Bár

Sánta Ferenc nyolcvanadik születésnapja alkalmából - Isten éltesse! - újra vetítették a Húsz órát. Annak idején nemigen szerettem, illetve úgy pontosabb talán, hogy idegenkedtem tőle. A féligazságok vagy a félig kimondott igazságok kuszaságától, attól, ami jobb korokban akár erény is lehet: hogy mindenestül benne állt a jelenben, a Kádár-korszak élhető élettelenségében.

De most mást vagy másképp láttam. Általában sajátos változáson mennek át az akkori filmek, még a vackok is: megérdekesülnek. Önmagában a tárgyi világuk is figyelemre méltó lett, a garbók, a szoknyahosszok, tupírok, szemüvegkeretek, megannyi metaforikus Trabant (mint csáb). Ha minden jól megy, figyelmünkben nincs több nosztalgia, mint mikor a fiatal Trintignant látjuk, fekete-fehérben, Sartre és Camus közt hányódva, weltschmerzben tartva, meg még valami hosszú lábú nő nyilván. Teszem azt. És azután rálátni a megerőszakolt vagy erőszak alatt tartott - hol zsarno stb. - intellektus, ész, érzelem, tehetség, jellem stb. rémes, szánalmas, tehetséges, drámai stb., mindenesetre "befolyás alatt álló" táncára. A leleményes kompromisszumokra, a szükségszerű (élni kell, de már a felkiáltójel lemaradt!) öncsalásokra, a behódoltsági szintre. A vörös farkakra (mindig csak az a szex). Ahogy mindig felbukkan egy valóban jó elvtárs a minisztériumból vagy a megyétől ("a Ladányi játszta párttitkár" mint természeti jelenség), ami azután lehetővé tesz két őszinte és fontos mondatot máshol.

Mindez ténylegesen érdekes, és természetesen feszélyező is.

De itt most még mást is lehetett látni. És ez az igazán feszélyező: az, hogy mennyivel gazdagabban, intelligensebben, becsületesebben, emberibben beszél ez a film arról a korról, mint ahogyan manapság erről szokás. Primitív és hazug ez a mostani igen-nem. A filmen - igen, így: - emberi sorsokat látunk, egymással összeegyeztethetetlen igazságokat, félelmeket, vakmerőségeket, gyávaságokat, jó butaságot és rossz okosságot és fordítva, konokságot és fafejűséget, évszázados és aktuális kötöttségeket, azt a sokfélét, akik, amik vagyunk.

Történeteinkben - a magunkéiban és a másokéiban - ma nem akarunk emberi történeteket látni; kizárólag használni akarjuk őket, saját előnyünkre és a másik kárára. Bár, jut eszembe, ez meg nagyon is emberi.