Bombitz Attila: Harmadik könyv – pastisch

Esterházy Péter: Javított kiadás. Magvetõ Könyvkiadó, 2002

1
Ezek a szövegtöredékek, gondolatdarabok a Javított kiadás megjelenése után közvetlenül, 2002 tavaszán kerültek papírra. Rendszerezésükre azért csak “most” gondoltam, mert a könyv “történetével” szinte párhuzamosan futó politikai lármába fokozatosan beleveszett a “folytatás” rendkívül erős és szuggesztív, ha úgy tetszik: (ön)kritikus hangja. A szubjektív, tocsogóan együttérző kísérőszövegek és a hüvelykujját lefelé fordító demokratizmusok nagyjából ugyanazt az eljelentéktelenítő stratégiát működtették. Miközben tagadhatatlan, hogy ez a hang személyes érintettségén túl is egy ország, egy nemzet történetének aktuális helyzetére kérdezett rá.

Ezért sem könnyű vele bármit is kezdeni, ha belátjuk, saját aktuális helyzetünkkel nem tudunk mit kezdeni. No meg, hogy régen született olyan könyv, melynek “története” kulcsregényként nyitja – nyitná! – a valóságot. (Realizmus, realizmus!) Aktualitása akkor is megmaradt volna, ha a könyv rangjához és jelentőségéhez méltó sorsra lel a valóságban is. Hiszen a Javított kiadás, ha közvetve is, némi javításra szólított fel. Az esély a közös javulásra azonban elmaradt. Ahogyan az egy alanyban, állítmányban gondolkodni nem tudó ország történetében, hosszú távon, lenni szokott. De egy évvel később, 2003 tavaszán örömmel fedeztem fel a bécsi könyvesboltok polcain a német fordítást. (Fordította Hans Skirecki.) De ami még ennél is különösebb, a Harmonia caelestis és a Javított kiadás közös, díszdobozos változatát. Magyarul ez ebben a formában nem létezik, valószínűleg nem is fog. Megdobbant, be kell vallani. S miközben el-elsétálgattam lapozgatni Esterházy Hármas könyvének e pompás kiadását, formáztam újra egykori – és mai – feljegyzéseimet. Hiszen a helyzet nagyjából mindenhol változatlan.

2
Hármas könyv, úgy mint ‘Számozott mondatok az Esterházy család életéből’ (Harmonia caelestis: Első könyv), ‘Egy Esterházy család vallomásai’ (Harmonia caelestis: Második könyv), ‘Melléklet a Harmonia caelestishez’ (Javított kiadás: Harmadik könyv), de Hármas könyv úgy is, hogy a díszdobozos kiadás két önálló kötete kiegészült egy pompás füzettel, egy kalauzzal, benne hasznos, bevezető szövegek, többek közt Földényi F. László artisztikus esszéje a regényről, és persze Hármas könyv úgy, hogy a nagyapai-apai-fiúi történet közbülső, újrarétegzett történetéből kapunk előre- és visszafelé mutató jelzéseket az egészet illetően, Hármas könyv az egész, mert háromperhármassá lett, miközben a Javított kiadás három, időben szétváló elbeszélői stratégiájának: dokumentum, kommentár és reflexió “idézett” hármasának koegzisztens voltáról még nem is beszéltünk.

3
Minden marad a régiben, a vaskos valóság alól innen is, onnan is kihúzták a talajt, apáink elmennek, apáink visszajönnek, apáink még sokáig együtt is, külön is a nyakunkon maradnak. Csak a regényt mint kutyáról a bolhát nem lesz könnyű lerázni. De hát éppen ez az: valóság írja a Harmadik könyvet, a valós valóság. E váratlan hírt, e változást visszafelé is értelmezni lehet: a Búcsúszimfónia miért jelent meg új kiadásban, a Harmonia caelestis mintázatát követve 2001-ben? Nagyjából úgy, ahogyan a Harmonia caelestis német kiadását követte a Fancsikó és Pinta, mely szemet gyönyörködtető borítójával nem csupán az időbeli jogfolytonosságra, de az életművön belül megbúvó, ironikus és distanciális őstörténet kezdőállapotára is rámutat. A németül olvasó a Harmonia caelestis szimbolikus történetgömbjei és narrativizált családtörténete után élvezhette az első szövegek akvarellisztikusságát. A magyarul olvasó a Harmonia nagyszabású vállalkozása után a Búcsúszimfóniát vehette újra kézbe. Ezen a borítón olvasható az az enigmatikus, utólagosan okoskodássá degradálódott mondattöredék, miszerint a “családregényeknek nincs vége / a család regényének van vége”. A család regényének úgy van újra vége a Javított kiadással, ahogyan az ország/család metonímiája is, kiszabadulva a Harmonia caelestis történelmi függőjéből, a rendszerváltás pillanatában megnyíló vákuum évtizedes idioszinkretikusságába került. Ahogyan a Harmonia caelestis megteremtette az apa hiányában a ‘nemzeti magántörténelmet’, úgy írja, variálja, függeszti tovább e komoly történet – most már: az apa valóságában – az elmúlt évtized komolytalanul elhallgatott, közösséget érintő történelmét. De azt is mondhatjuk, a hübrisz nagy úr, nagyobb az Atyánál, megbosszulja magát. Bohumil után újabb ‘megköltött’ alak a listán. Fancsikónak és Pintának való bohócság. Kihívni a sorsot, mely ismétli magát, s véletlenül mindig közös is? Regényes? Epébb a valóságnál? Kell-e ennél nagyobb megmérés, megmérettetés, sorsvállalás, esetleg: egy másik sorstalanság ebben a rideg, identitását reflektálni sem tudó, örök(lött) korszakban?

4
A Javított kiadást regényként kell(ene) olvasni. Már első olvasáskor sem érezni benne a Thomas Mann-i nagyot mondást: szerző nem magyaráz, szerző nem értelmez, szerző nem alkuszik. A Doktor Faustusok kora lejárt, ez a háromperhármasok ország- és családvigyázó paktuma hétköznapi ördögség. Esterházy Péter, nevezzük így a dokumentumokat és reflexiókat kommentáló elbeszélőt, ebben a könyvében olyan etikai kérdéseket érint, amelyek a világon, a mi világunkon kívül rekedtek, és amelyeket illetően ráadásul nincs is társadalmi konszenzus, legfeljebb hisztéria, gyűlölet és önfelmagasztalás. Mindenesetre szerző-elbeszélő arról beszél, amiről nem lehet, s mert jogában állna hallgatni, a hallgatást éppen a jogszerűség következtében veti el. Az “ügynöki létmód” erkölcsi kérdését taglalja közvetlen érintettként, miközben e személyes indíttatáson túl, az esztétizálást és a banalitást messze elkerülve alkot irodalmat. Úgymond a poiesis területére emel be egy eddig meg nem fogalmazott erkölcsi kérdést. Ugyanakkor minden fontos irodalmi alkotás határsértő, mert a szabott világ határát lépi túl. És ebben van rizikó. A Harmonia caelestis például, melyhez az általunk Harmadik könyvként tekintett könyv szorosan kapcsolódik: az első két könyvhöz abban az értelemben is, ahogyan a fikciós, kettőskódolású olvasás (kinek az izgalmasabb kísérleti, kinek a nyugalmasabb narratív írásmód) kiegészül a rejtett, előre be nem látott (nem látható) köztes olvasás eredményével. A Harmadik könyv a nagy opusz azon zwischenraumja, melyben az elbeszélő az amottani függőben (keretben) maradt apa-képről lerántja az igencsak sűrűn szőtt leplet. Az, hogy a valós történet tölti ki az apa megíratlan, megírhatatlan képét a Javított kiadásban, nem mond ellent annak, hogy rekreálni kell a Harmonia caelestis függő képét. Legfeljebb dőreség, ha azt állítjuk, elbeszélő “előre látta”, “bekalkulálta”. Így bár lehet(ett) szavakat zengeni az apa felmagasztalásának sikeres poétikai eljárásmódján, azon azonban mégis el kell gondolkodni, az elbeszélő, ha önmagát az írás pillanatában artikulálja, nagyapját a ‘történetben’ revidiálja, akkor a családtörténet köztes, középponti figurájának képe miért van a kettőskódolású végtelen számsorra felfüggesztve. Talán mert az apa története mégsem írható meg. Talán mert azt csak körbe lehet írni. Párhuzamosokkal (párhuzamos számsorokkal) a végtelenben. Véletlenül meg a valóságban. A Valóság, az Ideológia, a Történelem megadja a maga változatát, nem kiütve és felülírva a metafikciós és hagyományosan történetmondó dialógust, de kiegészítve azt a valós valósággal, mely 2002-ben, aktualitás ide vagy oda, közösségibb a közösséginél.

5
A név generálta labirintikusban teremtődik újjá a Hármas könyv családtörténete, mely szimbolikus szinten azonosul egy nemzet történetével is, s fókuszálja annak ugyancsak 20. századi részesemény-rendszerét. A nagyapa, az apa és a fiú közti történetívben ugyanazon széteső, funkciójában módosuló karakterjegyek pozicionálásáról eshet szó, ami előfeltétele az ún. hagyományos, hanyatló családregénynek. Nem véletlen, hogy a Második könyvben a nagyapa “emlékiratszerű” megkomponálása mintegy a 19. századiságot imitálja, a mondhatóság, a meseszerűség, a dialógusképző egészérvényűség jegyében. Az emlékezet “vágyott” kiterjesztését a nagyapai megalkothatóságra már az első könyv mottója is jelzi: a társadalmi rangját és funkcióját fokozatosan elveszítő Esterházy Móricz gróf ugyan a harmónia földi kioltódását éli meg, az idő távlatában ugyanakkor szimbolikus történeti alakká is változik, kinek “története” van. Az apa, Esterházy Mátyás névjelölő figurává már nem alakul, történeti meghatározottságától megfosztottan, de a személyes és temporális közelség okán is közbülső, (de)centralizált “állomása” e családtörténetnek. (De)centralizált helyzetből születnek a hősök, az idegenek. A nyelv, a hatalmi diskurzus hamisan harmonikus (történetpolitikai) jelölő-jelölt viszonyrendszerét kijátszva is kénytelen reflektáltan a denotálható jelölőre nem lelő, ezért egyetlen jelölőben artikulálódó, de jelölteket “feltételező” (ki ismer magára) disszeminációba keveredni. Bele is keveredik, igaz, mint később kiderül, egy politikatörténeti disszeminációba. Ha az ‘édesapa’ szót függvénynek tekintjük, akkor az Első könyv 184. szövege könnyen reflektált helyzetbe hozza e függvény topikáját: “Szeretnénk erről a helyről beszélni, de nincs ilyen hely, nincsen ilyen hol.” Azután teremtődik egy, és még csak nem is az imagináriusban. Az Esterházy Péter névvel illethető, fluktuáló kon-figuráció az írás és emlékezés aktusának jelenvalóságát tölti be, mintegy harmadik fokozatát egy család szétmálló történetének. A feljegyző, megörökítő funkció a leírás szegmentumaiba rejti ezt az arc-képet. Esterházy elbeszélője, miközben az Első könyv virtualitását gömbszerű történetalakzatokkal tágítja az időben, a Második könyv történeti eseményeit a 19. század 20. századi eltűnésével, s a kommunizmus 20. századi barbárságával ellensúlyozza. A Harmadik könyvben nincs mit ellensúlyozni, az maga a súly.

6
Ebben a könyvesboltban, ahol a díszkiadást nézegetem, osztrák nestbeschmutzerek (fészekpiszkítók) nagy számmal laknak. Ők aztán sorra hívják, hívták ki maguk ellen a sorsot. Igaz, más korszak más történelmi hazugságait szólítják meg, de egy Thomas Bernhard, egy Elfriede Jelinek elkelne kis hazánk fölrázására (virágzására). Nem mintha nem köveznék meg őket, ha magyarok volnának. A rendszerváltás óta eltelt időszakban már nem érvényesek azok a kódok, amelyek előtte “üzentek” az olvasónak. Az irodalmi fikció fölénye súlyos vereségeket szenved az ismeretlen valósággal szembeni küzdelemben. S egyre inkább úrrá lesz az emberen, hogy egy többszörösen kitalált országban kénytelen többszörösen kódolt életet élnie. A magyar identitás problémáira kínos rákérdezni, mert probléma bőven akad, identitás annál kevésbé. Ezért jó, ha egy szomszéd problémájával szemben akkurátusabbak tudunk lenni, lásd Robert Menasse esszéjét az első posztmodern miniszterelnökről, Kurt Waldheimről. Viszont, ha most mindenki hazamenne, és feltenné a kérdést, hogy akkor velünk mi volt, hogy volt, újra lehetne írni a családregényeket. Nincs új világ új nyelv nélkül. A régi világ régi nyelve azonban kiiktathatatlan az átmenetek folyamatában. A nyolcvanas-kilencvenes évek osztrák nagyregényeiben szinte kivétel nélkül tematizálódik az apák és a fiúk közti ideológiai összeférhetetlenség. Persze a németek is jók ebben, Grass és Walser dinoszauruszirodalma, ha valaki olvassa őket véletlenül. Különben a kilencvenes évek magyar regénye nem fordulna el szánt szándékkal jelen időtől, közelmúlttól és nem merülne egzotikus, történelem tehermentesítő múltakba. Nix probléma. Vagy másképp: probléma van, amiről nem tudunk beszélni. Esterházy Péter meg belegyalogolt mindnyájunk közelmúlt-jelenébe.

7
Esterházy arra kéri a Javított kiadás olvasóját a regény felütéseképpen, hogy könyvét csak az olvassa, aki olvasta a Harmonia caelestist is, hiszen ez annak egyfajta korrekcióját kívánja adni. Ha lehet hinni a könyveladási statisztikáknak, akkor a Harmoniának igen sok olvasója van. Vagy legalábbis volt. Mert a Javított kiadásnak nincs annyi. Abba ne menjünk bele, hogy akinek probléma volt az Első és a Második könyv eltérő beszédmódja, az tehát, aki átlapozta en block az Első könyvet, nos, az most jogosan veheti-e kezébe a “javítást”, vagy sem. Mi az, hogy javítás? Bernhard Korrektur című regénye jut az eszembe. Mi az, hogy “javított kiadás”? Kiadom magam javítva? Javítva adom ki magam? Ha van olyan, hogy ellentmondás a folytatásban, a folytathatóságban, azt éppen a hármas szerkezet oldja fel. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ha olvasó a szentlélek nyelvét beszélné, nyert ügye van a korrektúrának. De ki beszél a könyvben? Esterházy? Neki nem lehetnek illúziói az olvasóval szemben. És mégis, ez a naiv, vallomástevő elbeszélő, aki elvárásával könyörületet, keresztényi, testvéri szeretetet vár olvasójától, miért gondolja, hogy esetét (“esetem egyszerű”) társadalmi célból közkinccsé kell tennie? Hogy Magyarországon azzá lehet?

8
A Harmonia caelestis az apák szentesített emlékműve. Az Első könyv a magyar apák szimbolikus emlékműve – kollektív szinten. A Második könyv az Esterházy-apák személyes emlékműve. Személyes és kollektív közt mindig van átjárás, ahogy van átjárás valóság és fikció, igazság és hazugság közt. Die Wirklichkeit ist telibar. A Harmadik könyv ugyanakkor többszörös palimpszesztszerűsége, időrétegzettsége, intertextualizáltsága ellenére sem a személyesben gyökeredzik. Az egyes szám első személyű elbeszélő addig öltögeti magára az elbeszélői maszkokat, míg azok jelentésnélkülivé nem válnak, s mert kísértve lett a lehetetlen, az valósággá lett. Az élet – úgymond – visszavág. Kollektív ez a számadás, elmondója, vallomástevője annak a nyelvi kultúrának, amely továbbra is hangosan asszisztál létmeghatározó dolgaihoz. Fontos ez a gesztus annak, aki a “folytatással” meghazudtolva látja a Harmonia caelestis szépségét és derüjét, fontos annak, aki nem dől be feltétlenül az “irodalom írja a valóságot” paradigmának, s fontos annak is, aki átlátja a paradox helyzetet: a Javított kiadás minden személyessége mellett kollektív szinten kérdezi újra az alapvető – és mindegyre megválaszolandó – kérdéseket. Mégis: ki ír mit, mi ír mit, sőt: kit. Ki ír kit? És mire? A legszemélyesebb egy arctalan, tulajdonságok nélküli és hazug korszakra a legközösebbet.

9
Amikor Peter Handke leírta a Wunschloses Unglück utolsó mondataként, hogy ezt megírja majd még pontosabban is, s amikor Esterházy Péter leírta A szív segédigéi végén hogy ezt megírja majd még pontosabban is, nyilvánvalóan senki nem gondolta komolyan, hogy bármelyikük bármit is pontosítani fog. Handke azóta, egy jó adag idő óta, egyfolytában pontosít. A (de)konstruktív Esterházy-legendával is műről-műre most ez történik. Lásd az életmű-keresztmetszetet a Fancsikó és Pinta és a Harmonia caelestis ismeretében. Vagy a Hármas könyv ismeretében. A Javított kiadásnál pontosabb mű mindenesetre nincs. Ezért is növekedhetett meg hirtelen a Harmonia caelestis első mondatának súlya. Azzal a kezdőmondattal, hogy “Kutya nehéz dolog úgy hazudni, ha az ember nem ösmeri az igazságot”, megnyílt a Harmonia imaginárius tere, s elsőbbséget élvezett kezdettől fogva e térben a valósággal szembeni fikció. Túlzás volna most hazugságán kapni az elbeszélőt, utólagosan számonkérni a már akkor is létezett, de nem tudott, tehát mégsem létezett igazságot. Ami pedig létezett, csak egy másik imagináriusban, mint a négyzetgyök mínusz egy. Az elbeszélő persze hogy a fikció fölényét dicsérte, ennek következménye a valóság, a valóság szimulákruma. Matrix reloaded. Ezért sem mondhatjuk azt, hogy a Harmadik könyvben a nyelv helyét a valóságreferencia foglalja el (a dokumentáció mint intertextus!, mint idézet!, ami szintúgy intertextus és idézet…) Ha jól olvassuk a mindenkori irodalmat, ugyanannak a szövegnek referenciális, valóságra mutató funkcióját épp olyan pontosan kellene látnunk, mint a lehetségesre, a fiktívre hajazó meghatározottságát. A valóság ugyanannak az (irodalmi) történetnek a szeletét képezi, mint ahogy fordítva is igaz: a fikció mindenkor igényli, legfeljebb nem veszi igénybe a valóság történetét. Úgy esett (es ist passiert), hogy a magyarországi ügynöktörvény esetében eredendően fikcióról beszélhetünk. A Harmonia caelestis fikciója meg rányitott erre a fiktív történelemre. A halhatatlanság halála. A Javított kiadás visszaírja a Harmonia caelestis üresen hagyott helyeit. Nem hazugságnyomokat tartalmaz a könyv. Az elbeszélőnek a történelem meg nem írt, de mások által lehetségessé tett változatát kell megteremtenie. Az üres formák fantazmagóriái átrendezik a Javított kiadásban a történelem menetét. A Harmadik könyv az első kettőt elindító kezdőmondatát hívómondattá alakítva mondja föl a leplezetlen – a leleplezett? – történetet. A Harmonia caelestis elbeszélője hatalmas munkát végzett az igazság “nem teljes” ismeretében is, “hazugságaival” is. Visszafordíthatjuk a mondatot, s erkölcsi pendant-ként aposztrofálhatjuk azt: vajon könnyű dolog-e úgy hazudni, hogy az ember ösmeri az igazságot? Egy egész országot, nemzetet lehet újra és újra megteremteni így.

10
El lehet-e hinni, hogy a maszk végleg lehullt, hogy szó sem lehet többé már játékról, s nem is a nyelv a fontos, hanem az, ami általa íródik, a téma a leleplezés – az elleplezés? S továbbá: az önstilizálás milyen, egyébként közös regiszterei építik le (tetszés szerint: fel) a jól sikerült magánmítoszt? Legenda, hát lehullsz. S persze az olvasó: hitelesnek tarthatja-e a Javított kiadás világos, tiszta, rövid, metszően okos és fájdalmas mondatai által előhívott könnyeket? S azt, hogy ezek a könnyek – egy másik könnymutatványostól – egy (eljátszott) ország (eljátszott) apáiért vannak? A Javított kiadást mindenesetre nem lehet megúszni. Rejtjelezett neveivel, idézeteivel – elszabadulva szerzőjétől, elbeszélőjétől – újfajta népkönyvként éli a maga szerencsés vagy kevésbé szerencsés történetét. Ha eddig eredeti dokumentumok, jelentések hiányzó részeinek, álneveinek beazonosítása céljából csörögtek a közösen megfigyeltek telefonjai, akkor most egy valósággá tett fikcióban kutathatunk rejtjelezett nevek, idézetek után. Idézettként az idézetben. A Bevezetés a szépirodalomba olvasmányjegyzéke tartalmazza mindazokat a “megfigyelt” szövegkorpuszokat, amelyek valamilyen módon részét képezik az egésznek. A Javított kiadás ebben a formájában kivezetés a szépirodalomból. A benne (meg)idézetteket a valóságból kell kitalálni, de ez az idézetvilág már nem feltétlenül a szerzőé. Társas játék, embervadászat, melynek megfejtései: a jelölők jelöltjei nem minden esetben esnek egybe a jelentéssel. Különösen, ha a jelentőt eleven homály fedi. Isten viccelődése ez, valami humor nélküli Nagy Tréfa. (Magvető, 2002)