Bacher Iván: A könyv

„Ettől a történettől nem bír szabadulni az ember. (...)
Ez a könyv mégiscsak valami olyas dolognak a diadala, abszolút győzelme, mindenekfelettisége, örök igazsága, lebírhatatlansága, amiről azt szokás mondani, hogy nem fontos, halódik, végit járja, vége van, meghalt, nincsen tovább, nem maradt írmagja sem.”
Mindegy, hogy ha valaki ír valamit, az még egy embernek lesz fontos, vagy még egymilliónak. Majdnem mindegy. De mégsem egészen így van.
Esterházy Péter legújabb könyvét - egy perccel ezelőtt tettem le, hogy ezeket írom - százezrek fogják olvasni. Csak magyar nyelven annyian. Már most, megjelenése után két héttel, tízezrek el is olvasták. Túl vannak rajta. (Jó könyves kapcsolataim miatt, mellesleg a szerzővel egy könyvesboltba járunk, tudom, hogyan fogy a könyv. Nagyon.) E két hét leforgása alatt már egy félkönyvnyit össze is írtak róla. Mert muszáj róla szólni. Én se tudom tenni a magam szerény dolgát tovább (szerényen), ha nem szólok, nyugtázok, ha nem tudom, vagyis írom le ezeket.

Nem vagyunk barátok, nem járunk össze, háromszor-négyszer ha találkoztunk személyesen, ráadásul - az ő kifejezése - kétszer lettünk bemutatva is egymásnak. Bántottam, elnézést kértem, elnézett, nincs mit vekengeni erről, ahhoz az élet rövid. Egyszóval nincsen vele dolgom semmi személyes. Csak annyi, már két hete csak rá gondolok, meg a papájára. Jövök, megyek, teszek, veszek, és csak a papájára gondolok mindig, meg-megállva. Ez az ő stílusa, persze. Hat. Hadd hasson.
Ettől a történettől nem bír szabadulni az ember.
Egy éve lefitymáltak az irodalmi okosok, amiért azt bátorkodtam róla írni: történetek mesélésére szokott rá. Hát ha ez nem egy történet, mesélve, akkor nem az semmi se. Persze, hogy benne van minden előzmény, a tőle megszokott mindenféle szerzett, hozott, kapott, lopott készség, eszköz, szerszám, kellék: irónia, idézgetés, játék; mindenekelőtt játék a szavakkal, a szavak játéka, szószemezgetés, szószöszölés, szószósz, szószólás, szószentségelés és szószentelés.
Igen: a szó szent.
Szoktam ilyes jópofaságokat mondani: semmi se szent. A szó az. Na jó: a végső szó. Ez itt pedig olyasmi.
De nem én vagyok itt a fontos, nem is ő, nem is az apa, hanem mi. Mert ez a könyv mirólunk szól.
Ez az irodalom lényege, ha szabad ilyen póriasan fogalmazni. Hogy rólad szól, harangozik érted. Hogy hozzád ér, megragad, szíven üt, beléd vágja a kést.
Most leginkább ez az utóbbi eset forog fenn.
A Javított kiadást mindenki úgy olvassa, hogy közben magára gondol. Hogy az én papám így, az én papám úgy. Hogy akkor, amikor az ő papája itt és ott, és ezt és azt, ugyanakkor az én papám vagy én magam ott és itt, és azt meg ezt.
Például, hogy messzire ne menjek: Csanádi ügynök - jónevű család sarja, Magyarország egykori miniszterelnökének fia - pontosan húsz nappal azelőtt látott munkához, hogy én megláttam a világot. S akkor végezte be a munkát, amikor negyedéves egyetemista voltam, és megjelentek első versezeteim az Élet és Irodalomban. És párttag voltam, mert mindenről beszélni kell - erre nevel Esterházy, mert nevel, mindenekelőtt azt teszi, népet, egészet, nem média szak fokon, de erről még később.
Esterházy folyton viszonyít is. Magához mér. Ahhoz is. Amikor a papa ezt és azt jelentette, akkor ennyi meg ennyi éves volt. A fiú ugyanennyi éves korában ezt és ezt tette, itt és ott tartott éppen. Rólunk van szó, mindannyiunkról. A szerző, miközben a legbensőbb személyes ügyével próbál rendbe jönni, melleslegesen nemzetet egyesít.
Evvel a könyvvel beszélgetni lehet, sőt muszáj.
Esterházy az olvasót is belelátja, beleírja a naplóba, olvasónaplóba, olvasómesébe, egy olvasás történetébe.
Mióta könyvről író is lettem, általában asztalomnál ülve olvasok, előttem bekapcsolva a masina, a nyitott könyv felett a klaviatúra, és ha valami eszembe ötlik, abból gyorsan belepötyögök pár szó emlékeztetőt, amiből majd - gondolom - kikalapálok a végén valamit.
A harmada táján beírtam, hogy nemhogy nem lett ellenszenves a papa, hanem ellenkezőleg. Okát nem tudom ennek, de nem érzek ellenszenvet, megvetést, szánalmat, haragot. Félek mondani: a Harmóniából megismert és megszeretett papa csak nagyobb lett előttem. Lehet, félelmetesebb, titokzatosabb, démonikusabb. De akkor is: szeretem ezt a borzalmas papát.
És akkor erre ezt olvasom a 109. oldalon: "...teafőzés közben megint arról álmodoztam, hogy várni kell még evvel, hadd fusson a Harmónia, hadd szeresse meg az apámat a világ. Mire valaki azt kérdezi, vagyis (E. j.), mért, ezen könyv után majd nem fogják szeretni? Erre tört ki belőlem váratlanul a sírás..."
Esterházy minden fölbukó kérdésre, okoskodásra, közbevetésre reagál.
Leírom, például, hogy szoktam mondogatni: minden van. De azért az túlzás - fűzöm a szót, a magamét -, hogy két repülőgép beleszaladjon a tornyokba direkte. Aztán kiderül: nem az. Ma már hozzátartozik a világhoz. A világunkhoz. No de az, hogy Esterházy Péter papája ügynök volt, majd\' negyedszázadon át... Most már hozzátartozik ez is Esterházyhoz, vagyis hozzánk, vagyis az országhoz. A hazánkhoz. Ezeket írom, jegyzetelem, cédulkázom olvasás közben.
És aztán a 231. oldalon ezt olvasom: "Bizonyos értelemben nekem ugyanúgy hihetetlen a New York-i terrortámadás, mint apám ügynök volta."
Gondolom, olvasás közben: én buta vagyok ehhez. Erre ő a 99. oldalon: "...mikor azt mondjuk, én buta vagyok ehhez, amin leginkább azt értjük, hogy olyan okosak vagyunk, hogy már nem is kell az okosságunkat használni..."
Azt is gondolom: unom ezt a sok káromkodást. Mire ő reagál erre is legott. Meghallotta.
Gondolom: na, pupák, most aztán lökheted a kitalációidat, a fikciót, a játszódást, az olvasó bolondítását. Mire a 108. oldalon erre a mondatra hökkenek: "Ennek az én vagyok - nem én vagyok - de mégis játéknak vége..."
Erre persze gyanút fogok. Azt kezdem el gondolni, amit - olvastam azóta - gondoltak, gondolnak mások is: hogy mégiscsak kitalálta ezt az egészet. És akkor persze jön a legtöbbet citált bekezdés: "Istenem, milyen jó lenne, ha mindezt csak kitaláltam volna. Poétikailag is minden passzol, és nem-fikció mint fikció stb. Mindez mint (zseniális!) fantáziatermék. És bátor. Morálisan kérdéses ötlet volna - de hát valamit valamiért. Egy új fausti paktum..."
De ettől csak még jobban gyanakszom. Ez tényleg kitalálta! Duplacsavar? Triplacsavar? Kitalálta? Ez is fikció. Mese. Ötlet. Elképesztő ötlet. Minden határon túli. Démoni. De megcsinálta! Furmányosan. Tökéletesen mímelve az esetlegességet, elesettséget, spontaneitást, közvetlenséget, könnyet, képzelést. Hogy az anyád ne sirasson. Pardon, az apád! A jó édes... édesapád.
Aztán olvasunk tovább, és rádöbbenünk: mindegy.
Nincsen jelentősége. Mert ez könyv. Írás. Szép írás. Példa nélküli példabeszéd. Alapvetés. Tanítás.
Ez a gróf, ez a gróf-fi, miközben - talán - olvas, másol, kommentál, csapong és csúnyán beszél, akár egy kocsis - egész népét tanítja észrevétlenül, vagyis hát nagyon is észrevehetően. Nevel. Példát mutat. Bizony, a Javított kiadás egy pedagógiai hősköltemény. (Bocs, tenné ide ő.)
"Nem vagyok bátor, védem a közösséget", írja ilyen direkte. "Beszélni és hallgatni. A hallgatás egyedül, önmagában nem segít, az csak elhallgatás. Ez ellen is volna ez a könyv."
Ez a könyv mégiscsak valami olyas dolognak a diadala, abszolút győzelme, mindenekfelettisége, örök igazsága, lebírhatatlansága, amiről azt szokás mondani, hogy nem fontos, halódik, végit járja, vége van, meghalt, nincsen tovább, nem maradt írmagja sem.
Nem kell olyan okosnak lenni.
Kiderült, kiderült megint: csak ez van. Minden egyéb kicsiny, szánalmas, nevetséges és múlandó.
Csak ez van.
A könyv.
Egyszer ültem egy kórházi folyosón, este kilenckor, télen, félhomályban, mellettem ült egy feleség, szétoperált aggyal, gyerekké téve rég, kopaszon. Mellettünk ültek a többi szobatársak is, négyen. Neurológia, csupa eszement. Odabenn a kórteremben a hatodik üvöltve haldoklott, nem bírt senki megmaradni ott. Ültünk némán, órák óta ültünk a folyosón, hallgattuk az üvöltést, a halálüvöltést. A feleség cigarettát szítt, mert ahhoz ragaszkodott, az éltette, mindenki tudta ezt, neki szabadott, még ott a folyosón is. Csend volt, üvöltő, sötét csend. Kórházi este, aki tudja, tudja. Aztán egyszer csak megszólalt a bolond feleség, akinek, ahogy ő mondogatta viccesen, kivették az agyát. "Tudod, sokáig azt hittem, hogy az élet olyan, mint egy regény. Most már tudom, hogy az élet nem olyan, mint egy regény. Hanem olyan, mint a Biblia."
A Könyv.