Dérczy Péter: Minden és semmi

„így szólt a fiatalabb az öregebbhez:
»Faterkám, majd belőled is motívumot csinálok.«”

Tudjuk, hogy Esterházy jó néhány éven át írta ezt a regényét (hogy konkrétan mégis mennyi ideig, arról majd később), lehetett tudni – mint a Termelési-regény esetében –, hogy valami nagyobb opus készül-készülődik. Mondhatni, várakoztunk, várakoztunk, miközben valahogy az is „benne volt a levegőben”, hogy alighanem a szerzőnek sem csak egy könyv a könyvei sorában a Harmonia cćlestis; több, fontosabb, „szívéhez közelebb álló”. Mondhatni, nem szerencsés szituáció, felfokozott érzelmek mindkét oldalon, s aztán mi van, mi lesz, ha... De hát nem, a Harmonia cćlestis, bár nem hibátlan mű, lenyűgözően gazdag regény mind formai, mind szemléleti szempontból. Az ötvenéves szerző pályájának egészen bizonyosan legkiemelkedőbb alkotása, azt is mondhatnám (csak olyan hülyén hangzik), hogy összegző mű, az egész Esterházy-oeuvre foglalata, de formai gazdagsága révén egy kicsit két-három évszázad magyar prózájának a gyűjteménye is.
Most, utólag, látható, hogy Esterházy mintha mindig is ezt a – nevezzük egyelőre így – családregényt írta volna, már a kezdetektől. A Harmonia cćlestis szerkezete, az, hogy két könyvre tagolódik, már a Fancsikóban is megtalálható vagy akár a Termelési-regényben.

Mindkettő ugyanolyan joggal családregényként is felfogható, mint a Harmonia, nem véletlen, hogy ez utóbbiban komoly paszszusokat olvashatunk az előzőekből, s ha a családi történetek valóságát akarnánk ellenőrizni, elég ha ezeket összevetjük. De említhetném A szív segédigéinek egy teljes oldalát is, amely szinte szó szerint bukkan föl a Harmoniában, s persze az apáról szól (noha az az anya könyve volt). Az összevetés itt is kínálkozik: a Segédigék mint a halott anya siratója és a Harmonia mint az apa alakjának megörökítője; olyan tagolódás, mely mintegy egymást feltételezi. E korábbi könyvekből lényegében rekonstruálható egyrészt az: hogyan alakul időben a család története mint prózapoétikai forma, másrészt az is: hogyan terebélyesedik költészet és valóság, valóság és költészet vonzásában egy valóságos regénnyé az. Mert a félreértések elkerülése végett már most ki kell mondani, hogy nem nagyon érdemes intimitásokat, valószerűségeket keresgélni-kutatgatni a műben, hiszen ami itt össze van foglalva, az csak mint regény valóságos. Esterházy nyilván pontosan tudta, hogy ezzel a névvel, erről a családról családregényt írni egyszerűen lehetetlen, hiszen a történelmi személyiségek sora (más okokból ideszámítható az apa alakja is), állandóan a történelmi hitelesség kérdését vetné fel, állandó kényszert jelentene történelem és valóság összevetésére. (Arról nem is beszélek, hogy egy ekkora család, ahol „van egypúpú, kétpúpú”, már nem is lehet csak önmaga metaforája, nyilvánvalóan csakis nagyobb térben értelmezhető.) Mindez így van akkor is, ha a Harmoniában a főmotívum (lásd mottó) a kisebb családra, az anyára és az apára koncentrálódik, no meg persze a nagypapára és a nagymamára. A Harmonia két könyvében így aztán a családra vonatkozó állítások, történetek (melyek alkalmanként bizonyíthatóan meg is történtek, igazak) összekeverednek költészeti tényekkel: saját és más művekből vett idézetekkel, anekdotákkal, viccekkel, még újsághírekkel is, végül is a legtöbbször kideríthetetlen, hogy mi igaz és mi nem. Egyetlen példa: a híres nyitójelenetet az Édes Annából Esterházy szó szerint idézi a II. könyv 45. darabjában, mindjárt tovább is fűzve a történetet, amennyiben a lepottyanó ékszert a megtaláló – Patz – az Esterházy családnak, konkrétan a dédapának beszolgáltatja, ez lesz az anya esküvői ajándéka, amit majd soha nem hord, s a rövid darab lezárása így szól: „Szép darab, most az enyém.” „Vajon”, idézhetnénk az apát. Azaz, hogy a Harmonia egésze a képzelet teremtése, miközben persze ezernyi részlet a valóságos eseményeket is tartalmazza.
A két könyv több szempontból eltér egymástól, de rengeteg értelmezési lehetőség össze is köti őket, egy vonatkozásban (legalább egyben) pedig egymást feltételezik. A második könyv címe – Egy Esterházy család vallomásai – azon túl, hogy Márai regényére utal (Egy polgár vallomásai) sajátos értelmet kap: lefokozódik a történelmi név jelentősége a határozatlan névelővel mintegy sugallva itt is, így is, hogy bár fontos, de végül jelentéktelen, milyen név is szerepel. Szerepelhetne más, lehetne más család is, csak hát most mégsem. Az első könyv (Számozott mondatok az Esterházy család életéből) címe viszont a névhez határozott névelőt társít, így valóságosan konkretizálja, mintegy konkrétan előrevetíti, hogy miről lesz szó benne. Csakhogy. A második könyv az, amely ténylegesen valamilyen módon egy család történetét töredékekben megidézi. S ezzel valamelyest a hagyományosabb, még egy kevés linearitást is megőrző kompozíciót takar. Az első könyv viszont, amely valóságosabban ígéri ugyanezt, valójában nem az Esterházy családról mint olyanról szól. A kompozícióba fogott tér és idő sokkal tágasabb, évszázadokon átívelő, kavarognak benne valóságos személyek és irodalmiak, ezernyi alak bukkan fel, mint egy panoptikumban – s mind „édesapám”. A barokkos szerkezetben (ellentétben a második könyv darabjainak némileg hierarchizáltabb felépítésével) a számozott „mondatok” mintegy egymás mellett, önálló tételekként „zengenek”, ami formailag összekapcsolja őket, az „édesapám” figurája. Az édesapa azonban megint csak egyszerre valóságos és képzeleti, amennyiben mindenkivel és mindennel azonosítható. „... röviden vázoltam Papinak (...) a terveimet, különös tekintettel a közös emlékezetre vonatkozó programra, az angyalok karától a körömpörköltig, Pázmány Pétertől a farkamig, édesanyámtól az édesapámig, és hogy (...) mindenki emlékezete az enyém is, az övé is, a testvéreimé is, a szomszédoké, és enyém az önkéntes rendőré, minden...” [kiem. – D. P.], olvasható az 570. oldalon, a második könyvben (!). Az idézet az első könyv formai-szerkezeti értelmezhetőségének egyik kulcsa, noha az egész regényre is vonatkoztatható. Az a tágasabb tér és idő, melyre korábban utaltam, az pedig az első könyv 337. „mondatából” világítható meg: „Édesapám fölszólította a gyerekeit, mondjanak mondatot az apjukról. Pontosabban: ha mondani kéne egy mondatot (szót, történetet), mi volna az. (...) Azok hallgattak. Egy szót sem értettek. Édesapám segíteni próbált. Hát például, hogy meghal, és akkor, hogy akkor mit mondanátok.” A regény alapmotívuma tehát a halál („A közös emlékezet malterja a halál, bizony, úgy ám, maflicsek.”), a regény teljes szövege ebbe a térbe kerül, ám a két könyvben más-más módon.
Az első könyv „mondatai” (szavai, történetei) az emlékezetben megőrzött mindent idézik föl. Bár a „mondatok” nagyobb egységekre is tagolódnak, sem az egységek, sem az egyes „mondatok” között közvetlen kapcsolat nem állapítható meg, a tagolás mindössze szüneteket tesz a „fuga” nagyobb tételei közé. Rend van bennük, ám ezt a rendet – sugallja a forma – lehetetlen kiismerni. („Kutya nehéz úgy hazudni, ha az ember nem ösmeri az igazságot.”) Az első könyv lényegében egy nagy barokk forma, mely apró, kidolgozott részekből, részletekből áll össze. Nemcsak élet-jelenetekből formálódik a nagyobb egész, de a legkülönfélébb prózaformákból is. A XVI–XVIII. század nagy önéletrajzírói, emlékiratírói, nagy vallomásformái ugyanúgy felidéződnek, mint a magyar széppróza más típusú kezdeti alakzatai. A „mondatokban” lehetetlen nem észrevenni a korai magyar nyelvű kispróza olyan variációit, mint a maximák, apoftegmák, tanulságos történetek, anekdoták, mesék, tréfás esetek megidézése. Helyenként a nyelvi formák is utalnak a barokk–késő barokk szöveges invencióira. Különösen fontosnak érzem, hogy az első könyv nagy barokk formája, ami Bethlen Miklós, Kemény János vagy Bethlen Kata (inkább „magánéleti”) konfessziója alapján alakul, a részletekben már nem a vallomásosság és (mint láttuk) nem a valóság alapján szerveződik meg, sokkal inkább az irodalmiság jegyében. Mint Hermányi Dienes József önéletrajzírása, mely már a polgári prózai formák és előadásmód felé fordul. Bethlen Miklós nagy vallomása önmagáról és koráról éppen Hermányinál fordul át: s lesz az apró részletek, a mindennapok „krónikása”. Ha lehet ilyet állítani, akkor az első könyv éppen e nagy egész és a töredék, a részlet között ingázik, de erőteljesebben kap benne hangsúlyt a töredékesség, a részletszerűség. Egyszerre képes mégis mindkettőt elénk varázsolni. Ráadásul úgy, hogy mintegy mellesleg a magyar prózatörténetet is felvillantja. Az így felfogott irodalmiságba természetszerűleg tartozik bele szinte minden forma, függetlenül attól, hogy saját-e vagy sem. A korban is általános szokás az anekdoták, tanítómesék, vagy akár a maximák fordítása, átvétele – és sajátként való prezentálása. Esterházynál ez ugyebár mindig is működött, ám e regény első könyvében talán minden eddiginél hangsúlyosabban. E késő barokk mintára az irodalmiságba beemelődik gyakorlatilag minden prózaforma: anekdota ugyanúgy, mint mai újságcikk, rendőrségi híradás vagy a Spektrum TV egy kisfilmjének leírása (kardszárnyú delfin), de még a tévéújság programja is. Minden együtt van, a szép és a csúnya, a fenséges és az alantas egyformán formát kap; a tragikus-lírai beszédmód keveredik az ironikus-humoros előadással. Ha tetszik, az első könyv a mindenség, a világ szerkezetét imitálja, melyet egyetlen dolog „malteroz” össze, és semmi más, a halál. Nem véletlen nyilván, hogy az első könyv végét többszörös apahalál zárja, s itt még egyszer feltűnik a minden és a semmi, a teljes regényen átívelő motívuma.
A második könyv (közel azonos terjedelmű, mint az első) más felépítésű, tagoltabb (fejezetek, számozott darabok), egészében szerkezetileg rendezettebb. Metaforikusan úgy fejezhető ez ki, hogy az elbeszélő mintegy kiemelt egyetlen elemet a mindből, s azt mutatja be részletesen. A könyv már valóban emlékeztet egy családregényre is, méghozzá a klasszikus modern polgári formára, melyben a kötőanyag az a lazán kezelt idő, amikor is generációk követnek generációkat. Nagyon leegyszerűsítve, a nagyapától az apán át a fiúig húzódik ez a sor (tantikról, onklokról, de még anyákról sem szólok most). Ezen belül is található azonban még egy formai összekötő elem, amely viszont kevésbé a klasszikus modern prózaképzésre mintázódik. Az egyes darabok itt is rendelkeznek önállósággal, néha önmagukban vett kerek anekdoták, ám még nyelvi-kifejezésbeli kapocs is van közöttük: az éppen végződő darabot a következő úgy folytatja (időben-térben esetleg óriási ugrással ugyan), sokszor majdnem szó szerint, ahogy az előző befejeződött. Egészen sajátságos építmény jön így létre: a nemzedéki egyenesvonalúságot minduntalan megbontja a mesélés módja; az a XIX. századi, engem (gondolom nem véletlenül) mikszáthi tempóra emlékeztető elbeszélés, melyben persze fontos, igen fontos a történet iránya, ám legalább olyan érdekes az attól való elkanyarodás, az állandó kitérés, letérés egy-egy újabb részlet kedvéért, míg azon veszi észre magát az olvasó, hogy egy pillanatra éppen Katalin, minden oroszok cárnője udvarában van. Megismétlődnek az első könyvben önmagukban álló anekdoták, a korábban nagyobb összefüggésben nem értelmezhető „mondatok”, melyek most egy történetbe illeszkedve új értelmet nyernek, miközben rész-jellegüket is megtartják. Mondhatnám, „ráérős” mesélés van, részek és újabb részek egymásra rakódása, mint a köveké, melyekből katedrálisok épülnek (torzított idézet). A második könyv kialakítása így hálószerűnek nevezhető, melybe újabb és újabb terek foghatók be. Ez aztán az alapszerkezetet, a linearitást és a hierarchizáltságot gyengíti, s közelebb hozza formailag is az első könyvhöz a másodikat.
Megváltozik mindeközben az elbeszélői szituáltság is. Az első könyvben hiába szólal meg első személyben az elbeszélő, mégis megmarad többnyire a személytelen krónikás, a történeteket nem viszonyító, nem értelmező, csak lejegyző szerepében (ahol nem, az a rész majdnem mindig visszatér a második könyvben is). A Vallomás részben más az elbeszélői nézőpont: sokkal személyesebb, én-jellegűbb; aki megszólal, az költői értelemben valóságos személy (nem Esterházy). Ebből eredhet, hogy az elbeszélő mintegy szemtanúként interpretálja, vagy legalább meséli el az eseményeket, a különböző történeteket. Ebből a helyzetből pedig az is következik, hogy az elbeszélő úgy beszél, mintha valóságos hallgatósághoz szólna: gyakoriak az olyan kifejezések, hogy „Jut eszembe”, „Fölhívott egyszer engem” (emlékezzünk csak a Termelési-regény fordulataira: „A következőképpen kell elmesélni...”, „valahogy így kell elmesélni...”). Az elbeszélői hangnem és a szituáció egyszerűen közelebb hozza a dolgokat a befogadóhoz, de hát ez természetes is, hiszen egy történetet kell elmesélni. Ebből a közelségből adódik az is, hogy a második könyv egészében oldottabb, derűsebb, az otthonosságot erősebben sugárzó, mint az első (annak persze nem is volt ez feladata), anekdotáiban nemcsak humor, de olykor mintha igazi boldogság is felfénylene (gondolok itt például a magyar próza talán legszebb szerelmi jelenetére, a darázs-történetre). Mindeközben mégsem felejthető, hogy végül is ez a történet egy család kifosztását (nem a kastélyokét!), megaláztatását, semmibe vezető útját jeleníti meg tragikusan. Még akkor is, ha e könyv végén az apa nem hal meg (már az elsőben meghalt), hanem örökös írógépe előtt ül és pötyögtet; s ha jól megfigyeljük, akkor mintha hasonlítana istenre, mert nincsen köze, „nem is volt, nem is lesz” a szavakhoz.
A két könyv viszonya egymáshoz nagyon fontos: az egész és a rész, a minden és a semmi határozza ezt meg. Nem feltétlenül mindenre és semmire választhatóak, hiszen mindkettő lényege, hogy az egészben természetszerűleg ott a rész, de a rész is visszatükrözi az egészet – ezért nem lennének meg egymás nélkül. „Ez is olyan barokk benne, ez az oszcillálás a semmi és a minden közt, az ég és a föld közt (a föld minden, az ég semmi).” Itt jegyzem meg, hogy – volt erről szó – az első könyv „barokksága” néha fullasztó, túlzsúfolt, sok; bár belátom, hogy nagy terjedelemre volt szükség a másik könyv ellensúlyaként, a regény egyetlen hibája, hogy az első rész nyomasztóan nehezedik az egészre. Merthogy a regény rendje, struktúrája a vége felől érthető meg, végső értelmet az ad neki. S nem segít a lapozgatás sem; végig kell olvasni.
A teljes regény átfogó metaforája a minden és semmi, az ég és föld, a fent és lent. A metafora egyes elemei más és más arculatot mutatnak: az első könyv inkább tisztán metaforikus, a második talán prózaibb, metonimikus. Mindkettőben a halál játssza el a motivikus összekötést, mely egy apa és isten nélküli világ egyedüli összetartó ereje immáron, az égben meg mintha hallgatnának. De hát „Édesapám azért úr (elírás: ír), azon célból, az a célkitűzése, hogy bizonyos összefüggéseket teremtsen, mintegy hidat verjen az ég fényei s a halál íze közé. Ezért. Ez.” Harmonia cćlestis. Mennyei összhang, megbékélés, egész és részeinek arányossága, belső béke, „mindentudó semmittudás”. Dichtung und Wahrheit.