Csalogány 26

Kémeim jelentették, hogy pár hete a Tygodnik Powszechnyben hatalmas, igen sötét hangszerelésű interjú volt Michnikkel a mai lengyel helyzetről Adam Michnik lidérces álmai címmel. A vége felé azt mondja: "Furcsa ország ez, ahol a csodák egyszerűen megesnek. Legalábbis néha. És érdekes, hogy semmi jót nem valósítunk meg teljesen, de ugyanígy a disznóságokat sem. Ami jobb időkben deprimáló, rossz időkben vigasz lehet." És mindjárt ez után: "Most beszélgettem épp Esterházy Péter barátommal, aki könyve bemutatójára látogatott hozzánk. Ahogy ő mesélni kezdett arról, ami Magyarországon folyik (...), egyszerre úgy éreztem, hogy egy kivételesen kulturált országban élek, amelyet a tolerancia, az emberek közötti kölcsönös megértés és szívélyesség jellemez."

Őszintén szólva arra nem emlékszem, hogy különösen ostoroztam volna országom, de azt éreztem, hogy egy kivételesen kulturált országba érkeztem. Mert a csak talán az ide-oda könnyedén hajbókoló Nádaséhoz mérhető politikai gerinctelenségem, garastletevő korruptságom, valamint a kirekesztő posztmodern stílusdiktatúra, hát és a... nemzetközi karvalytőke öszszeölelkezése nyomán megjelent a Harmonia caelestis lengyelül, és ezért odautaztam a könyvbemutatókra. A Michnik-interjúból kiderül, hogy Lengyelország sem fenékig tejföl, de én majdnem annak érzékeltem. A nagypolitika talán még a mienkét is meghaladó provincialitására (nagy ország, nagy provincializmus) nem lehetett rálátásom; a jó élményem éppen onnét adódott, hogy milyen eleven szellemi, társadalmi létet véltem ezen kívül érzékelni. Mintha ott volna egy pártpolitikától független, gazdag világ. Értelmiség. És talán soha nem találkoztam ennyi jól fölkészült újságíróval, köztük több nagyon fiatallal. Meg ahogy Varsó épül. És van liberális katolikus értelmiség! (Magyarul ez nem is értelmezhető.) És a történelmi emlékezetük is hűségesebb: azonnal mindenki dva-bratankizott; itt ez nem így volna egy lengyellel, mintha elfelejtettük volna őket. Gondolom, öt napig Magyarország is fantasztikus volna. Esetleg így, öt napokból kéne az időt összeragasztgatni...

*

Még csak a címnél tartok, Susánka és selyempina, Bán Zoltán András leleménye az egyik legszebb könyvcím a világirodalomban, de főleg magyarul zsibogtatja meg a szívet és más belsőségeinket. Németül, vélem, Seidenmöse lehetne, itt a z-k már ingerültebben zizegnek, oda a susogó andal, valami korlátozottság érződik, kis, bizonyíthatatlan provincializmus. Szerintem Hegel miatt. A selyempina végtelen, a Seidenmöse csak csábító, a selyempina az éggel van kapcsolatban, német párja az államrezonnal. Sok; elég. "Susánka és...": így láttam valahol hirdetni a könyvet védendő a tiszta magyar szíveket. Azt, hogy MSZP meg Fidesz és így tovább, le lehet írni, azt, hogy pina nem? Ahogy múltkor más összefüggésben hallhattam: Árva hazánk nem szenvedhet tovább.

*

Megígértem gyermekeim anyjának és unokáim egyik nagyanyjának, hogy nem akaszkodom bele a könyvheti miniszterelnöki dedikálásokba; valóban nem nagy ügy, alig kifogásolható, csupán ízléstelen. Pedig a magas polcú szerzőket nem érné hátrány, hisz lelkes híveik bármikor örömmel összegyűlnének, és akkor e szerzők (olykor csupán dedikálók) mégse volnának olyanok, mint a bogáncs, akaszkodnak bele levakarhatatlanul mindenbe. Legyetek, ó felkenyt vezetői országomnak, inkább nagyvonalú selyempinák, semmint kicsinyes Seidenmösék! Sa haza fényrede rül. (Valamiért, miért is, Királyhegyi Pál jut eszembe: Hogyan szerezzünk ellenségeket? Vasszorgalommal.)

Ha én főnök volnék - kötényem is honnan volna -, ügyelnék arra, hogy ne valóságos írókkal dedikáljak együtt, mert még a végén öszszehasonlítják a könyveinket. A mondatszerkezetet, ilyesmiket. Állítólag a könyvhét szervezői már tavaly is kérték, hogy ne tessék rázizzenni a kortárs irodalom egyetlen ünnepére, de hiába. Akkor ennyi marad, ez a kis gőgösködés itt, a tahóság ott. Az is igaz, hogy akik sorban állnak aláírásért, most több ezren, elégedettek voltak.

A Magyar Nemzet - amely egyébként a könyvhétről szólva kizárólag a neki politikailag kedves szerzőkről ír, nem véve észre, hogy ezzel magát vagy szerzőit zárja karanténba - első helyen említi a volt miniszterelnök könyvét. Megtéveszti, hogy a miniszterelnökök könyve természetszerűleg mindig fontos, csak hát a könyvhéten az irodalom a fontos (ha valakinek fontos), következésképp a Magyar Nemzetnek is mondjuk Csontos János új kötetével kellene indítania, nem pedig a protokollal. Csak egy hét - ennyit ki lehetne bírni...

*

Olvasom: "A május 31-től június 4-ig, a trianoni országcsonkítás gyászünnepéig tartó könyvhétről egyre több alkotó mondja ki, hogy akár a magyar irodalom Trianonjáról is beszélhetnénk ünneplés helyett." A magyar irodalom Trianonja, 2007-ben: ez is egy nyelv. De ezen a nyelven nem leírhatók az irodalom intézményes problémái, nem megérthetők és nem orvosolhatók. Más baj nincs.

*

Örömmel látom, hogy sokan fölfigyeltek (Jánossy Lajostól Osztovits Ágnesig) Farkas Péter Nyolc perc című kötetére. Nem emlékszem, hogy volna könyv, amely nem "istenes", és benne a halál, a meghalás nem valami rémisztő szörny. Illetve Nádas Saját halálja talán ilyen; Farkas mintha avval a tudással írta volna könyvét; biológiai metafizikusság, mondanám, kissé a levegőbe. Ellentétben Rácz Péterrel (múlt heti ÉS), én kifejezetten jónak, pontosnak és érzékenynek találom Farkas nyelvét; többek közt az mondatik, hogy az volna a baj, hogy a szerző túlságosan távol került a magyar nyelv mindennapjaitól, én meg épp ellenkezőleg arra gondoltam, hogy talán a német nyelvi környezet is jótékonyan hatott rá (Farkas Kölnben él), mintha innét jutott volna eszembe, hogy milyen ápolt nyelven ír, és hogy elegánsan hozza azt a pontosságot, amely a németben szinte magától jön; nehéz a testről, a fájdalomról írni - és ő tud -, mert nagyon nem szabad az ember közben (se az író, se a fájó ember J).

Mondható szerelmeskönyvnek is (formális ötlettel a Film öreg párját látjuk "tovább"), elképesztő, nagy szerelmi jelenettel (sunyin nem mesélem el); Farkas azt is el tudja érni, hogy a beckettes világ gazdag legyen, hogy a szöveg "haladjon", vagyis mi szívesen őbenne. Finom kis könyv, kívánok jó sorsot neki.

*

Amiképpen jó sorsot kívánok a címszereplő (nevű és című) új étteremnek is, becsvágyó, tehetséges szakács, aki egyszerre figyel a tradícióra és a legújabb technikákra, méltányos árak, jó borok, déli menü (!), gondos anyagválogatás, házi sütésű kenyér, vasárnap szünnap. Ahogy egy jónak ígérkező könyv esetében, egy új étteremkor is azt a könnyű, reménykedő izgalmat érzem: talán, most, megint... Akkor tehát ismét asztalt rendelek, és nekikezdek Oravecz regényének.