Csokonai Lili: Tizenhét hattyúk

Részlet a regényből

Curriculumvitaehattyú

Én, Csokonai Lili löttem e nyívvel tellyes világra az 1965. esztendőben 17. septembris virradólag Csepel szürke lapályában, az igaz római hitben és hitetlenségben megmaradván hóttig.

Az én idvezült asszonyomat anyámat, az szépséges Várdai Kata asszont vötte ki Isten ez világbúl ugyanez órán, kinek bizon azért gyilkosa vagyok akarat nélkül, úgy.

Az én szerelmes uram atyám, bóldog emlékezetű Csokonai Péter hótt meg szintén 17. napján Szent Mihály havának anno 1969., életének fényes 35. éviben, életje fáját sok senyvedések nyomán szomorúságban maga kezével töré el, kinek nagy emlékezeti ez világon is fölmaradván, az örök bóldogságban tündököljék. Én addig éppen négy tavaszt láték, nyárt, őszt és télt. Onnantúl kéntelen levék a színmutatásra, árvaságom ollyanná tött, mint a lomha vizek, mellyekbűl tizennégy áradásokkal utóbb merítkezék föl csak.

Az 1982. esztendő végzésén egy zsongó-zsibogó nap ösmerém meg nagyságos szegin Kéri Márton uramat, én szerelmes férfimat. Övé löttem lassacskán magam akaratábúl die 15. aprilii. Szeles üdő vötte szűzemet.

Ád vala Isten egy fiú magzatot 7. napján Szent András havának, ki igen beteges lévén és főn gyöngécske hogy hamarast gyött üdője előtt, lett megi 7 és 8 óra közt esve. Hanem az egy örök Isten bölcs tetszésébűl kiszólítá ez világbúl déllyest három óra tájban. Én fájdalomban őrjöngésig eszemet vevén őtet elevenen nem láthatám, nevet neki nem adhaték. De kiért Istennek legyen hála, mert nem vala tellyes gyermek és hogy vele méltóztatott angyali karjait szaporítani. Anno 1983., mikor abban írtak, hetfűn, keddet.

Bennenk ezekért fölszaporodik vala a hámatlan vadság. Nagyságos szegin Kéri Márton urammal contento hangosságban éltünk, bátor azt es palástolva és színkedve az ő családja miá, aki őt nemcsak fogva tartá, de akit ő szeretett szintúgy.

Akkor kedig die 2-a Aprilis, azaz szinte Húsvét innepiken kevés héján életem elcseppen vala. Nagyságos szegin Kéri Márton uram ennenmozgó ördeghintaja (Volkswagen) megiramolván nekicsapódék egy felette zömök tölgynek, én egyben madárként repülék, majd nehez kőként hullék, neki baja semmi történt, fölcsepekezvén, maga kezeiben elbágyadott engemet hosszú úton vött az emberekig, Istennek hála szöröncsésen, holott meg nem újultam még csak az ispotályban.

De ottan azonost lábaimat fent metszeni kellett, azoltától fogva görgős székben feküdöm, és kegyes ábrázatom es senyvede egyet-mást. Ezekért sok kénokért Kéri Márton jó uram engemet meggyűlöle és elfutamoda (elment).

Mind mastan estenek. In summa, se előre nem bírok nézni, se hátra. (üres hely hagyva) legújabb korból irónnal bejegyezve

Édesapámhattyú

Millyen vala az én édes apám, kitűl eredetemet vőm? Az én édes apám, kitűl eredetemet vőm, meggyfaszagú vala.

Mastanra bezzeg megöregedék. Veszendőbe menének csodás vonási, ő megfeledkezék ősi szöméllyérűl, arról a megfoghatatlan, titoktellyes és izmos ködalakrúl, az ki talám vala. Egész tudásom szintén nincsen, mert arról a férfiúról nem lehetett tunni, mondani semmiket. Semmit és bármit, lustost és dücsőt! Melly erősen szenvede! Melly sokfélét láta! Vala bestye magasban és vala bestye mélyben! És mast melly kicsinykedve kéri ezt számon a világtúl! Melly igen érthető! Melly igen emberi! Hogy akkor hát mégis nem heába fojtogatta vón őtet a vad üdő? Hogy mégis nem lehetne kényre kitoszítgatni az embereket maguk életibűl?

Holott ehhez nekem szörével semmi közöm. Nem es baj, az a régi, annak arcélatja lakoz bennem, annak köszönhetek mindent, és köszönöm es, én drága édes apám.

Lator hazudság, hát hiszem meghótt nyűvek prédája négy esztendős ha ki mikor valék.

Édesanyámhattyú

Millyen vala az én édes anyám? Az én idvezült édes anyám jó Várdai Kata messzi szép asszon vala.

Nem küldé a hatalmas, szabados cselekedetű Isten szípnek, s midőn kivötte e fáin világbúl, akkor se vala az. Között mégis, bámultan állottak meg a férfi nípek termetessége után fordulván. Irígy társnőink es nem cselekedének másként, bosszúból sugalmazták hát megett: kreol szépség, és csergették: szegénke, már ha cigány, legalább az lenne neki, az ékesség.

Az ékesség kedig nem más-mi, hogy zsenialitás, az mi kedig nem egyéb, hogy azonosság, azon ritka tünemény, mikoron mindenek az ő helyükön lennének. A zsenialitás egyszerű es, magátúl értődő, akár a far, melly, ajak, szömérömtest. Szőr, izom, ín, csont, ez az ékesség. Pina és fasz, ez az ékesség. Csupa nem kedves ezt leírnom, ollyanná tesz, mint hogy hivalkodnék. – Kopasz mentség.

Nem szenvedi vala bebujék ha hezzá az ágyába éjszakán, hagynám békit, ő gyűlölné az egyest alvást, és héába mondám, holott szintén jönnék ellenkezőn hezzá rettegett álmomat hessinteni, csak nyikítva üvölte: Nem vagy te senki, te senki nem vagy!

A puder és talám az izzadság keverményeként savankás szag mi vala, inkább kellemetlen, hogy nem mint sem. A felösmerhető szagok nem érdekesek, szappany, kávé. Kávéillatú anyácskám, ez hülyeség. Az a furcsa savanyó az ágyban, az számít, az, valami nincs.