Bán Zoltán András: Fancsikó és Pinta - valamint Hegel

Esterházy Péter elsô könyvét nyilvánvalóan nem lehet újraolvasni a szerzô késôbbi mûveirôl való tudás nélkül. Hermeneutikai közhely persze, hogy egyetlen mûvet sem lehet ártatlanul olvasni, minden befogadás, akarva-akaratlanul, tudatában van a korábbi befogadásoknak, de jelentôs mûvészek esetében még fokozottabban igaz, hogy a késôbbi mûvek, éppen mert jelentôsek, jelentôsen átírják a koraiakat. Ekkor úgy olvassuk (hallgatjuk, nézzük) a korai alkotásokat, mintha azok valamilyen módon már megjósolnák az utánuk következôket, a "zsengék" elôfutáraivá válnak a késôbbi, jelentôsebb mûveknek, így hajlamosak rá, hogy elveszítsék egykori ártatlanságukat, mûvészi önállóságuk veszélybe kerül, e mûvek némileg a dokumentumhoz kerülnek közel. Vagy pedig, a késôbbi mûvek fényében, az értékük megnô, minden egykori véletlenszerûség és esetlegesség most jóserejû, tudatos döntésnek látszik.

Életmû épül magyarán, de ezt csak késôbb tudatosíthatja a befogadó. Esterházy-könyvében Kulcsár Szabó Ernô ezt így fogalmazta meg: "Annak ellenére tehát, hogy a >>kortárs<< befogadás értelmezési modelljei bizonyosan elhalványulnak a 90-es évek nézetében, nem arról van szó, mintha a mostani jelen >>jobban<< vagy a képzelt szerzôi invencióknak (sic! - gyanítom, ez sajtóhiba, és intenciót kell olvasni) >>inkább eleget téve<< olvashatná Esterházy novelláit. Némi egyszerûsítéssel: azért alakul ki velük szükségszerûen újfajta párbeszéd a befogadásban, mert a szövegek létéhez tartozik hozzá a tény, hogy - noha szövegekként önmagukkal azonosak maradnak - ma nem ugyanabban a hatástörténeti valóságban, nem ugyanabban az irodalmi környezetben szólalnak meg, mint a hetvenes években." (Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 1996, 12. o.) Egy példával könnyen megvilágítható ez. Az elsô Esterházy-könyvben Pinta megjegyzi: "te, ez iszkol." Van-e manapság olyan irodalmár, aki képes lenne úgy olvasni e mondatot, hogy vele egyidejûleg ne jutna eszébe az érett Esterházy egyik legjelentôsebb írása, amely A próza iszkolása címet viseli? Holott. És mégis. A kudarc biztos tudatában most mégis megkísérlem mintegy (többé-kevésbé) önállóan, a szerzô késôbbi mûvészetét (nagyjából) figyelmen kívül hagyva elolvasni Esterházy elsô kötetét.
A fiatal Esterházy mûvészetét (értve ezalatt a Termelési-regénnyel záruló korszakot) Georg Wilhelm Friedrich Hegel elemezte a legmélyebben a berlini egyetemen 1830-ban tartott esztétikai elôadásaiban. E furcsaság azért lehetséges, mert Hegel legfôbb gondolata szerint a modern, vagy ahogy ô nevezi, a romantikus korszakban a mûvészet véget ért, ami - Márkus György elemzése alapján - azt jelenti, hogy a "mûvészet immár teljesen és pusztán mûvészetté válik". (Márkus György: Metafizika - mi végre? Osiris, 1998, 205. o.) Felfogásomban az úgynevezett posztmodern nem más, mint über-romantika, a posztmodern korszak a mûvészet végének legeslegvége. Nos tehát Hegel a romantikus humorról szólva megállapítja: "A humorban a mûvész önmagát mutatja be partikuláris, valamint mélyebb oldalairól, így itt lényegileg ennek a személyiségnek szellemi értékérôl van szó." Továbbá: "A humor nem azt a feladatot állítja maga elé, hogy valamely tartalmat lényeges természete szerint kibontakoztasson és kialakítson, s hogy ennek során e tartalmat mûvészileg tagolja és lekerekítse. Itt maga a mûvész az, aki az anyagba belép, ezért a humor legfôbb tevékenysége abban áll, hogy mindazt, ami objektívvé akar válni, mindazt, ami a valóság szilárd alakját óhajtja magára ölteni, vagy úgy látszik, hogy a külvilágban ilyen alakot öltött, szubjektív ötletek, gondolatsziporkák, meglepô felfogásmódok erejével magában felbomlassza, feloldja. Ezáltal az adott objektív tartalom minden önállósága és az alak önmagában szilárd, a tárgy által adott összefüggése megsemmisül; az ábrázolás már nem egyéb, mint játék a tárgyakkal, a téma kibillentése és visszájára fordítása, szubjektív megnyilatkozások, nézetek és magatartások szabad csapongása, csûrése-csavarása, aminek során a szerzô önmagát éppúgy kiszolgáltatja, mint tárgyait." Ez nem hangzik túlságosan hízelgôen. Ámde: "Az igazi humorhoz, amely mindezektôl a hibáktól és torzulásoktól távol akar maradni, ennélfogva hozzátartozik a szellem igazi mélysége és gazdagsága, amikor a költô valóban kifejezôen emeli ki a csak szubjektív módon látszattal bírót, és az esetlegességekbôl, a puszta ötletbôl elôvillantja azt, ami szubsztanciális." (Esztétika. Rövidített változat. Fordította Tandori Dezsô. Gondolat, 1979, 237-238. o. )
Esterházy elsô könyve éppen a szubjektív önkényességgel hívja (és hívta) fel magára a figyelmet. A szöveg már az elsô lapon megteremti a maga törvényeit, az esetlegességeket lényegivé változtatva. "Fancsikóékat elôször 1951-ben találtam ki. Egy szék a fal felé fordult. A karfán a fehér festék fölrepedezett, mintha megsértôdött volna. Álltam a széken, és három szót selypegtem a világnak: fancsikó, kalokagatijja, pinta. A három szó, mint három üveggolyó elgurult, s a felnôttek, ha volt idejük, mosolyogtak. Pedig én azt hiszem, hogy ezek a történetek már akkor bent voltak a szép üveggolyókban." (Kiemelés az eredetiben.) E három szó kimondása világteremtô gesztus. Nincs immár valóság, a nyelv teremti meg az irodalom valóságát, és ezzel az úgynevezett valóságot is, hiszen innentôl nincs más valóság, csak a megnevezett fikció valósága. A három szó közül kettô a két fôhôs neve, egyben a könyv, vagyis a világ címe. A harmadik, a kalokagathia, a klasszikus görög szépségeszmény szava, amely fogalom szerint szépség és igazság (jóság) egy. A mûvészet végének korában a klasszikus eszmény fogalma gyermeki gügyögéssé válik, olyan rejtjellé, amelyet immár nem vagyunk képesek megfejteni, de megfejtésének vágya elpusztíthatatlan.
A könyv eszménye mégis a kalokagathia, de immár a magasabb rendû humor tárgyaként, mintegy a jelentését kifordítva, mint halandzsa, mint szófacsarás. A három üveggolyóvá változott szó megint e magasabb rendû humor terméke, szubsztanciálissá teszi az esetlegest, a gyerekjátékból valóságteremtô objektumot alkot. Egyben azt is jelenti ez, hogy a tárgyi világ is szavakból áll, minden szó tárgyiasul, és minden tárgya mondhatni szóvá, üveggolyóvá fagy. A nyelvet, mint üveggolyót megkapod, mondhatnánk frivolan. A tárgy csak szóként mûködik. Jó példa lehet erre a világteremtésre a (fátyol) címû szövegrészben szereplô leírás. "A kiskölyök elôtt fehér bôrû asztal áll, rajta vizespohár és egy könyv. A vizespohárként használt mustárospohár mellett nagyalakú, vékony testû könyv fekszik. A kiskölyök a fekete borítású könyvet nézi. Egy becsukott, nagyalakú, fekete könyv érinti az abrosszal leborított oltárt, mely elôtt a kisfiú áll..." Azt gondolhatjuk ekkor, hogy egyetlen könyvrôl (és egyetlen pohárról) van szó, amely egyre több jelzôt, mondatbôvítményt kapott, de ettôl még nem változott a száma. Pár mondattal késôbb kiderül, hogy ez tévedés. "A kiskölyök egymás mellé teszi a vizespoharat, a mustárospoharat, a könyvet, a nagyalakú könyvet, a fekete, csukott könyvet és a fekete borítású, vékony testû könyvet…" Ha jól számolom, most két pohár és (legalább) négy könyv van az asztalon. Semmi más nem történt, mint hogy a nyelvi játékban a jelzôk számával egyenes arányban nôtt a könyvek száma is. A grammatika demiurgosza színre lép. És ebben a humor által szervezett formálásban, hiszen a principium stilisationis lényeg nélküli dolgokat változtat szubsztanciálissá, nem értelmes az a kérdés, hogy akkor most hány könyv is van voltaképpen az asztalon? Miként az is irreleváns, hogy Fancsikó és Pinta a narrátor énjének két kivetülése/kivetítése, vagy pedig pusztán nevekrôl van szó. Ha nevek, akkor személyek is. Így elesik az úgynevezett jellemábrázolás, jellemfestés követelménye. (Ezért zavaró némileg, hogy az apa alakjának van neve, Dezsônek hívják ugyanis. Hogy a késôbbi mûvek ismeretében ez erôsen kontextuális - Tandori, Kosztolányi, hogy csak a legnyilvánvalóbb összefüggéseket említsem - az más[?] kérdés.)
A történetmondás is nyelvi kérdés lesz. Az (egy tojás) címû darabban Pinta azt javasolja: "azé legyen a maradék tojás, aki a szomorúbb történetet mondja. Én erre fölnevettem, apám pedig lehajtotta a fejét. Én kezdtem, s meséltem egy férfiról, aki elhagyta a feleségét [ne feledjük, ez a Fancsikó és Pinta úgynevezett cselekménye!], közben jelentôseket pillogtam édesapámra. - Te jössz. - De mielôtt apám azt mondta volna, hogy >>Szeretlek benneteket<<, s ezzel a történettel [kiemelés az eredetiben!] megnyerte volna a versenyünket…" A "szeretlek benneteket" mondat mintegy beszédaktus lenne itt, vagyis bár egyáltalán nincs cselekménye, mégis történet Esterházy új esztétikájában, ami, Wittgenstein alapján, etika is egyben - lásd még kalokagathia. Nincs történet, csak kimondott tettek, tetté vált szavak. E gondolat párja az apa és az anya közti beszélgetés: "Arról beszélek, hogy miképpen lehet a szeretetünket valósággá tenni, létezôvé varázsolni. Kellenek-e egyáltalán, s ha igen, milyen eszközök kellenek ehhez. A gyakorlat oldaláról: hogyan mutatom meg a szeretetemet? - Az életeddel" - válaszolja az anya (ami egyébként majdnem szó szerinti idézet Wittgensteintôl). Nagyon jellemzô erre a radikális nyelvközpontú világábrázolásra, hogy amikor Fancsikó és Pinta ravatalra teszik az édesanyát, akkor Fancsikó "anyám legkedvesebb mondatait gyûjtötte össze a levegôbôl, és fektette anyám vékony teste mellé". Gyönyörû, sokértelmû gesztus, az egyik legemlékezetesebb a könyvben: ha egy ember meghal, a nyelvhasználata gyászolja mindenekelôtt.
Mindamellett nem ifjúkori remekmû még ez a kötet (az majd a Termelési-regény lesz), de ma is remek olvasmány. Értelmezésem szerint inkább lezár, mint megnyit egy korszakot. (Bár tudom, hogy e kettô nehezen választható el egymástól.) Fentebb egészen vázlatosan jelzett újításai, helyenként radikálisan újat teremtô megoldásai ellenére - és ez nem értékítélet, csak leírás - elsô könyvében Esterházy nagyon sokatmondóan megmondja, hogy mit nem akar csinálni a továbbiakban. Hangja amolyan über-mándys, sok még a kisrealizmus, az idill csalása. Magyarán: Fancsikóéknak Csutakéktól - nemes és érzékeny! - búcsút véve kell színre lépniük. És emiatt néhol modorossá válik, ami különös, hiszen elsô könyvrôl van szó, másrész természetes, hiszen a Mándy-féle, Újhold-féle stíluseszménytôl vett búcsú szükségképpen e stílusok parodizálása és megidézése, vagyis modoraik számbavétele egyben. Bár Esterházy arányérzéke már itt is majdnem tökéletes, még nem tudja egész pontosan, hogy a nagy stílus nem az érdekes mondatok vagy szavak hajszolásának mûvészete. Még keveset tud az egyszerûség monumentalitásáról. A Fancsikó és Pinta egyik mondatával szólva: "Ehhez nem elég a technika, ehhez stílus kell." Vagy Hegelnek, mai barátunknak átengedve a búcsúszó jogát: "mert könnyebb a dolgok ésszerû menetét állandóan megszakítani, önkényesen újrakezdeni, folytatni, befejezni, könnyebb az elmésségek és az érzések egész sorát tarkabarkán összekavarni, s ekképpen a fantázia karikatúráit adni, mint egy önmagában véve feltétlen egészet az igaz eszmény jegyében önmagából kifejleszteni és lekerekíteni."