akik mind nagyon jól írnak, tehát nem ezt hangsúlyoznám, hanem a szerkezet bonyolultságát, a hangok sokféleségét és főleg a szöveg kiegyensúlyozottságát, valami lerobbant szürrealizmusnak (lásd Brazil, brazil vagy olykor Márton László) és egy föld közeli, mindennapi tapasztalatnak az ötvözetét. Nyíltabb írások ezek, mint amiket amúgy látni mostanában.

És fölhívnám még Kalmár Melinda írására a figyelmet, a Nappali Házban jelent meg: A következetlenség dicsérete a címe és tárgya, alig néhány gépelt oldal, de rengeteg átgondolandó állítás van benne, kritikai helyzetvázlat, ritka tömör szöveg. Fontos írás, legalábbis nekem. Idemásolom még sormintának a mottóját: ami van, nem tudhatjuk teljes egészében – csak akkor tudjuk meg, amikor már nincs, de akkor már nem úgy tudjuk meg, ahogy volt.

Uff
Kékharisnyába búni jó. De azt nyilván nem gondolhattam, hogy elbújni is lehetne (illetve el lehet, de: minek).

Ma úgy döntöttem, nem gazember leszek, de elő fogok fizetni a Hunniára, igaz ugyan, hogy egy magas rangú MDF-es ismerősöm szerint a lap egy okádék, pontosabban, hogy neki okádhatnékja támad tőle folyamatosan, de, mondom, angyalom, az lehetetlen, az egy kizárt dolog, há’szen amikor, igaz, hogy egy eszdéeszes, de azért azt mondták, hogy ez egy neonáci vagy milyen újság, akkor a te pártodból való ezt visszautasította, sőt azt állította, hogy az a lap az a magyar szellem önvédelme, és erre figyeltem én föl, merthogy a magyar szellem önvédelme az nekem is szívügyem, de akkor még kicsinyhitűsködtem egy darabot, hogy hátha ez a neonáci dolog bekúr, mert akkor ugye volt-nincs magyar szellem önvédelme, de az én aggódásomat úgy elfújta a te frakcióvezetőd, mint, hasonlat később, szót sem ejtett arról, hogy itt a közelben valami neonáciszerűségféléhez hasonló volna, ellenkezőleg, jól lebarmolta azt a ganéj eszdéeszest, hogy az mért fasisztáz vagy fasisztázik, amiben teljesen igaza van, vigyázni kell avval, mint a tűzzel, fasisztázni csakis akkor szabad, ha van fasisztázni való, akkor persze rögtön kell is, azonnal, csípőből, gondolkodás nélkül, tudja és érzi ezt az a te frakcióvezetőd is, azt, hogy a demokrácia terében helyük van az antidemokratáknak is, de nincs helyük a fasisztáknak, náciknak, nincs, nincs, nincs, itt bizony következetlenek vagyunk a demokrácia elveiben, tudja ő, hogy azon lehet vitatkozni, miként ábrázzuk a koronát, de azon nem, hogy lehet-e horogkeresztet a falra rajzolni vagy nem, erről nem lehet vitatkozni, ez nem vita tárgya, így döntöttünk Auschwitz után, elnézést, Európában, ezt mind nyilván tudja a te frakcióvezetőd, ezt kellett kiolvasnom a hozzászólásából, meg sem fordulhat az ő agyában olyan, kurzív, végzetes baromság, hogy azért fogná vissza magát, mert egy eszdéeszes minősítésről volna szó, amit elfogadva az ellenzék nyomásának engedne, ilyen végzetes baromság nem fordulhat ott meg, tudván tudja, hogy e földrészen sehol sincs ez ügyben véleménykülönbség kormánypárt és ellenzék közt, sehol, nem tudják annyira utálni egymást, hogy ez ügyben ne fognának össze, sokszor más se tartja össze őket, csak ez, ez a rettenetes emlék, amely nem a zsidókról szól, nem a 13németekről, hanem az emberről mint olyanról, azaz rólunk, rólam, rólad, a frakcióvezetődről, aki jól tudja azt is, hogy Németországban, Ausztriában nemcsak a közösség elleni izgatásra vonatkozó törvények vannak, hanem náciellenes törvények is vannak, miközben védi tehát ezt a láthatóan fontos és makulátlan lapot, a Hunniát – melyről ugyan mindenki, akivel beszéltem, persze ez engem is minősít, hogy kivel beszélek, azt állítja, hogy egy okádék, pontosabban, hogy nekik egyenként okádhatnékjuk támad folyamatosan tőle –, és védelmezi a sajtószabadságot, a sajtószabadság olykor valóban vitatható határait éppen eme lap kapcsán védelmezi, mindeközben már nyilván azon agyaz, hogy tán nálunk is jó volna egy ilyen náciellenes törvény, és milyen hasznos volna, ha ezt épp az ő pártja szorgalmazná, hiszen ezek a neók szívesebben sunnyognak a konzervatívok farvizén, mint a liberálisokén, jó volna, mert annak idején mi is megégettük magunkat a fasizmussal, tudja hát a frakcióvezető, hogy oka van ezen országok aggályoskodásának, tudja, hogy például Németországban már az is büntetendő, ha valaki kicsinyíti, eljelentékteleníti a náci bűnöket (Verharmlosung der Naziverbrechen, mondják ott), hogy nem is annyi koncentrációs tábor volt, meg a zsidók mindig is túljammerolták, ez büntethető, és büntetik is, mindezt tudja, és amikor azt mondja, ő vagy más, hogy hát minden országban van antiszemitizmus és efféle, akkor azt nem úgy folytatja, hogy tehát nem kell ríni, fölfújni a nagy semmit, túldimenzálva, személyeskedve, hanem úgy, hogy tehát ha még az ily gazdag, kiegyensúlyozott, a demokráciát régóta gyakorló országokban is újra meg újra előjön ez a métely, akkor nekünk tényleg semmi okunk sincsen kevésbé érzékenyen figyelni minderre, azaz például el sem képzelhető, hogy ez ügyben ne legyen teljes egyetértés a Parlamentben, és ha még eztán is maradt volna bennem kétség, himnikus befejezésként olvashattam a Tiszta Hangban (kommentár nélkül, mert nyilván nem kívánt kommentárt) a Hunnia főszerkesztőjének a lesújtó véleményét erről az egészről, ő nyíltan megmondta, hogy a lapjában nincs, nem is volt, nem is lesz fasiszta szellemiségű cikk, és ha valami fasiszta, akkor ez a kirekesztősdi az, és én ettől végérvényesen megnyugodtam, hiába mondja már nekem ez a magas rangú emdéefes ismerősöm, hogy ez a lap egy okádék, pontosabban, hogy neki odákhatnékja támad tőle folyamatosan, mert nyilvánvaló, hogy ha ez egy okádék lap volna, pontosabban, okádhat14nékunk támadna tőle folyamatosan, az csak kiderült volna a parlamenti purparlé nyomán.

Uff. Uff, szólt a derék indián, ki szavatolja a kékharisnyák biztonságát. Egyébiránt megint olvastam, most az Életünkben, egy jó Darvasi-novellát. Már unom, hogy mindig olvasok egyet. Mostantól kezdve csak azt említem, ha nem olvasok egy jó Darvasi-novellát.[...]