Angyalosi Gergely: Akkor semmi kritika

Nekem Esterházy új könyvének a címe okozta a legtöbb fejtörést. Most sem állítom, hogy tökéletesen értem; legfeljebb arra vannak javaslataim, hogy mivel játszadozik az író. Az sem világos, hogy kijelentésről („az alább következő munkában nincs semmi művészet”) vagy az elbeszélő ön-felszólításáról („csak semmi művészet, írókám!”) van-e szó. Akár így, akár úgy, ez a szintaktikailag hiányos mondat formálisan mindenképpen ironikus, mivel a szöveg telides-teli van többé vagy kevésbé rafinált műfogásokkal, vagyis olyan megoldásokkal, amelyeket az úgynevezett „írásművészet” kellékeinek szokás tekinteni. Akkor hát ez olyasvalami, mint Magritte pipája meg almája, amelyeket előbb lerajzol, aztán alájuk körmöli, hogy nem is azok, amik? Tetszetős hasonlat, de nem egészen találó. De nem az a fordítottja sem: vagyis mintha Magritte festett volna egy almát, hogy azután ezt írja alá: ez nem kép egy almáról. Talán így: „ez egyáltalán nem festmény” — miközben látnánk egy festményt, amely almát ábrázol.
Könnyű a festőknek, persze. Vagy lefestik azt a nyomorult almát, vagy nem. Márpedig, ha lefestik, akkor az le van festve, még ha a fejük tetejére állnak, akkor is. De mi lenne ez a bizonyos alma Esterházy esetében? Az „önélet”? Melyet színről színre megmutatván elkerülvék a művészet furmányai, s maradna, Karinthy szavával, az a „meleg és vastag” valami, amit gyengébb pillanatainkban szívesen titulálunk valóságnak? Tény az, hogy az elbeszélő én nyíltan vállalja (legalább részleges) azonosságát a Fancsikó és Pinta szerzőjével, aki április 14-én született, anyja neve... (Nem folytatom, mindenki megnézheti a Ki kicsoda? című kiadványban, nekem csak az 1992-es van meg.) Dehát miféle valóság ez, mármint a kisebb mértékben a művekből, nagyobb mértékben a „médiából” származó információk alapján kialakuló ingatag összkép a neves írókról? Nincs semmi, ami szövegen kívüli, írta Derrida ezelőtt negyven évvel, s ezért sokan elharapnák a torkát még ma is. (Lehet-e elharapni egy torkot, amely ma már csak szöveg? Nem is olyan vicces kérdés.) Akkor viszont igazuk van-e azoknak, akik a „valóságosnak” tekintett én beléptetését a fiktív térbe egy — ma igen sűrűn alkalmazott — retorikai megoldásnak, nevezetesen metalepszisnek minősítik? Annyiban feltétlenül igen, hogy Esterházy rájátszik arra a prózapoétikai lehetőségre, hogy két fikciós szint együttes alkalmazása esetén az egyik hajlamos azonosulni az olvasói tudatban a „realitás” szintjével. Ha ellenben úgy fogjuk fel a híres ember „imidzsét”, mint mesterségesen kialakult-kialakított szöveget, akkornincs szó ilyen radikális határátlépésről. Akkor az író csak eljátszik azzal, amit elvileg „bárki” megtudhat róla; ehhez a játékhoz tartozik, hogy az elbeszélő figurájába olyan vonásokat épít, amelyek az életrajzi „realitás” felől bizonyára nem stimmelnek. A realitás-effektust viszont felerősítik az innen-onnan alátámasztható információk, mint például az, hogy az elbeszélő ifjúkorában igazolt futballista volt, de az öccséből lett igazán híres focista, hogy „akadémikus”, hogy Balassa Péter a barátja volt... És még sorolhatnám.
Az ilyen típusú információknak nyilvánvalóan olvasónként más-más súlya van. Vannak (valószínűleg sokan), akiknek inkább a foci mond valamit, másoknak (ők talán nem kevesen, mindenesetre jóval kevesebben lehetnek) Balassa Péter neve. Esterházyt szemmel láthatóan nem foglalkoztatja elképzelt olvasója tájékozottságának struktúrája, mint ahogyan nem foglalkoztatta korábbi műveiben sem. Feltételezem, hogy esze ágában sincs elképzelni ezt az olvasót, ami írói szempontból nézve abszolút érthető; a túl pontos vízió a befogadóról foglyul ejtené az elbeszélőt, aki hozzá alkalmazkodna még akkor is, ha elutasítaná. Más kérdés, hogy minden szöveg automatikusan megteremti a maga virtuális olvasótípusát (típusait), azokat a befogadókat, akikre az írás, mondjuk így, „számít”. Nem tudnám ugyan pontosan behatárolni, hogy a Semmi művészet miféle olvasókra számít, akik valószínűleg elég nagy szóródást mutatnak: ugyanis a mű igen heterogén elemekből áll. Ez nem feltétlenül baj, csak úgy mondom. Ha semmi művészet, akkor csak semmi kritika. (Önfelszólítás.)
Balassa Péterhez azért visszatérnék, mert úgy vélem, hogy a tőle kétszer is idézett mondat: „»Add a kezed!« Most akkor ez a Zerlina vagy a Komtur?” sokat elmond Esterházy törekvéseiről. (Megjegyzem, nála a felkiáltójel hiányzik és mindkétszer Zelina lesz Zerlinából, de ennek talán nincs nagy jelentősége.) Balassa Halálnaplójának „Operarészletek” című fejezetéből úszik át ez a mondat (ezúttal a tulajdonviszonyok teljes tiszteletben tartásával, vagyis „jelölt” idézetként). Gyerekkori emléktöredékről vagy annak imitációjáról van szó eredetileg, a hívás gesztusának kétértelműségéről — a szerelembe vagy a halálba hív az, akinek a kezemet adom? Esterházynál az öregasszonyként megjelenített anya fordul így a fiához; a kétértelműség elvileg ebben a relációban is működik, gyakorlatilag — úgy érzem — potenciális közhelyek párájában oszlik szét. Az idézett mondatot megelőzően azonban Balassa tesz néhány megjegyzést az operáról, konkrétan „a barokkos operaiság és a katolicizmus elegyes műfajáról”, amely a gyerekkorát meghatározta. Arról a totálisan irreális realitásról, amely maga az opera, „a megformált panic”. „Mindaz, ami nincs. Minden elképzelhető szenvedés és gyönyör forrása. Művek. Mű. Művi /.../ Semmi sem az. Minden csak mutatja magát. Nem szól ez semmiről, hacsak nem a hűfokról, a fűtésről.” Talán a Semmi művészet írójának is valami „operaiság” lebeghetett a szeme előtt írás közben (ezt erősíthetik meg az „aria” megjegyzéssel ellátott fejezetek).
Barthes Világoskamrájának hátsó borítóján volt egy szöveg, amely a magyar kiadásban nem szerepelt. Marpáról, a tibeti bölcsről esik szó benne, aki mindig azt tanította, hogy minden illúzió, mégis nagyon megrázta, amikor a fiát megölték. Egy tanítványa megkérdezte tőle: a fia halála talán nem illúzió? Marpa ezt válaszolta: „De az, csakhogy a fiam halála szuper-illúzió”. Esterházy új könyve egyik vonulatát tekintve A szív segédigéinek utolsó mondatát teljesítené be a borítószöveg szerint, vagyis az ígéretet, amely az anya elvesztésének „pontosabb” megírására vonatkozik. Mi válhatik a Balassa-féle „operaiság” közegében ebből „szuper-illúzióból”, az anya halálából? Esterházynak mindenekelőtt egyéb szólamokat és hangokat kellett találnia egy új anyafigura létrehozásához; ehhez a futball szolgáltatta a terepet. A kapcsolat az ötlet szintjén nem túl bonyolult, ki kell találni egy focirajongó anyát. Ez lehetővé teszi, hogy belépjenek a szövegbe az Aranycsapat mitikus figurái (a magam részéről hiányoltam Kocsist, aki a többiekkel és a narrátor rájuk vonatkozó állításával szemben tényleg szép férfi volt), velük együtt pedig benyomakodik az elmúl fél évszázad magyar történelme. Nos, simán el lehet képzelni Puskás Öcsi és Farkas Mihály kettősét a kitelepítésről. Egyszer majd egy vállalkozó kedvű zeneszerző talán meg is írja ezt az operát. Helyesebben operaparódiát, mert más ebből az anyagból aligha lehet. „A hőfok, a fűtés” — igen, valahogy ez hiányzik az egészből, a néhány líraian szép részlet ellenére. (Ilyenként tartom számon például az ébredés és az anya-jelenlét ősi kapcsolatáról szóló bekezdést.)
Recenzensként ezen a ponton kénytelen vagyok megjelölni hermeneutikai szituációmat és bevallani, hogy halálosan unom az irodalmiasított futballt. (Pedig a családi fertőzöttség nálam sem hiányzik.) Érteni vélem, persze, hogy „ama téglalap”, vagyis a futballpálya tekinthető világszerűnek, hogy a játék a maga abszurd felfokozottságában némileg hasonlítható az operában valósággá váló irrealitáshoz. Arról is hallottam már ezt-azt, hogy ennek a kis nemzetnek mit jelentett valaha a foci, és mi minden tükröződött (hoppá, mimézis!) abban a viszonyban, amely népünket ehhez a játékhoz kapcsolta. De valahogy nem tudom elhinni, hogy a futball lenne „a Nagy Elbeszélés kicsiben”; lehet, hogy másnak megy, talán az enyémtől eltérő lelki alkat kell az ilyesmihez. Következésképpen ezt az anyafigurát sem hiszem el, aki „körülveszi az életével” a futballpályát, s ezzel megakadályozza (bár nem teljesen), hogy pöffeteg és elvont szimbólum legyen belőle. Ezt az élettel való körülvevést nem tudta megírni Esterházy, valószínűleg azért, mert nem is lehet megírni. De az irrealitásnak az a hőfoka is hiányzik, amely másodlagos, „operai” realitássá emelné az anya-foci tematikát.
A Semmi művészet sokféle utalást tartalmaz Esterházy Péter korábbi műveire. Ha már szó esett arról, hogy miféle olvasóra számít a szöveg, megkockáztatnám, hogy az ideális befogadó ebből a szempontból az, aki nagyon sok Esterházyt olvasott már életében. A teljesen abszurddá átírt apa-alak(zat) nyilvánvalóan igényli a Harmonia caelestis és a Javított kiadás ismeretét, ennek híján a képzeletbeli megkínzás, sőt a kilincsből szög alakjábankirobbanó fátum általi kivégzés súlytalan és értelmezhetetlen. Ha az olvasót felruházom a korábbi művekkel kapcsolatos háttér-tudással, akkor persze nem az; de akkor is „cask” művészet. Mű. Művi. Ugyanez a problémám a szerelmi szállal, amely ezúttal a homoerotika, az erőszak és a feneketlen bűntudat óriási motívumtömbjeit görgeti egymás után. A plátói fiúszerelem a hajdani edző, a kültelki „Mágus” alakjában lép színre, a szerelmi bonyodalom Lajos bácsi személyében, aki viszont a Mágust szerette szenvedélyesen. A kórtermi álom-szcénában az írót, az Elbeszélő Ént Lajos bácsi és erőtől duzzadó ifjú segítője csak azért nem rúgdossa halálra, mert a narrátort ebben a mesében nem lehet megölni (ez „kikötés”). Nos, a jelenet tartalmaz utalásokat A szív segédigéinek néhány felejthetetlenül szép részletére; ezt a magam részéről kicsit sajnáltam. A bűntudat valóban ilyen egyetemes és általános lenne? Az egyik bűntudat konvertálható egy másikra? Julia Roberts helyet cserél Lajos bácsival?
Be kellene fejeznem ezt a nem-kritikát, mert a végén még kritika lesz belőle. Márpedig ezzel a könyvvel szemben kritikust játszani részemről olyan lélektani képtelenség lenne, mint amilyen némelyik embernek azon döntése, hogy futballbírónak áll. A látszat ellenére inkább drukker szeretnék lenni: szurkolok Esterházy könyvének, hogy minél többen olvassák el, mert sok nagyszerű részlet van benne. A mű — lehet, hogy nem művészet, de akkor is mű, ehhez ragaszkodom — egészéhez ugyan nem tudtam „hozzá édesedni” (egy hajdani irodalmár kifejezése), de senkit sem akarok gátolni abban, hogy az „édesedést” megpróbálja.