Egy kék haris

Részletek az esszékötetből

Olvasó, te utolsó!; A ritmus – dicshimnusz; „Nem vagyok egy Berzsenyi..." – Esterházy Péterrel beszélget Petri György

Olvasó, te utolsó!

Az olvasó én vagyok.
Flaubert nyomán

Nemrégiben, a szokásos tanácskozások egyikén, egység és egyediség, nemzet és Európa, az ismert háziföladatok, valaki, helyes elvi alapvetéssel, úgy vélte, a legtisztább, ha angolul beszél, egy olyan nyelven, amelyet nem az édesanyjától tanult, mert ez az idegenség, ez az otthontalanság könnyebbé teszi a nem magyar résztvevőknek a megértést, nem kell a nyelv egyoldalú cinkosságával küszködni, vagy ha nem teszi könnyebbé, akkor példaszerűen rámutat a nehézségekre, nem fedi el azokat, mint szokás.

Az irodalom nem cserélhet nyelvet, ezt nem is akarhatja, nem is akarja, bármennyire is szeretne önmagából kilépni, s kívülről magára pillantani. Belül vagyunk, s belül vannak a szavak is, és ezekkel a szavakkal vonjuk kétségbe ezt a belült, ami, a vonás, így eleve kétséges vállalkozás. De itt volna az irodalomnak, ennek a beszédmódnak valamiféle előnye a tudományosakkal szemben. Az, hogy az irodalom mindig is a lehetetlenség földjén honos. Az a legkevesebb, hogy a hajunknál fogva magunkat fölemeljük, vagy fütyüljünk az energiamegmaradás törvényére, a jó irodalmi mű magától értődőn örökmozgó.
Ezért tartjuk az irodalmat, ezért a megmondhatatlanért, kimondhatatlanért, megnevezhetetlenért. Az irodalom, akárhogy is forgatjuk, dekonstruáljuk vagy iróniára ítélten csupaszítjuk, illetve ellenkezőleg, mondjuk, bohócsipkát húzunk rá – pontatlan a hasonlat; ha, akkor ő maga a bohócsipka –, az irodalom, kérem szépen, az egy olyan költői dolog.

A könyv ünnepe, mondjuk. Van tehát könyv, és van tehát ünnep. Az ünnep titokzatos valami, nem pontosan lehet tudni, mitől lesz, mik a föltételei. Még az is előfordul, hogy csak úgy magamagától lesz, ám azért ez többnyire magánünnep esetében van így, magányos ünnep esetében, amit talán nem is kéne annak nevezni, az ünnep a közösségé. Az ünnepért is meg kell dolgozni, meg kell tenni mindent.

Rossz szellemi környezetben beszélünk az irodalomról, a sértődések és kelletlenkedések légkörében. Támadtak új puristák, akik az egész irodalmat lecserélték volna, mint valamit, ami bűnbe esett az elmúlt rendszerrel. Hová lecserélni és mire, és főleg ki? Borítsunk rájuk fátylat. Amivel persze nem oldunk meg semmit.
Ez nem a megbékélés napja, nincs is annak napja. Úgy is mondhatnám, nincs is mit békülni. Igaza volt annak, aki azt válaszolta nekem, Aranyt olvasok meg Borgest, kivel kellene kibékülnöm, nem haragszom senkire. Ezt jól értem, én is Aranyt olvasok meg Borgest. Igaza van, eléggé reménytelen ez.

De azért van remény is, és hogy nem bennünk, azt sejthettük eddig is.
Remény például a könyveinkben. Ez a széjjelmenés nyilván megnehezíti az ő dolgukat is, de azért a könyvek fittyet hánynak a mi kisszerűségeinkre (bár nyilván van őbennük is mindebből), és megkeresik egymást, belekapaszkodnak egymásba. Segíti ki-ki a másikát: ez ilyen szépen van.
Az irodalom nem egységes, de egy. Ezt tudja az olvasó, ez az ő nagyszerű tudása, az irodalom egy, ott nincsenek klikkek, pártok, szélkakasok, ott csak szövegek vannak, szavak, mondatok, könyvek, és nincsen olyan könyv, nincsen olyan irodalmi alkotás, amely egy másikra törne. Az olvasó mindezt tudja, sőt általa valósul az meg. Általa, akiről rendre azt állítjuk, hogy nincs. Hogy ilyen állatfajta nincs. Volni volt, s mily kedves az emléke, ahogy ott ült a szobájában, mellső lábai közé egy papírlapokból álló fura képződményt véve, egy úgynevezett könyvet, szelíden, ám mégis szenvedélyesen – volt, nincs, kihalt.
És ugyan valóban változik a kultúra, valóban nem lehet tudni, mi lesz az irodalommal, és mi lesz velünk, ha nincs irodalom, ha egyre primitívebben használjuk az egyre bonyolultabb technikát, mi lesz velünk, ha a civilizáció végleg leválik a kultúráról, amely teremtette őt, de hát ez idő szerint még mindig van, létezik ez a félreértés, akit úgy hívunk, olvasó.

Akiért minden van. A fölmentő sereg. S mert van valaki, aki így ideig-óráig értelmessé teszi amúgy egyre kétségesebbnek tetsző kapirgálásunkat a papírlapok környékén – nagy hálával is tartozunk neki, mindahányan, akiknek így vagy úgy közünk van a könyvhöz, írók, kiadók, terjesztők, nyomdászok.
Egyik közülünk, Orbán György a Balassi Kiadótól, kitalálta, miként ölthetne testet ez a hála és tisztelet, amely minden olvasónak kijár, fajra, nemre, felekezetre, pártra való tekintet nélkül. Így született meg az Ismeretlen Magyar Olvasó Emlékműve, egy nagy-nagy könyv, amely örökké itt fog állni a Vörösmarty Mihályról elnevezett téren, minden év június elején, könyves emberek írnak bele ezt-azt, mi már rég nem leszünk, sőt az is lehet, hogy a Nagy Vizuális Percepció terrorja igazgatja a Földet, amikor majd titokban mégis kisettenkednek ide az utolsó olvasók – hogy mit fognak csinálni, mit akarnak és akarhatnak, azt most ne próbáljuk kitalálni. Ha a jövőnek lesz arca, tudjuk, céhünk, ha van, csókoltatja.
Utolsó olvasó pedig mindig lesz.
(Előadó ezután ama valóban létező nagy-nagy könyvhöz lépett, és nagyon spontánul a következőket írta be: „Így emlékezz: olvasóból vagy és olvasóvá leszesz. És porrá.” – Mindez a 94-es könyvhét megnyitóján történt.)

*

A ritmus*
– dicshimnusz –

1. Változott a helyzet. S mert a németeknek sem volt már kötelező, hogy itt találkozzanak nyugati rokonaikkal, érezhetően visszaesett a korábbi tekintélyes turistaforgalom. Egyébként frankfurti éveim alatt tapasztaltam: a volt NDK-sokban él a nosztalgia Magyarország, a Balaton iránt. Itt töltötték gyerekkoruk nyarait, olyan kevés pénzzel, hogy nem tudtak megvenni egy palacsintát, s most szívesen visszajönnek egy Opellal, és most már ropogós márkával fizetnek. Csak zárójelben jegyzem meg: szóvá teszik, hogy tizenöt forinttal drágult a palacsinta. Vigyáznunk kellene a volt NDK-sokra, hiszen egy egész világ próbálja „megdolgozni” őket, menjenek nyaralni a spanyol, az izraeli tengerpartra, Máltára, a Kanári-szigetekre. Ostobaság lenne elszalasztani őket most, hogy pénzük is van, amikor negyven évig jártak ide szegényen… Sokan elhúzzák a szájakat, ha a volt NDK-s turistákról van szó. Pedig a vendéglátó magát minősíti, ha a vendéget nem olyannak fogadja el, amilyen.
(A Magyar Utazási Irodák Szövetsége elnökének interjújából)
2. Die Einsamkeit
Die Einsamkeit ist ähnlich
eine Versammlung und
dann, wenn ein Herr eine
Rede hält.
Sie soll interessant sein
um die Einsamkeit zu
überwinden. Danke!

A magány
A magány az hasonló
ahogy egy gyűlés és
akkor, ha egy úr
beszédet tart.
Ami legyen érdekes,
hogy leküzdje
a magányt. Köszönöm!
Ernts Herbeck, skizofrén ápolt verse

Viszonyom a német nyelvhez, nyelvvel nem minden konfliktus nélküli. Alig is nevezhető viszonynak, inkább kapcsolat, hűvös számítás. Nem utáljuk egymást, nem köpünk a másik után, de az egész nem egy nagy etvasz, szerelemnek semmiképp se mondanám. Ő persze nagyvonalúan eltűri, hogy itt-ott megerőszakoljam, hogy még csak ne is kapizsgáljam a Satzbau legendás fegyelmét, s hogy furtonfurt megforgassam benne a der-die-das keserű tőreit. Én meg hálás vagyok neki, mert megengedi, hogy fecseghessek, hogy különféle nőknek és férfiaknak a legkevésbé sem hibátlan, ám érthető, ha én nem tudom is pontosan, milyen módon érthető mondatokat mondjak, és mindezt persze azonnal zokon is veszem, azt, hogy nem azt mondom, amit akarok, hanem amit tudok, amit ő megenged, azt, hogy nem hallom őt, azaz nem tudom megítélni, ha egy szöveg, egy fordítás hibátlan, de rossz, hibátlanul rossz, hogy nincs se íze, se bűze, azaz nem élvezkedem vele – érzem én ezt a távolságot, az ilyet az ember megérzi, akkor is, ha a másik nem mondja ki.
Europäische Verständigung – ezt is csak feléből-harmadából értem. Az europäischét már muszáj értenem, az utóbbi években annyi fontos konferencián esett róla szó, jól definiált geográfiai fogalom, legföljebb az Ural-hegység egynémely bozótjában támadhat föl az identitászavar bizonytalan, zsibongó érzése, hogy akkor ő most ázsiai volna-e vagy már/még európai. Függ nyilván a széljárástól.
A Verständigung már nehezebben érthető. A magyar újságok a díj kapcsán az „egyetértés” szót használták. A magyar–német szótárban a következőket találom: „egyetértés”: das Einverständnis, das Einvernehmen, die Eintracht (Frankfurter, és: mit jm in Eintracht leben, die Übereinstimmung. Hát itt egy fia Verständigung sincs. Nézzük meg a verständigen-t. Verständigen: „értesít”, „tudósít” „megértet” ezekről a másik szótárban a következők vannak: verständigen, végre valamicske azonosság, benachrichtigen, begreiflich machen, verständlich machen, avisieren (die uns in Ihrem Brief avisierte Rimesse haben wir erhalten). Nézzük még meg a sich verständigen-t: „megegyezik”, „megegyezésre jut” vissza a másik szótárhoz: übereinstimen, zutreffen, sich einigen (über den Preis).
Ha sokat járkálunk a két szótár közt, magyarról németre és vissza és vissza, könnyen úgy járunk, mint ama performance-ban, amikor valaki elkezdett mondjuk száz márkát átváltani talán dollárra, majd azt vissza márkába, majd azt vissza dollárba, márka, dollár, márka, dollár, és így tovább, míg le nem nullázta az összeget. Itt a szótárak esetében akár még fordítva is járhatunk, és váratlanul milliomosok leszünk. De az sem jobb, hiszen mi a százról szeretnénk megtudni valamit.
A százról még ezt olvastam az egyik szótárban: friedliche Verständigung, eine Verständigung suchen und finden, és die Verständigung der Völker.
Mindezen szótározásból azt sejthetni, hogy ez a Verständigung fontos, komoly szó, szeriőz emberek használhatják, illetve akinek köze van hozzá, az valamit nagyon akar, valamit, amiről azonban nem nagyon tudni, hogy micsoda, valami homályos, fontos dolog.

Dicséretem fényes tárgyáról sok minden elmondható, jó, rossz, de hogy homályos volna vagy hogy homályt megtűrne, az bizonyosan nem. Hogy túl nagy szókkal jellemezzem: Nádas Péter egy Pascal vagy Wittgenstein rémületével kaparászik az értelem, az értelmesség, a tisztaság után. Nem hiszem, hogy ő egy jottányit is előmozdította volna a népek közötti megértést, de talán mindenkinél többet tett annak érdekében, hogy észrevegyük ennek problematikusságát, azt, hogy valamit nem veszünk észre, azt, hogy a megértés jegyében értjük félre egymást.
Nádas a rémületet a következetesség higgadt maszkjával próbálja elfedni. A következetesség ilyen intenzitásban kellemetlen. Kellemetlen következetességgel számlálja végig európai létezésünk, gondolkodásunk és életünk ellentmondásait. Nem kímél semmit, mindig konokul végigmegy azon az úton, amelyet választott, kerül, amibe kerül, s minthogy magára sincs tekintettel, mért volna az olvasóra tekintettel. Ezen radikalitása miatt van az is, hogy aki őt hallgatja, az sokszor igen igyekszik, hogy ne értse meg őt.

Nádas nagyon magyar író – országunk nívótlanabb periódusaiban ezt külön, perverz élvezettel hangsúlyoznám –, de nem véletlen, hogy a németek, a német olvasók (mert aki nem olvasó, az nem létezik) rátaláltak. A klisék közt maradva: találhatnak benne ismerős pedantériát, sőt, van benne valami nagynénis is (Tantén én családi tapasztalatból kicsit mást értek, mint szokás, valami szorongatóan, lidércesen nagyszabásút, ami egy világrendre vagy annak hiányára figyelmeztet).
Persze aki Európáról gondolkodik, annak legegyszerűbb Németországról gondolkodnia, amely ma olyan, mint ama állatorvosi ló, sőt két ló, amelyen minden jelenség, erény és tehetetlenség, veszély és gazdagság demonstrálható. Németországban most testet öltött Kelet- és Nyugat-Európa egymásra vonatkozó tudatlansága. A Kelet betört a Nyugatra. Vége a nyugodalmas időknek, a barátságos és kölcsönösen fölényes beszélgetéseknek. Most akkor mégis meg kéne mindent érteni. Nádas kerüli a kelet-, nyugat-európai megjelölést, a sorsának kiszolgáltatott és a sorsát szervező emberről beszél. Miközben a különbségeket a bőrünkön érezzük, ő a közös vereségre figyelmeztet. Ezt írja Sors és technika című esszéjében: „Az egyik tudja ugyan, hogy mit kéne alakítania és rendeznie, de éppen ehhez nincs technikája, a másiknak pedig van technikája, de nem tudja, hogy ezzel mit alakít és rendez. S ezért nem különbséget látok közöttük, hanem inkább egy olyan alkati tulajdonságaikból származó szemléleti torzulás összefüggését, amelyet a szimulációval és disszimulációval vagy éppen földrajzi és politikai fogalmak sematikus kontrasztjával rejtenek el önmaguk és egymás elől.”
Egyébként igen tanulságos az a vita is, amely a Sors és technika felolvasása után zajlott az Alfred Herrhausen Gesellschaft für internationale Dialog kuratóriuma és Nádas közt. Az az intelligens, feszült, udvarias, enyhén sértődött, jó szándékú és háborgó beszélgetés jól mutatta azokat az árkokat és torlaszokat, melyek előtt az Europäische Verständigung Rosinantéja toporog. Egy ló van, de „ami innét kulturális csőd, az onnét kommunikációs zavar.”

Nádas kényelmetlen, de udvarias férfi, nem tesz szemrehányást, nem siránkozik, hanem szakadatlan az önismeretről beszél. Ha az ember magyar, és az ember magyar, nem is tehet másként. Magyarként sokat lehet tudni az önismeret töredékességéről. Ezt a tudást fordítja a Szegény, szegény Sacha Anderson-ban német tárgyra, s mondja ki a kellemetlen verdiktet, miszerint nem kezdődhet az önvizsgálat a másik ember vizsgálatával. „S hogy mért éppen a németeknek vált oly égető szükségletükké, hogy a jó fedezékébe vonulva nevezzék néven a rosszat? Erre a kérdésre nekik kell válaszolniuk” – írja.

Közbevetőleg hadd mondjam el, hogy mennyire hálás vagyok azoknak, akik kieszelték, hogy én tarthatom ezt a laudátiót. Lipcse Budapestről nézve meglehetősen messze van, valami távoli ismeretlen hely, nem Leibniz, Lessing vagy Goethe városa, nem a Deutsche Bücherei városa (egy nagyon rossz, ám marxista lexikon szerint 1958-ban 2 660 000 kötettel), nem a Tamás-templom kántor-karnagyának városa, nem a népek csatájának városa, még csak nem is Lassalle, Bebel vagy W. és K. Liebknecht városa, nem is a Dimitrov-pöré, hanem a Leipziger Messe városa, és a lejpciger messze, függetlenül attól, hogy valójában micsoda, az valami rettentő, homályos szocialista őrület, annak a hazugságépületnek az egyik takaros tornyocskája, melyet úgy hívtunk, reálisan létező szocializmus, és az NDK, ha lehet, még reálisabban létezett, mint bármi más, és amennyire rémületes, hogy az egyik Németország jóként deklarálva magát emelné föl a másikat, a rosszat, ugyanennyire rémületes, hogy emez, némiképp reakcióként, erre föl talál magában mint rendszerben jót, azaz kezd nosztalgiával gondolni szánalmas múltjára és a kenyér árara – múltkoriban Krenz elvtársat láttam valamelyik kábeltévén, mint a kiskakas sétált peckesen, és a nép (das Volk, ein Volk) lelkesen fogdosta a kezét – szóval egy szó mint száz, nekem Lipcse valamiért NDK maradt (olykor még szegény Bachot is endékásnak gondolom), s mint ilyen mindez a képzelet szülötte, és ide eljöhetni azért és csak azért, hogy a barátomról hosszú perceken át gátlás nélkül szépeket mondjak, napokon át ülni a szobámban, fényesnél fényesebb mondatokat farigcsálva, aggódón, jó lesz ez? elég dicsérő? elég laudatív?, lapozgatni a könyveit, jól ellenni – ez nagyon is valóságos dolog lett. Köszönöm szépen ezt a lehetőséget.

De vissza a munkához. Úgy beszéltem eddig róla, mint jelentős gondolkodóról. Nem az. Író, aki gondolkodik – ami egészen mást jelent. Noha nagyon is igyekszik a fogalmakat tisztázni. Ez annál is nehezebb és szükségszerűbb, mert egy olyan országból való, melyet inkább költemények és verssorok irányítottak, mint az alkotmány, és amely épp avval henceg, hogy Kelet-Európa csak Kelet-Európából érthető, és kelet-európainak lenni azt jelenti, hogy önmagunkat nem értjük. Nádas egy polgár akkurátusságával iparkodik rendet teremteni. Lehet-e azonban valaki polgár polgárság nélkül? Lehet-e valaki egy szál maga polgár? Ez Nádas Péter magánya.
Ez vezeti őt, túl az alkati szükségszerűségeken, Thomas Mannhoz. Mert ő, Mann, volt az utolsó, aki még egyben látta – mit is? – az európai kultúrát. Nádas olyan, mint Thomas Mann volna Lübeck nélkül. Meglehetősen dermesztő.
Amikor Lübeckben jártam, nagyon sokat kellett rá gondolnom, Nádasra, nem mintha ez kellemetlen lett volna, de azért mint elfoglaltság, mint egész napos program – túlzás. Nyilván nem mer Lübeckbe jönni, gondoltam, fél, hogy örökké itt marad. Hogy Lübeckké változik, akár a Ransmayr-regény Ovidiusa. Én nem vágynék Thomas Mann-nal beszélgetni, de azt szívesen kihallgatnám, kihallgatóznám, ahogy Nádas konverzál vele. Fiúkról. Vajon milyen képet vágna, olvasván az Emlékiratok könyvét? És milyet Nádas, látva az ő arcát?
Nádas író, tehát elsősorban nem elvont fogalmak érdeklik, hanem emberek, az emberi élet. Helen Hessel vad szabadságvágyáról mesél, Jules-ről és Jimről, három- és több-szögekről – és mindez végül egy Rede über Deutschland lesz. Az európai megértés sajátosságait magamagán próbálja ki – szintén egy ember! –, amikor svéd barátjával, Richard Swartzcal egy könyvön át beszélget: a beszélgetés lehetőségéről. Nagyon szépen kínozzák egymást kétszáz oldalon át: úgy, ahogy csak az egymást szeretők tudják.

Esszéiben, a Helenben, a Sacha Andersonban, a Sors és technikában, Nádas tematizálta az úgynevezett problémákat, tisztán, világosan, gazdagon, radikálisan. De a legtöbbet az europäische Verständigungért mégis és természetesen regényíróként tett, az Emlékiratok könyvének írójaként. Ebben a könyvben elsőként végzett el egy írói-intellektuális munkát, melyet senki nem úszhat meg, most, ötven évvel a háború befejezése után, túl, amin túl, innét ki tudja, min. Ebben áll a regény nemzetközi jelentősége, valamint abban, hogy regényében tragikus hőst tudott teremteni egy tragédia nélküli világban, mert hisz tragédia ott van csak, ahol törvény van, és manapság legjobb esetben jog ha van. A belső, magyar jelentősége pedig az, hogy ilyen magyar mondatokat eddig még nem írtak, ez nem volt meg. Az irodalom azért lehetséges, mert a világ még nem kész, mondta egy okos ember, talán Roland Barthes. Evvel a könyvvel készebb.
Itt olyan formát talált, olyan szerkezetet, melyben a különféle képességei jól érezhették magukat, a már említett szigorúság (nem is a gondolkodása szigorú, hanem az agya, vagyis elemibben az, bár ettől még mérnök is lehetne), szigorú és érzéki lénye mint talentum, a fantázia, és evvel karöltve az egészen kivételes megfigyelőképesség, mely tényleg csak a legnagyobbakhoz mérhető (a kortárs irodalomban Handkénak van ilyen rémisztően pontos tekintete).

Nádas klasszikusan modern szerző, régimódi modern, a szabadság-egyenlőség-testvériség embere, sőt harcosa. Mindig erről beszél. Mint ilyen komolyan veszi a fogalmakat, mint kortársunk reményeket nem fűz hozzájuk. A meg-nem-értést nem a tárgyismeret vagy valamiféle, egyébként elég nehezen definiálható jószándék hiánya okozza. Európa különb-különb részei a szabadság-egyenlőség-testvériség, zárójel: vagy a halál, zárójel bezárva, e hármas egység elárulásának más-más fázisában vannak. Más a ritmus. Ennek a ritmusnak nagy írója Nádas Péter.

*

„Nem vagyok egy Berzsenyi…”
– Esterházy Péterrel beszélget Petri György –

Antikommunizmus és orgazmus szoros összefüggéséről olvastam legutóbbi könyved, az Egy nő egyik jeles darabjában. Te antikommunistának definiálod magad egyáltalán? Hozzáteszem mindjárt, hogy puszta kíváncsiságból kérdezem. Neked nyilván nem volt marxista múltad. Nekem volt, vastagon. Évekig tartott, amíg leküzdöttem.

Nekem ezeket a házi feladatokat nem kellett megoldanom. Hogyan válik az ember marxistából nem tudom micsodává, meg az emberarcú szocializmus satöbbi, ez az én életemből kimaradt. Mondhatni von Haus aus magától értődő volt nemcsak az idegenség, hanem az ellenséges viszony. Hogy eleve baromság. Föl sem merült, hogy abban valami jó is lehetne. Apám nagyvonalúan azt is elismerte, hogy a földosztás rendben van; de ahhoz talán nem kéne a szocializmus. Másképp is megoldható.

Az, hogy te születésednél fogva az arisztokráciához tartozol, jelentett számodra valamit? Mert ez ugyanúgy adottság, mint például zsidónak születni. Lehetséges előnyökkel és hátrányokkal jár.

Jó időben születtem ebből a szempontból. (Bár ha szőrözni akarnék, és szívesen szőrözök, akkor nemdebár nem tartozom az arisztokráciához, minthogy nincsen arisztokrácia.) Az apám életét hihetetlenül felborította az, hogy úgy hívják, ahogy hívják. Az enyémet már nem. Még akkor is felborította volna, ha veled egyidős vagyok, de én 68-ban érettségiztem, és az egyetemre kerüléskor az egyetlen kis nehézséget az jelentette, hogy bölcsészkarra nem jelentkezhettem. Mert a piarista gimnázium meg az én nevem, az együtt sok volt, ugye.

Egy osztályidegen, aki még piarista is.

Erre én azt mondtam, hogy ha a bölcsészkarra nem lehet, akkor elmegyünk, és elvégezzük a matematika szakot, mert engem egy kicsit az is érdekel. De mondjuk öt évvel korábban, 62–63-ban ez se jöhetett volna szóba. Akkor elkezdődött volna valamilyen egyetemen kívüli élet, aminek kiszámíthatatlanok a következményei. Azt nem lehet tudni, hogy abba hogyan keseredik bele valaki. Egy fiatal embernek még nagyon kevés tartaléka van. De 68–69-ben csak azt mondták, hogy fölveszünk téged az egyetemre, de közben három bukfenccel többet kell csinálni. És akkor én három bukfenccel többet csináltam, ez nekem nem okozott nehézséget. Olyan alkatom kellett hogy legyen persze, akinek ez nem okoz törést. Ugyanígy szerencsés pillanatban jelent meg az első könyvem, 76-ban. Mi is volt az a kifejezés? Az olajárak begyűrűzése. Az olajárak még nem gyűrűztek be, tehát a főnökség még nem tudta, hogy vége az egésznek. Még nem voltak olyan nagyon idegesek. Még és már. Nagyobb volt az esélye, hogy a könyv átmegy, és át is ment. Hogy milyen nyögve nyelősen indult az elején a publikálás, hogy közölhető, nem közölhető, hogy azért küldték-e vissza a kéziratát, mert olyan, mint a Tandori, „és abból elég egy” (idézet!) vagy azért, mert gróf, az már kitalálhatatlan.

Őrületes halogatás és óvatoskodás volt. Emlékszem, Garai Gábor asztalán az Élet és Irodalomban hatalmas stószokban álltak a versek, amikről nem tudták eldönteni, hogy kóser vagy nem kóser. 62-ben vagy 63-ban írtam egy verset, aminek az egyik strófája valahogy úgy szólt, hogy „a táj íze keserű, az ágakat rozsda lepi, a gyümölcs a fákon rohad meg, búsan zenél a tengeri…” Nem tudom, mi ihletett ilyen mezőgazdasági jellegű tájköltészetre, semmi érzékem az agrárszféra iránt, mindenesetre Garai azt mondta, hogy ez egy nagyon szép vers, de nemigen lehet másként értékelni, mint a téeszrendszer burkolt kritikájaként.

Gyönyörű!

Eszembe nem jutott!

Nekem nem sok cenzurális hercehurcában volt részem, legfeljebb csak megalázó szavakban, és ezeket a rossz történeteket a következő könyvemben már szóvá tudtam tenni, mert a határok közben persze eltolódtak. Valahonnét kihúzták például, hogy „ártatlan magyarság”. Azt nem lehet, az ingerszó. Ezt olyan gyönyörűnek találtam, hogy ingerszó.

Mint a pavlovi kísérletben a csengő, ami megindítja a kutya nyálelválasztását? Így értették?

Igen. Ingert kiváltó, tehát ingerültté teszi a főnökséget. És a következő novellámba már bele is írtam, hogy ártatlan magyarság, ingerszó. Ezek a vacak történetek és az ezekre való hajdani reakcióink, érveléseink mutatják, milyen jó, hogy ez a rendszer véget ért. Hogy mennyire veszélyes volt. Én nem győzöm hangsúlyozni az örömömet, hogy ez véget ért. A mostani bajos időkben az emberek legyintgetni szoktak, mondván, hogy nem változott semmi, meg hogy nincs is rendszerváltozás, meg ez nincs, meg az nincs, hát sok minden nincs, és sok minden van, de hogy az a szellemi, politikai üresség, hazugság, dögség véget ért, az valami hihetetlenül nagy dolog. Mert úgy zabált volna föl minket, hogy észre sem vesszük. És sokakat föl is evett. Igen veszélyes volt, annyira elszállt már a valóság, és beborított mindent a hazugság. Ennek fényében mindkét politikai reakció nevetséges, az is, amikor azt kellett hallanom az elmúlt négy évben, hogy a hetvenes-nyolcvanas években a véres kezű kommunisták börtöneiben, de legalábbis markában sínylődtünk, és most meg ellenkezőleg, azt lehet hallani, hogy tulajdonképpen a 80-as években már semmi probléma nem volt, egyenes irányban haladtunk a többpártrendszer felé, mindenki, párttagok és nem párttagok, mind ezt akarták, nem is értjük, miért kellett itt ez a hercehurca. Ami tiszta hazugság. Egyszerű, szép, tiszta hazugság.
És siralmas dolognak tartom, hogy most, hét évvel a dolgok végezete után sem tudunk többet a Kádár-korszakról, mint annak idején. Hogy ezt a kétségtelenül nagyon nehéz, nagyon kínos processzust az egész társadalom elutasította magától. Nevezetesen azt, hogy néznénk is meg egyszer csak, hogy hol élünk, a tudható tényeket sem tudjuk. Működési mechanizmusokat és így tovább. Érthető egyébként, mert nem volna barátságos foglalatoskodás. Nem mi volnánk a nagy campano, ha ezt úgy megnéznénk. Éppen a rendszer természete miatt, hisz ez egy nagyon furcsa, élhető diktatúra volt, miközben azt mondjuk, milyen veszélyes volt. Jut eszembe, amit valamikor írtam: 56-ban jól lerázta az ország magáról a rendszert, mint kutya a vizet, később azonban nem lehetett tudni, hogy meddig tart a kutya, és hol kezdődik a víz. És látjuk az öncsalási módszereket, amikor dönteni kell. Vagy azt halljuk, hogy ez egy véres diktatúra volt, vagy pedig, hogy még csak nem is volt diktatúra. Pedig az volt. Ha valami eldőlt, akkor nem maradt alternatíva. Ha egy írót kirúgtak a Magvetőből, akkor még el lehetett menni a Szépirodalmihoz, de utána már sehova nem lehetett elmenni. Nem lehetett elbújni a tekintet elől.

Amikor a Szépirodalmi szakított velem, az elbocsájtó szép üzenet azzal a rettenetes mondattal zárult, hogy „A Magyar Népköztársaság kül- és belpolitikai érdekeire való tekintettel az önnel kötött szerződést felbontom.” Ezt Illés Endre írta le, akit ugyan nem tartottam nagy írónak, de stílusérzéke mégiscsak volt.

Én tulajdonképpen nagyon szerencsés voltam, mert az apparátus a nyolcvanas években már mással volt elfoglalva, talán nem is fogták fel, vagy csak későn, az én nyelvi működésem politikai aspektusait. Akkor már a szövegek nem voltak annyira fontosak, inkább a közösségi megmozdulások, bármi, ami túlmutat az egyénen. Ha a szolidaritást megérezték az emberek között, attól megrémültek, nota bene, joggal. Mert abból a kollektív önzésből, amiben éltünk, ez volt a kivezető út. Egyébként most is ez volna. És amikor már nem csak szamizdatcsoport volt, hanem más is, például a Mozgó Világ ügyében vállalt szolidaritás, akkor inkább erre figyeltek. Mert ott ha ráijesztettek valakire, az megijedt, de odabújt a másikhoz, az is megijedt, odabújt a harmadikhoz, még az is megijedt, de amikor már a negyedik is odabújt, akkor az ijedtség eltűnt. Mert ennek ez a természete. Azért bújunk egymás mellé, mert ahogy remegünk az ijedtségtől, és odabújunk a másikhoz, akkor a remegés kicsit csillapul. És akkor már nem olyan mindenható az elvtársak tekintete. Amitől addig olyan jól működött a diktatúra. A diktatúrát a félelem működteti. Egy nyugati számára fölfoghatatlan a diktatúra. Mert nem értették. Nyilván veled is megtörtént, hogy ültél a Váci utcán egy campari mellett egy gonosz kapitalistával, ő fizette a cehhet, és amikor mondtad neki, hogy ez egy veszélyes hely, és közben meglötykölted a jeget a campariban, akkor ő nem igazán értette, hogy mi is a problémád. Hisz a campari is abszolút rendben volt. De hogy miközben az élet élt és élni akart, ki mennyire árulta el saját magát, az alkat, neveltetés, szituáció, szerencse és életkor nagyon bonyolult keverékén múlott. És nagyon nehéz kritikai, pláne morális alapozású kritikai állításokat fogalmazni erről. Valamit majd mindenki elárult, egy kézen megszámlálhatom, aki nem keveredett bele ebbe a rendszerbe. Nagyon kényelmetlen volna ennek a tisztázásába belemászni. Nem is történik meg. Pedig hát magunkat nem lehet szőnyeg alá söpörni.

Evezzünk akkor most a művészet vizeire. Jelent-e számodra valamit a posztmodern kategóriája?

A rövid válasz erre az, hogy nem, nem jelent semmit. Általában az ilyesmi nem jelent számomra semmit, mert nincsenek programjaim. Vagyis a belső programjaim nem köthetők valami néven nevezhetőhöz. A posztmodernt amúgy is sok értelemben használják, egyszerű anyázásként, mondjuk a konzervatív újságírásban a hazátlan bitangnak és a fiatal írónak valami sajátos ötvözete, de amúgy is homályos fogalom, már csak azért is, mert a posztmodern attitűdhöz hozzátartozik, hogy saját magát egy posztmodern nem nevezi posztmodernnek, következésképp, amikor valaki azt mondja, hogy ő nem posztmodern, az nem jelent semmit. Sok minden ismerős a posztmodernből a saját írói gyakorlatomban, de ezeket én nem azért alkalmazom, mert elhatároztam, hogy az volnék, és akkor bizonyos megoldások hozzátartoznak a jó modorhoz, hanem mert a magam módján, ahogy én szöszmötöltem a szobámban, eljutottam valamihez. Nyilván nem véletlenül. Vagyis általános hűvösség van bennem ez ügyben, tehát nem zavarna, igazán nem, ha realista írónak mondanának. Mert ez nem jelent nekem semmit. Hogyha evvel a kategóriával valami belőlem leírható, az tiszta haszon, ha meg nem írható le, az se baj. Ez például egy jellegzetesen posztmodern gesztus, a tradícióhoz ilyen megengedően viszonyulni. De nekem, azt hiszem, mindenhez ilyen a viszonyom. Tehát kevéssé elvi. Hiányzik belőlem az elvi alapozottság és igény.

Nem is nagyon érdekelnek az idevágó elméletek?

Csak ha valami önmagában érdekes. Elolvastam ezt-azt-amazt. Van némi tájékozottságom, de elméletet is csak úgy olvasok, ahogy regényt, tehát nem azzal az igénnyel, hogy segít vagy hátráltat vagy befolyásol. Csak amennyiben egy regény segít, hátráltat, befolyásol.

És kritikákat olvasol? Érdekelnek a rólad szóló írások? Érzékeny vagy? Sértődékeny?

Nem nagyon, de azért ez ügyben legyen az ember óvatos. Kiszámíthatatlan, hogy mire ugrik, melyik kritikát érzi sértőnek vagy igazságtalannak. De nem vagyok egy Berzsenyi…

Vagyis nem omlasz össze.

Nem igazán. Mindenki omolgat egy kicsit. Egymással nehezen összehangolható reflexeket kell egyeztetni: egyszerre kell halálosan biztos lenni abban, amit az ember csinál, és halálosan bizonytalannak, amennyiben mindent észlelnie kell, ami történik, miközben csinál valamit. Az alkotás, mint Istent utánzó tevékenység, feltételez valami nagyon biztosat, de az alkotás jellegéből ugyanilyen mértékű bizonytalanság származik. Ha ebbe a drámába belehullik egy kritika, az nagyon bizonytalan hatású esemény, arról nem érdemes se nagyképűsködni, hogy az engem nem érdekel, se kiborulni, hogy a világ igazságtalan.

És ha a kritika nem az alkotást, hanem a személyedet érinti? Mint Bächer Iván pár hónapja megjelent írása a Népszabadságban?

Nem érintett jól, eufemisztikusan fogalmazva. Olyan nagyon nem dúlt fel, egy fél órát járkáltam föl-alá, kicsit szentségeltem, küldtem, kit kellett hatfele korpára malacnak, aztán elmúlt. Hogy Bächer Iván ír egy ízléstelen pamfletet rólam, az nem a világ vége. Sértőnek találtam, mert nagyon igaztalannak és vacaknak. A Népszabadsághoz való viszonyom nagyon könnyen definiálható, és abban az égadta világon semmiféle szerepet nem játszik a pénz (mert Bächer oda futtatta). Két okból írtam oda, egyrészt van ott két szerkesztő, és annak a két szerkesztőnek a négy szép szeméért, másrészt, mert nekem az jó volt. Bizonyos írásairól az ember kevélységében az gondolja, hogy jó volna, ha sokan olvasnák, erre ideális a Népszabadság, valamint éppen azoknak, amelyek valamilyen módon a múltunkkal való viszonyunkat érintették, ott volt a legjobb helye. Vagyis nekem is jó volt, meg a Népszabadságnak is. Most gyűjtögettem össze az elmúlt két évből a megjelent írásaimat, és végignéztem, mit is írtam én a Népszabadságnak, mi az, amit Bächer Iván úgy fordít le, hogy ez a pofa mértéktelen bírvágyában és pénzéhségében megalázza az ott dolgozó embereket. Annál szelídebb mondatokat, mint amiket én a Népszabadságról leírtam, elgondolni is alig lehet. Egyszerűen arról van szó, hogy a Népszabadság azért alkalmas, mint embléma, ezen problémák kifejtésére, mert ellentétben a társadalom egészével, ez a lap a homlokán viseli a föliratot. Azt a föliratot, hogy ki volt. Míg mindenki más azt hazudik, amit akar. A Népszabadság ezt nem teheti meg, mert utána lehet lapozni. Amúgy nincsenek különlegesebb feladatai a Népszabadságnak sem, mint a társadalomnak, és a Népszabadság csak annyiban nem végzi el ezeket a belső tisztázásokat, amennyiben a társadalom sem végzi el. De hogy nem végezte el, azt éppen ez az eset mutatja, Bächer Iván írása nyilván valamiféle feszültségnek a lenyomata. Tehát az, hogy az én írásaim feszültséget okoztak, azt jelzi számomra, hogy a Népszabadság rosszabb állapotban van, mint azt én gondoltam, és mint azt az én ott megjelent írásaim is mutatják. Hisz ez nem egy háromsornyi odavetett gonoszkodás volt, amikor valaki nem állhat engem, és odavág egyet. Mert az rendben volna. Ez egy félkolumnás, nagy írás volt, melyet nem lehet másképp érteni, mint üzenetet a Népszabadságtól, s ezt én tudomásul vettem. Számomra ez nem olyan jó dolog, de nem is olyan nagy baj.

Mégis, Nádas Péter reagált erre az önmagában véve jelentéktelen írásra, amire aztán Eörsi István is írt.

Nézd, azt, hogy Bächer Iván fél kolumnán anyáz engem, az engem igazán nem rendít meg, azt az én teherbíró képességem dúdolva elbírja. Nádast, gondolom, az a reflex bosszantotta fel, amelyet Népszabadság-reflexnek lát: hogy ha van egy belső problémájuk, és ezek szerint az én szereplésem az volt, röhej, akkor ezt ezzel a pénzező inszinuációval oldják meg. Hát ez mégis milyen lábszagú nívó a legnagyobb és legjobb magyar napilapnál. Nádas indulata innen fakadt, és nem pedig abból, hogy az ő szegény kis barátját bántotta valaki, és az nem illendő. Amúgy meg miért is volna baj, ha az embernek van egy barátja, aki úgy viselkedik, mint egy barát? Ez nyilván elfogultságot eredményez, de nem igaztalanságot… Mármost ami tanult kollégámat, jó Eörsi Pistát illeti, láthatóan nagyon meg akarta ezt a cikket írni. Az írása végén van egy eszmefuttatása a szamizdat és a nem szamizdat viszonyáról, az érdekes; nem gondoltam volna, hogy ilyen élesen csak a szamizdatnak tulajdonít pozitív szerepet a sajtószabadság emancipációs folyamatában. Nyilván a szamizdatnak van a legfontosabb szerepe, de hát azért a nem ott zajló történéseknek is mindenféle jelentősége van. Tehát az a nyelvi esemény vagy eseménysor, amit az én könyveim jelentenek, annak is van egy nagyon tiszta, nagyon egyszerű politikai vetülete. Mindenesetre mindaz, ami ebben a Népszabadság-ügyben történt, és az én személyemet érinti, az jelentéktelen, de mivel valami lényegeset és valóságosat ír le, mégsem érdektelen és piti ügy. Ezért nem is kell úgy tenni, mintha nem történt volna semmi.

De mindenesetre te igen bölcsen nem szálltál be a ringbe. Ilyen voltál gyerekkorodban is? Mert én úgy éreztem, bár igazán szeretetteljes családi környezetben nőttem fel, hogy túl sok hatalom nehezedik rám. Az anyámé, a nagyanyámé, a tanároké, és hogy ez ellen lázadni kell.

Érdekes, amit a hatalomról mondasz. Mert én a szüleim nyilván létező hatalmát egyáltalán nem annak éltem meg. Az apám inkább bátyi figura volt, mert hisz a gyerek definíció szerint, ő pedig de facto a vesztesek oldalán volt, és ezt valahogy éreztem. Az anyám néha autoriter volt, de nem veszélyesen, nem nyomasztóan, csak gyakorlatiasan. A piarista gimnáziumban pedig, amelyik nagyon jó és nagyon szigorú gimnázium volt, az ott kétségkívül meglévő alá-fölé rendeltségi viszonyokat nem hatalomként definiáltam, hanem tekintélyként. Ami különbség volna. A tanárok tekintéllyel bíró emberek voltak, és ezt valami jónak gondoltam. Tehát azt, hogy van hierarchia, valami megnyugtatónak. Volt persze drámai része is ennek, például a Pogány János matematikatanárral való viszony, akinél a tekintély extrém formában jelentkezett. Ott ki kellett valamit találni, ha meg akartam úszni a megaláztatást. Vagy el kellett szaladni, vagy meg kellett a matematikát kicsit tanulni. Én ezt a második utat választottam. Nekem a tanáraim tekintélye, nyilván azért is, mert papok voltak, valahonnét az égből származott. Fölszentelt, különös figurák, a tudás birtokosai. Ami nyomasztott, azt legitimnek gondoltam, inkább valami jónak, és nem olyasminek, ami elől el kell menekülni, amit le kéne dobnom magamról. Persze nyilván azért is volt ez így, mert sok sikerélményem volt. Jó tanuló voltam, nem bántottak. Lám, ezt a matematikából eredő konfliktust is a magam javára használtam ki, mert elkezdtem a matematikát megtanulni. Viszont sokat voltam egyedül, és ezt nem szerettem. Voltak testvéreim, elvoltam az iskolával meg a futballal, de az alapélményem mégis az, hogy sokat voltam egyedül. Vagy lehet, hogy egyszerűen úgy kéne mondani, hogy nő kellett volna. Az egyetlen dolog, amit hiányoltam a gimnáziumban, hogy nem voltak lányok. A piaristáknál nem volt koedukáció.

A vallás persze magánügy, de ha már a piaristákról beszélünk, beszéljünk erről is, már ha kedved van. Én tizenhárom éves koromig gyakorló katolikus voltam, rendszeresen ministráltam, aztán egy határozott gesztussal úgy döntöttem, hogy Isten nincs, az egyház kártékony.

Tulajdonképpen nem szívesen beszélek erről, de egy mondatot azért tudnék mondani. Éppen a te egyik mondatod visszafordítását. Mert emlékszem, egyszer Webert citálva azt mondtad, hogy te vallásilag amuzikális vagy. Én meg vallásilag muzikális vagyok. És akkor mindenféle történik az emberrel, történik bennem is. Mondjuk erről ennyit mondanék.

Tiszteletben tartom a tartózkodásodat, de valamit még kérdeznék. Wittgenstein egyik problémájára gondolok, amikor azt mondja, hogy Istent a világ okaként hozták be a racionális teológiába, ám maga a teremtés, hogy minek teremt az Isten, az problematikus. Vas Istvánnak van egy nagyon szép verse, ami úgy kezdődik, hogy „Vágy nélkül Isten nem teremt világot…” Ez komoly teológiai probléma. Ha Isten bír vágyakkal, akkor valami hiányzik belőle, akkor nem tökéletes.

Anélkül hogy erre konkrétan válaszolnék, úgy látom, hogy erről az alapkérdésről való gondolkodás nagyon nehéz, nagyon labilis. A belátások mindig épp hogy történhetnek meg, nagyon óvatos előrehaladást igényelnek. És valamiképp az a tapasztalatom, hogy e téren minden a szabad akarat problémájába torkollik. A szabad akaratot, vagyis hogy mit is jelent a mindent tudó Istentől való szabadságom, ezt nagyon nehezen tudjuk megérteni. Mit jelent, hogy ez nem formális. Nem is a megértés a jó szó erre, hanem a belátás. Az ember időnként belátja ezt a viszonyt, másszor pedig elveszti ezt a belátási képességét. És akkor lesz Isten igazságtalan. Egy rémes alak, ahogy Mándy mondaná. Erről az éppen-hogy-megértésről, amikor majdnem megérted a dolgot, de nem birtoklod, nekem nagy tapasztalataim vannak a matematikából. Amikor az értelem kokettál valamivel, és minden jelzés azt mutatja, hogy érted, de elég, ha valaki bejön a szobába, még csak fel sem kell tennie a kérdést, és már világos, hogy semmit nem értettem belőle. És ez a valaki akár te magad is lehetsz.

Egyébként az istenhitre vonatkozó kérdésem nem puszta kíváncsiságból ered, hanem összefügg a saját problémámmal. Én meglehetősen sok Istenről szóló verset írtam, holott nem-hívőnek tudom magam.

Igen, ez pontos definíció: nem-hívőnek tudod magad. Bár bizonyos környülállásoknál ennek nincs is jelentősége. Az ember jól ellehet a nem létező istennel.

Érdekes, hogy az imént egy teológiai probléma kapcsán megint csak a matematikáról való gondolkozást hoztad fel példának. Az olyan könyvcím, pedig, mint a Bevezetés a szépirodalomba, pajzánkodás vagy kacérkodás a tudományos szellemmel. Végül is mennyire vehető komolyan nálad a tudományos érdeklődés?

Játékos, mondjuk így, maszatos érdeklődés. Szívesen olvasgatok, és a képzettségemnél fogva egy szintig meg is értek tudományos munkákat. Az én gondolkodásomban hevesen keveredik a rendszeresség és a rendszertelenség. Ahogy elgondolok egy könyvet, az nyilván ugyanolyan, mint egy algebrai tér, ahol definiálunk bizonyos szabályokat, vagy vannak bizonyos műveletek, amelyek bizonyos szabályoknak megfelelnek, vagyis olyan tér, amiből nincsen kilépés. Ugyanolyan, mint egy regény, és nota bene ugyanolyan, mint egy futballpálya. Ezek bennem természetes módon keverednek. Nagyon vonzott az irodalom matematizálása, például, blöffölök, egy regényt úgy megcsinálni, hogy a beosztásával pontosan megfeleljen a Fibonacci-számsornak, ilyesmivel el szoktam játszadozni, de csak úgy en passant, ennek nem tulajdonítok jelentőséget.

Milyen a pénzhez, a gazdálkodáshoz, mármint a háztartási gazdálkodáshoz való viszonyod?

Hát gazdálkodni nem gazdálkodom. Olyan nagy válaszutak előtt mi nem állunk, hogy mit kell kezdeni a pénzzel. Meg kell venni a tejet meg a kenyeret. Az én luxusom az, hogy közepesen meg bírunk élni a munkámból, én nem nyomasztom magamat, hogy többet kéne keresnem, és a családom sem nyomaszt, hogy többet keressek. Elvileg nyomasztó lehetne négy gyerekkel, de azt látom magamon, hogy ez engem nem nyomaszt. És minthogy a feleségemet sem nyomasztja, így nincs nyomasztás. Úgyhogy a pénzhez nekem ilyen unalmas a viszonyom, és ez nagyon jó, hogy lehet ilyen unalmas. Néha ugyan apaként úgy érzem, nincs bennem elég felelősség, hiszen soha nem csináltam valamit azért, mert belekalkuláltam, hogy van egy nagy családom. De ezt csak dicsekvésként említem.

Az én gyerekeim többé-kevésbé már felnőttek, és én nagyjából csak a nagykorúságukra barátkoztam meg velük. Addig csak tudomásul vettem, hogy az asszonyok gyereket akarnak. Te hogy van ezzel az apasággal?

Nálam egy alomból vannak a gyerekek, és együtt élünk. Ez tehát nagyon erősen meghatározza a teret, amiben vagyunk, és nem gondolom, hogy valamiféle alternatíva előtt állnék, hogy van-e közöm hozzájuk vagy nincs, annyira egyben vagyunk. Egyébként meg fordítva voltam ezzel, mint te: azt gondoltam, hogy az apaság, a szülőség, a felelősség csak az érettségiig fog tartani, és akkor majd ennek vége lesz. De hát ez messze nincs így. Tudhatta volna az ember, hogy örökké apa. Néha ettől megijedek, mert abban, hogy valaki jó apja-e a gyerekeknek, nagyon kicsi a szerepe annak, hogy mit gondol, mit akar, hanem vannak rejtélyesebb, titkos kérdések, amelyekre öntudatlanul válaszol. És igazán nem lehet tudni, hogy jól válaszolt-e. A legtöbb ilyen kérdést már föltették a gyerekek, én meg válaszoltam nekik, de se ők, se én nem tudjuk még, hogy jól válaszoltam-e.

Milyen kérdésekre gondolsz?

Egyszerűekre. Egy apának a lányához való viszonya például lényegében abból áll, hogy a lány életében van egy pillanat, amikor senki máshoz nem tud valóságosan vagy gondolatban fordulni, csak ehhez a férfihoz, és akkor ettől a férfitól kell tudnia, hogy ő a legszebb a világon. Ennyit kell tudnia egy apának. Nagyon veszélyes dolog, mert nem elég tudnia, hisz akkor csak szajkózza ezt, valóban hinnie is kell, és valóban tudnia. Nem didaktikai sunyiságból kell tudni, hanem mert mindenkinek van egy pillanata, amikor a legszebb a világon. Tehát nem az öncsalásról beszélek, hanem arról a valóságos dologról, amire ez az apa jó. Hogy legyen egy férfiarc, amiben ő saját magát tudja megpillantani. Ha ezekre a dolgokra gondolok, akkor nem vagyok már olyan nagyszájú, mint voltam talán korábban, amikor azt gondoltam, hogy nincs mit a gyereken nevelni, az ember éli az életét, a gyerekek meg látják, hogyan él, aztán ebből majd valami lesz. Hogy mi lesz, meg mi az, amit az ember elmulasztott vagy nem látott meg, az nagyon kérdéses.

Úgy hiszem, csak egy kérdésem maradt hátra. Úgy tudom, most, életedben először fordítasz. Méghozzá egy Esterházy nevű húsvéti nyúl történetét.

Ez a furcsa könyv, Enzensberger és Irene Dische könyve egy egyszerű, magyarul nem működő szócsavarásra épül, az Esterházy-Osterhase – ami németül húsvéti nyulat jelent – tréfájára. Egy nyúltörténet Berlinben, a fal lerombolásakor. Hát ezt a nyúltörténetet mesélem én el a magam módján, mert fölhívtam Enzensbergert, és megkérdeztem, hogy mennyire ad nekem szabad kezet. Nem volt más választása, nagyvonalúságra volt ítélve, úgyhogy én éltem is ezzel aztán. De nagyon jólesett ez a munka, tudniillik a fordításnál az ember érzi, hogy valamihez ért. A regényírásnál tökéletesen érdektelen, hogy én valamit megoldottam. Olyan érdektelen, mint hogy tehetségesnek vagyok-e mondható vagy sem. A regényírás egész másról szól, sokkal komorabb, nehezebb, munkaszerűbb dolog, itt meg, a fordításnál vannak nyelvi problémák, és látom, hogy jó a kezem hozzá, hogy jól meg lehet csinálni. Ezt nagyon élveztem. És nem lehetett volna megcsinálni másutt így, csak Karinthy Frigyes hazájában. Én, akinek mindig olyan kékharisnyás, túl lelkes elgondolásaim vannak arról, hogy ha a hagyomány hozzányúl az emberhez vagy az ember a hagyományhoz, az milyen nagy erőket szabadít fel, éreztem fordítás közben, miként tud a hagyomány segíteni az embernek, mennyire fölbátorítja, és ha jól csinálom, akkor nem elszemtelenít, de megfogja a kezem.