Az elefántcsonttoronyból

Elő- vagy utószó
Két éven át írtam a Hitel-be ezeket a háromflekkeket, kéthetenként, 88. október 13-ától 90. szeptember 25-ig. Egyik-másik íráson lehetett volna talán igazítani, kiegészíteni, lábjegyzetelni, de végül is nem nyúltam egyikhez sem, mert az egészet akartam békén hagyni, nem akarva megzavarni azt az időt, amely itt, akár egy jó, régi praemodern regényben vagy egy valóságos naplóban: múlik. Mert mintha ilyen könyv lenne ez is: múlik benne az idő. Némely indulata mára már talán magyarázatra szorulna, meg kell erőltetni olykor az emlékezetünket, hogy mi is volt akkor… (Újraolvasva például nem értettem, miért is kurziváltam volt egy helyt a next-et. Csak lassan kezdett derengeni a boldogult emlékű Next 2000.)

Bizonyos drámája is van a könyvnek, finoman szólva íve. Én személyesen kevesebb ívvel is beértem volna. De hát: ívek jönnek, ívek mennek.

A kimondás lehetőségének a mámorától a kimondottak és kimondandók fölötti rezignáltságig – ez így nem volna igaz, noha volna benne valami. Az írások által homályosan láthatjuk, ahogy éppen nagyot fordul országunk sorsa, s megtörtént az, amit remélni sem reméltünk, afféle független európai ország lettünk. És ez a függetlenség – erre viszont nem gondoltunk – nehéz teher. Öreg itt mindenki. Tehát: elkezdtem írni ezeket, írtam, majd abbahagytam, és közben eltelt egy kis idő: ez történt.

A tárgy dicsérete
Kéretlenül írom ezeket a sorokat, a magam kérésére, úgy gondolván a beharangozásokból, hogy a Hitel-nek (a világ mai stádiumában) jól jönne egy kis elefántcsonttorony.

Jól persze igazán nekem jönne – bár (észrevéve a szavak rendjét) nyilván nekemjönne inkább, úgy lezúzna, elgázolna, hogy csak tátogni tudnék, finoman, ezoterikusan, széles margóval, famentes papíron.

Pedig jó volna egy ilyen torony, üldegélnék benne, hűvös volna minden, elegáns, és főként csönd volna és nyugalom… Mint majdnem mindenem, elefántcsonttornyom is munkahipotézisként van. Ezt is elképzelem csupán, félig kivagyiságomban, félig kiszolgáltatottságomban, s félig (lám, sok fél-elem van), mert el tudom képzelni.

Azt tudni kell, butaság nem tudni, a torony nem véd meg semmitől (előírásszerűen rés ez a bástya); mondanám, hogy a betonbunker, az véd meg, de az se. Egyáltalán, itt semmi nem véd meg semmitől. Illetve mindentől.

Múltkoriban gondoltam erre, pontosabban szeptember 12-én, amikor életem első tüntetését abszolváltam; a Parlament elé érve, de tényleg csak viccből, igyekeztem golyóárnyékba állni, nézegettem a tetőket, hogy hol is szoktak lenni a golyószórók, és arra gondoltam, hogy mit is tudnék tenni a gyerekeimért, ha valami (?) történnék, hogy miképp tudnék rájuk vigyázni, minthogy úgy olvastam, ez volna egy apa föladata, óvni az övéit. Megállapítottam, hogy sehogy, majd jókedvűen hazamentem, hogy azután más kedvem legyen.

Megnézem, az a biztos, az értelmező szótárt: ~ : a társadalom problémái elől elzárkózó művészi magatartás jelképe.

Ez jó volna, elzárkózni. Mondja egyszer egy szép, spanyol írónő dühösen villogva: Nem veszem a vállaimra a történelem súlyát! – Nézem a barna, gömbölyű vállait. De hát, angyalom, mi van, ha a történelem vesz téged, pihét, a vállaira, vagyis hát kétes tisztaságú mancsaiba?! – Még jó, hogy nem tudok spanyolul.

For mí iz szpén veri importent, bikóz juróp end dö csörcs, nämlich die katholische, end máj fámili – nem részletezném tovább nagy (grande) beszélgetésünket a szenyorával. Még csak annyit, hogy megvallotta, így értettem, táncosnő akart lenni világéletében, nem író. Hogy mit válaszoltam, kitalálható, lássa, én meg táncosnő lettem, pedig mindig is író voltam. – Elég.

A magyar elefántcsonttorony, hogy az milyen volna, hogyan nézne ki, nem nehéz elgondolni. Eleve KGST-import. Cserébe vízi energiát szállítanánk a baráti Kubának. És persze műanyagból, resztlikből volna összebuherálva. Ezt a szót, közép-európai fordulat, buherálni, én először Rajk László fiától hallottam.

Manapság vezető emberek szeretik vállalni a felelősséget. Olvasom az újságban, onnét tudom. Vállaljuk a felelősséget, mondják. Ez egy mondat, mondott mondat. Csak hát a felelősség vállalása, az nem (csak) egy mondat.

Mondatot mondani, arra is van ember. Én, én például azért vagyok, én vagyok azért, hogy mondatokat mondjak:

„…ebben a legnevetségesebb és legfélelmetesebb hazában…”
Olvasom, hogy ismét skandalum van Bécsben Thomas Bernhard körül – így akartam kezdeni (és így is kezdtem), s kommentár nélkül beszámolni erről a legújabb botrányról, mely az osztrák szerző Heldenplatz (Hősök tere) című darabja nyomán, még előtte bontakozott ki; arra gondoltam, némi kajánsággal lehetne ismertetni, hogy s mint kezdtek hörögni tüstént a honatyák, ilyen-olyan politikusok, s milyen élesen utasította ezeket vissza a rendező Peymann (aki közben a saját színházával, a Burgtheaterrel is viszályban áll), hogy ez a provinciális politika (Provinzpolitik – jó szó) rögtön nevetséges frontba tömörül, ha ez a nagy író osztrákként ír egy darabot, s noha csak kiragadott, meglehet irritáló mondatokat ismernek, mégis veszik maguknak a bátorságot, hogy véleményt formáljanak, Metternich legalább tudta, mit tilt be, de ezek még ezt a fáradságot sem veszik, visszataszító, hamis érveléssel az adófizetők pénzére hivatkoznak, noha és így tovább – így terveztem, de közben halálosan eluntam.

Pedig azt reméltem – anélkül, hogy tudnám, úgymond kinek van igaza –, hogy mindez tanulságos lehet: lám, nem messze így és így, ezt lehet mondani, így lehet cselekedni, ismerős és ismeretlen kompetenciák, viszonylatok… De ahogy küszködtem ennek a leírásával, az derült ki számomra, hogy ez az egész, úgy, ahogy van, provincializmus, tehát unalmas. Mert a provincializmus csak a provinciában érdekes. Mert érdekeltek vagyunk. Az itteni pletykák és cinkosságok fontosak: nekünk; a mi bőrünkre megy. Saját nívótlanságunkhoz elérzékenyülten ragaszkodunk.

De a provincializmus teljességre tör – nemcsak politikusok kiváltsága.

Elképesztő az a düh, ami elfogja Bernhardot, ha arra a rettentő képződményre gondol, amit úgy hívnak: osztrák. Elönti a vér az agyát, sörivó, buta, bornírt, félfasiszta kispolgári bagázs, üvölti… Messze ő tud országot szidni legjobban a világon. Ha nekem valahol egy országszidó passzus kellett, rögtön őt citáltam.

„Olyan világ ez, amelyik azt állítja magáról, hogy van benne becsület, holott egészen nyilvánvalóan nincs benne becsület, helyesebben, soha még csak becsülethez hasonló ez vagy az sem volt benne, nemcsak félelmetes, nemcsak megfélemlítő, de nevetséges világ is, hanem hogy itt élünk egy ilyen nemcsak félelmetes, megfélemlítő és nevetséges világban, ebbe mindenkinek külön-külön bele kell törődnie, és hány százezer és hány millió ember beletörődött már ebbe, ezt kell gondolnia, hányan, de hányan beletörődtek elsősorban itt, ebben a kétségkívül félelmetes, megfélemlítő és nevetséges országban, ebben a legnevetségesebb és legfélelmetesebb hazában; ami ezt az országot, ezt a hazát illeti, itt, hogy egyáltalán létezhessünk, hogy csak egyetlen nappal is továbbzökkenjünk, sohasem szabad megmondani az igazságot, senkinek és semmiről, mert ebben az országban csak a hazugság visz előre bármit, a hazugság, a tömérdek leplezéssel és cirkalmazással és torzítással és megfélemlítéssel, ebben az országban a hazugság: minden…”, írja A mészégetőben, szépen, ahogy kell (és írom én is pl. a Függőben, szépen, ahogy lehet). Ha magyar író volna, nyilván megköveznénk.

Mi ugyan azt hisszük, jó országszidó nép vagyunk, de úgy tűnik, mára csupán halovány rendszerszidás maradt. Ami rendben is volna: e rendszert az Isten is szidásra teremtette, szürrealista ostobaságait diktatórikus megfélemlítés fűszerezi (bolondítja meg), mindez egy posztsztálinista konszolidáció ernyedt és nehezen kifürkészhető szólásszabadságában: lehet mondani, ideális. (Más kérdés, hogy e kritikák jó része körön belüli, elintézhető a költő szavával: új szél fú a régi popókból…)

De az országnak és a rendszernek ez az elegáns elválasztása így öncsalás. Mi és azok. Azért ez nem ilyen egyszerű. Ha… ha igaz (aminek eldöntése, hallom, történészeinkre vár), hogy 56-ban ez az ország úgy rázta le magáról a rendszert, mint kutya a vizet, akkor 56 után ez a hasonlat elromlott, mert később már nem lehetett megmondani, hol végződik a víz, s hol kezdődik a kutya.

Wir probieren weiter, fejezi be nyilatkozatát a bécsi direktor, s ehhez szerencsét kívánunk magunknak.[...]