"Egy dolog biztos: ‘édesapámozni' nem lehet többet"

Marianna D. Birnbaum az 1991-ben a Magvető Kiadónál megjelent Esterházy-kalauz szerzője, az író közeli barátja, életművének kiváló ismerője. Az alábbiakban beszél a morális íróról, az eltűnő és örökké létező "édesapáról", illetve a Nobel-díjról.

- Az Esterházy-kalauz interjúkötet tizenegy éve jelent meg.
- Igen. A Dunának még csak az eleje van benne; pont nálunk írta, Los Angelesben.
- Az volt szembetűnő, hogy a Nagyvizit-interjúban és a Kalauzban is beszél a vendégszövegekről, és mindkettőben Joyce-ról és Proustról, a 20. századi modern regény nagy alakjairól és arról, hogy be lehet-e fejezni egy regényt, ami nála most különös jelentőséggel bír...
- Igen, de teljesen más személyes metaforát használ. Nagyon érdekes, valamelyik este gondoltam erre, hogy ebben a könyvben azt mondta nekem, hogy ő olyan, mint egy kőműves: csak rakosgatja a téglákat, itt pedig azt mondja, hogy ő egy vaddisznó, aki becsörtet. Az énnek a megváltozását jelzi ez, vagyis azt, ahogy ezt az új ént vizsgálja.
- Engem leginkább a személyes része érdekel ennek a történetnek.
- Én pletykarovatban nem vagyok valami jó.
- Nem is ilyen pletykarovat-szinten. Az interjúkötet és a nagyinterjú nyilván nem egy súlycsoportba tartozik...
- Azért sem, mert ez utóbbi az utolsó két nagy műre koncentrál, amelyek egyébként az Esterházy-életmű kimagasló csúcspontját jelentik. A kettő együtt persze egy trilógiát ad ki, hiszen a Harmoniának két nagy része van, és így együtt tényleg családi trilógia - még azt is lehet mondani, hogy ez emberi tragédia és írói szerencse. Már a második részben felmerült, hogy mi lenne, ha lenne egy ilyen apa - hát, most van, és azt látjuk, hogy az író fiú hogyan tudja ezt feldolgozni - mondatokban. Ő az Esterházy-mondatokból él.
- És abból is fog, bár úgy éreztem a Javított kiadásban, hogy megroggyan, ezt le is írja, és felteszi a kérdést, hogy van-e még értelme ezután írni.

- Írni mindig van értelme, csak ez mostanra már kiterjedt vicc lett: a Harmonia után ott volt, hogy "édesapámat nem lehet lefordítani semmilyen nyelvre" - ehhez képest a német fordítás már készen van, és most készül az angol -, el kell határozni, hogy mi az, amit helyette használ az ember. Egy dolog biztos: "édesapámozni" nem lehet többet. És akkor jött ez: egy utolsó édesapám.
- Maga tudott erről egyáltalán?
- Nézze: nem tudtam, és ha tudtam volna, akkor sem mondanám meg.
- Mint az alkotás folyamatát kísérő, értő személy, mit olvas ki a Nagyvizit-interjúból?
- Ami a legfontosabb: olyan moralitás van a munkái mögött, amely biztonságot ad minden műnek, mert teljesen mindegy, hogy milyen társadalmi rendszerben élünk - egyetlen mondata sincs, amely miatt szégyenkeznie kell, mert minden mondatában, minden jelzőjében egy teljes, etikus életnek a felelőssége él. Nagyon sokan vannak rossz emlékezőtehetséggel megáldva a magyar irodalomban - elfelejtik, hogy mit írtak húsz évvel ezelőtt. Nem azt mondom, hogy Esterházy nem egy szerencsésebb kor gyermeke, de azért a hetvenes évek végén, amikor a Termelési regény megjelent, még nem volt ilyen egyszerű mindazt megírni, amit megírt. Én mindig azzal hecceltem, hogy több évszázados távolságból és több kilométeres magasságból nézi a magyar történelmet, de ez ennek ellenére így van. Lehetett volna nem megjelentetni azokat a könyveket, vagy egy-egy sort kivenni - Esterházy egy szót sem engedett volna kivenni, egyébként. Az esztétikus és az erkölcsi tőke manapság nagyon ritka ötvözete áll mögötte.
- Ebben az interjúban is kijön ez az etikusság, abban, ahogy az ügynökügyekhez közelít.
- Hozzá kell tennem, hogy itt van egy imádott apa, akire felnéztek, akinek az ajkát lesték, hogy mikor fog valamit mondani, egy olyan apa, hogy amikor a Himnuszt játszották a rádióban, akkor a gyerekeknek fel kellett állniuk. Egy olyan konfliktusos apafigura, amilyet csak a Harmoniában lehet látni. Nagyon érdekes dolog, hogy a szeretet nem változik. Itt rettenetes düh van, oresztészi düh, de nem változik a szeretet. Ez egy nagyon őszinte interjú. Nagyon örülök, hogy sikerült ilyen széles és őszinte beszélgetést készíteni, mert ebben a kérdésben, azt hiszem, be akar zárkózni, mert már elege van. Egy írónak egyébként minden anyag, a legnagyobb emberi tragédia is arra való, hogy könyv legyen belőle. Írtam is a Javítottról, hogy ez a legfontosabb benne: belesimul az életműbe.
- Az is eszembe jutott, hogy Esterházy versen kívül minden műfajban írt, ám zenével nem párosította az alkotásait.
- Viszont a mondatainak a ritmusa egészen különleges.
- A Javítottban is? Ott egy megrendült naplóíró teljesen hétköznapi mondatait olvassuk.
- De ez egy közép-európai hétköznapnak a nyelve, ahol megtalálja azért egymás mellett a kollokvializmust, a legközönségesebb káromkodást és egy majdnem biblikus dühkitörést - és ez mind egy mondaton belül végigfut anélkül, hogy egy pillanatra megakadna az olvasó. Ő nagyon tudja álcázni magát; ez ugyanúgy ki van faragva, mint a többi.
- Hiszen háromszor másolta át.
- Igen. Esterházy elkezdi egy kék spirálfüzettel, golyóstollal. Amikor átmegy tollra, az egy óriási esemény, mert az már a tisztázási folyamat; és még legalább egyszer átírja, sőt amikor visszajön az első gépelés, azt is átírja. Hallatlanul pedánsan dolgozó ember.
- Ennyiben matematikus; de nyilván nem algoritmusok szerint jár az alkotói képzelete.
- Az alkotói agy egészen más, gondolom, mint a matematikus agy, de ezt nem tudom. Az biztos, hogy ami olyan, mintha munkálatlan lenne, nála az is meg van nagyon munkálva. A Javított kiadás egy komoly, nagy irodalmi mű - messze nem egy családi tragédiának a hisztérikus reakciója -, amely gyönyörűen olvad bele nyelvileg is a Harmonia második részébe.
- Min dolgozhat ezután?
- Két dolog lehetséges: vagy kitágul valami egész más felé, vagy beszűkül valamilyen szituációba, és mikro-dolgokkal foglalkozik.
- Mennyire szokott ő szöszmötölni?
- Rengeteget. Most állítólag hetek óta rendet csinál, de ez annyit jelent, hogy mindent eltesz, mert ő azért rendes gyűjtögető életmódot folytató ember: nem hiszem, hogy valaha is kidobott bármit, amit írt. Mert amit most írt és kihagyott ebből, az belekerül majd egy másikba; mindegyiknek mindig van helye.
- Van valami rendszer a rendetlenségében?
- 'Organized confusion', ahogy mondják... Egész biztos, hogy van, de nem vagyok meggyőződve arról, hogy ő tudja ezt a rendszert.
- De hát ez egy folytonos memóriajáték...
- Igen: megtartja vagy elengedi a szálakat. Rengeteget gondolkodik; ha másfél lapot leír egy nap, akkor azt hiszem, hogy halálosan boldog.
- Akkor ebben az értelemben egy "filozofikus író". Mégis, a filozófiai szövegekből keveset hoz át, kevés vendégszöveg van.
- Mindenki tudja róla, hogy szeret jó dolgokat enni - ebben is olyan, mint egy ínyenc, aki kiveszi mindenhonnan azt a parányit, ami neki kell: Heideggerből, Wittgensteinből, és abból irodalom lesz. Most úgy hangzom, mint egy zsenidicsérő báb, de tényleg meg vagyok győződve arról, hogy Esterházy az egyik legértékesebb irodalmi jelenség a világon. Annyira más minden mondata, hogy csak epigonja lehet.
- Beszéljünk erről: ha ennyire sokoldalú és a legeredetibb, akkor...
- Igen. Minden alkalommal, ha bárhová írok róla, akkor biztosan benne lesz egy mondat, hogy nem volt még magyar irodalmi Nobel-díj, és ha valakinek kijár, az Esterházy.

(Az interjú 2002. október 5-én készült)