Egy érdekes eljárásról

Eredendően A posztmodern L. I. enfarkába harap címmel gondoltam szóvá tenni az alantiakat, a műveletlen tahó, az aljas és az Eörsi által fényessé tett, bár Schmidt Mária közelében bíróságilag korlátozott módon használható züllött szavak, az adott esetben természetesnek mondható segítségével, azután mégis úgy döntöttem, mint mostanában sokszor, hagyom a csudában, élvezkedjenek maguk közt és így tovább, ám azonban lett egy kis fordulat, úgyhogy mégiscsak beszámolok róla, egy kis érdekesség, melankolikus hangsúlyokkal, mint mikor az ember tehénlepénybe lép.

L. I. a Magyar Nemzet október 26-i számában az egyik írásomból vett mondattal kívánta megmutatni a manapság mértéktelenre nőtt magyar obszcenitást (amely egyébként olyan szabályok érvényesülését mutatja, "lassan a társadalmi, kulturális, politikai és gazdasági élet minden területén", "amelyek az SZDSZ érdekeinek és ideológiájának fekszenek"; tényleg ez van odaírva, nem hülyéskedem), és azt írja, hogy az én Így gondozd a magyarodat című esszémben szerepel a következő főobszcén mondat: "Magyarni például annyit tesz majd: magamat jól leszopni." Mármost a hír igaz, de nem Moszkvában, hanem Leningrádban stb.: Mondott írás nem esszé, hanem rádiójáték, a magamat jól leszopni a magyarban inkább az alkohol vidám, bár túlzott mértékű fogyasztását jelenti; a malacosabb értelmezés igen hajlékony gerincet föltételez, amit nem kívánnék kétségbe vonni az írás szerzőjét illetően, amiképpen az is távol álljon tőlem, hogy tőle vagy a hasonlóan gondolkodóktól elvitatnám ezen oráliák örömeit s bánatait. Ezt nem is részletezem, pedig lehetne szépen. Amúgy a mondat, puff neki, aki kicsit is ismeri művészetét, tudhatja, Örkény Istvántól való.

Itt tartottam, amikor beöncenzúráztam az egészet, de még reflexből föllapoztam az Egy kékharisnya följegyzéseiből c. kötetemet, hogy megnézzem, hogyan is van ez a mondat pontosan nálam. Hát és mit látok? Hát és azt látom - elfelejtettem -, hogy ez ott mottó, oda van írva, hogy mottó, és oda van írva, hogy Örkény Istvántól való. Vajon milyen nemzeti megújulás, erkölcsi tisztulás, írástudói felelősség szolgálatában áll egy ilyen érdekes eljárás? Nem tudtam rájönni. A kötetet egyébként életem egyik legjobb szerkesztőnője, Körmendy Zsuzsanna szerkesztette, aki egy idő óta a mondott lap munkatársa. Talán segíthetne a kollégáinak, jól ismer engem, jól ismeri az írásaimat, mondjuk az Így gondozd... patrióta gyökereinek megmutatásával; ezt az írásomat annyiszor a szememre lobbantják, és ennek kapcsán annyi szamárságot beszélnek. Minden szamárság fáj a hazának.

Sok haszna ennek a történetnek nincsen, legföljebb annyi, hogy már értem, Vasy Géza (akit amúgy szelíd, kiegyensúlyozott embernek ismertem) mit is értett friss írószövetségi elnökként adott interjújában az én különleges médiatámogatottságomon. Hát a Magyar Nemzetet! Valóban, szinte bármilyen témáról (az új Nobel-díjastól valami Zsanettig, hogy az se Wass Albertet olvas, hanem, jellemző, hogy hova züllött, engem, egy győri irodalmi díjtól Granasztói Györgyig) legföljebb két lépésben meg tudnak hozzám érkezni, és ha ugyan az üres, posztmodern, Honthy Hanná-s hiúság örvend is minden említésnek (bár, ugyan nem vagyok féltékeny, de talán nem kéne mindig, párhuzamosan, a Nádast is nyomatni), mindezt néha - mit kerteljek, valahol én is csak ember vagyok - magam is csöppet túlzásnak érzem.