Ágoston Zoltán: Kalauz repedésekkel

Esterházyval kapcsolatban Bojtár Endre számára a Termelési regény az az abszolút kiindulási és viszonyítási pont, amelyre az életmű más darabjainak értelmezése közben is leggyakrabban hivatkozik, s néha az az érzése az embernek, hogy könyv nélkül képes idézni bármelyik mondatát. Az írás a litera Ketten egyről című kritikasorozatában jelent meg.

E könyv borítóján ugyan a három nagy magyar író neve áll mint "igazi" szerzőké, s a belső címlapon is zárójelben szerepel Bojtár Endre mint szerző, mi több, a védőborító fényképén is csak a három író látható, azért ennek a kötetnek a - nem is annyira titkos - hőse mégis csak ő. Esterházy Péter, Kertész Imre és Nádas Péter itt olvasható írásai - ha nem is feltétlenül kötetből, de folyóiratból, újságból - ismertek, nem egy közülük az írói életműveket aligha ismerő közönségnek is emlékezetes közéleti vonatkozásai miatt, így hát nem mondhatjuk, hogy az újdonság erejével hatnak.

Ha félretesszük annak terméketlen boncolgatását, miért épp ez vagy az a szöveg került a kötetbe, tapasztalni fogjuk, hogy az így sorrendbe állított írások valóban elmondanak egy történetet, "kiolvasható belőlük az elmúlt szűk másfél évtized hullámzása", azaz teljesül Bojtár Endre előszavának egyik célkitűzése. Nem állítom azonban, hogy ezt a történetet újból végigolvasni minden ízében örömteli foglalatosság volna. Nem mintha innen tudnánk meg, milyen keserves és kisszerű volt az elmúlt másfél évtized Magyarországának megvalósult demokráciája, de bár Bojtár bevezetőjének szándéka az, hogy "optimista végkicsengést adjon ennek a gyilkosan-öngyilkosan lehangoló kérdéshalmaznak" (8. o.), attól tartok, az autentikus olvasók java része megakad a "gyilkos-öngyilkos" tartományban.
"A közép-európai ember az utóbbi száz esztendőben, de főleg a háború után az egységes emberi világképet élesen szemben álló politikai világnézetekkel helyettesítette, s Nyugat-Európát is - a nyugat-európaiak előtt nagymértékben érthetetlen módon - elsősorban politikai jelenségeinek ferde tükrén keresztül akarja megérteni, természetesen sikertelenül" -- írja Bibó István már 1936-ban A mai külföld szemlélete a magyarságról című cikkében. "Ez a politikus szemlélet logikus következménye Közép-Európa kritikus állapotának; ezt a mentalitást a nyugat-európai külföld szemében mindenesetre a politikai ízű aktivitás túlbecsülése jellemzi, szemben az egyébfajta (gazdasági, jogi, szervező, kutató, művészi) aktivitással és az esztétikus létezés értékeivel." A Bibó megállapítása óta eltelt idő - a második világháború, Auschwitz és a kommunista diktatúrák tapasztalatával - nem segítette elő a gyógyulást, s ami még rosszabb: a rendszerváltás óta eltelt másfél évtized, a szabadság lehetősége sem. "Moslék-ország" (Karinthy) mindig újraéled.
Amíg tehát az általa válogatott szövegekkel Bojtár Endre plasztikusan érzékelteti a bevezetőjében exponált identitásproblémát, illetve az utóbbi mintegy tizenöt év korhangulatát, addig a kalauznak, útmutatónak szánt könyv másik része már jóval problematikusabb. Kérdés marad ugyanis, hogy Bojtár írásai miként illeszkednek, hogyan kapcsolódnak a három író szövegeihez. Egyrészt már önmagukban is eléggé vegyes műfajúak, s ez fajsúlybeli különbségeket okoz: olvasható itt három, Esterházy-művekről (Termelési regény, Harmonia caelestis, Javított kiadás) írt kritika, s bár ezekben is felbukkan az ad hominem, néha kissé belterjes hang, a Nádasról szóló írások még hangsúlyosabban magáról az íróról, a figuráról, az alakról beszélnek a személyes tapasztalatok alapján (laudáció a Vilenica-díj, illetve a 60. születésnap alkalmából). A kommentárokat egy Kertész Imréről szóló tanulmány zárja. Egymás mellett olvasva Bojtár írásait nyilvánvalóvá lesz, hogy az élete részét képezik ezek az írói életművek (az alkotóikkal együtt); ez a mély, belsővé vált ismeret, ez a tapasztalat átsugároz rajtuk. Gondolat és érzület kölcsönhatása jellemzi kritikusi megnyilvánulásait, s nemegyszer indulattal, keresetlenül ad hangot a "posztmodern kritikusok", "posztmodern hermeneuták", "posztmodern (irodalom)elmélet" által képviselt - az irodalmi mű és annak bármiféle referencialitását tabuként kezelő - magatartás bírálatának. Kétségtelen, hogy Bojtár ambíciója nem egy irodalmi Mengyelejev-rendszer kidolgozása, közvetlen egzisztenciális érintettsége vezeti értelmezéseit.
Esterházyval kapcsolatban Bojtár Endre számára a Termelési regény az az abszolút kiindulási és viszonyítási pont, amelyre az életmű más darabjainak értelmezése közben is leggyakrabban hivatkozik, s néha az az érzése az embernek, hogy könyv nélkül képes idézni bármelyik mondatát. A Hc-kritikájában azonban ez az - általa is reflektált - életkori-érzelmi sajátosság (hogy tehát számára a Termelési regény volt példátlanul szabad és felszabadító könyv, míg a Hc-t minden erénye mellett is "a kilencvenes évek életérzése" előtti "behódolásnak" [191. o.] érzékeli) vezet oda, hogy - véleményem szerint alapvetően ideologikus, de legalábbis világnézeti érvek alapján - leértékelje azt a korai főműhöz képest. (Ugyanitt, a kilencvenes évek "felnőttesen tévedhetetlen" Esterházy-publicisztikájáról ír, amit, gondolom, nem szó szerint kell érteni, inkább az előbbi elmarasztalás retorikus kompenzációjaképpen.)
Ha a kötet első részében Nádas Péter írásainak nagyobb szerep jut, hiszen a Helen és a Hatodik levél című esszék keretezik a három író szövegeinek válogatását, annál aránytalanabb a másik részben, a Bojtár-kommentárokban a megjelenése. Itt mindössze két rövid, alkalmi írás szól róla, ebből következően nem is mindig kellő differenciáltsággal. Így például "a napi politika ügyeiben is mindig igaza volt" kitételt inkább a születésnapi köszöntő műfaji sajátosságaihoz sorolhatjuk, hiszen nem kevesen akadhatnak olyanok is, akik a nádasi erkölcsi maximalizmust hasonlóképp elismerve és mértékadónak tartva úgy gondolják, hogy (a konkrét példáknál maradva) míg a jugoszláviai bombázások szörnyű ellentmondásokkal terhes ügyében a Nádas által kifejtett érveléssel értenek egyet, a Medgyessy-ügyben azonban minden kiváló érve ellenére sem tehetik.
Fenntartás nélkül egyetérthetünk viszont Bojtár utolsó, Kertész Imréről írott tanulmányának azzal a törekvésével, hogy az író egyes nyilatkozataival vitatkozva "megmenti" Kertész életművét a magyar irodalomnak. "Elkeseredettségében Kertész nem ahhoz a kollektív identitáshoz jutott vissza, paradox módon, amelyet egész eddigi életével és művével tagadott? Szerencsére ez: csupán elmélet. Amellyel szemben ott a gyakorlat, az anyanyelv, amely írót nem enged ki a markából. Kertész Imre magyar író." (220. o.) (Zárójelben jegyzem meg: Bojtár ugyanitt Bibót Németh László által "részben megrontott"-nak titulálja a "magyar alkat" kapcsán, amit keresetlen formában badarságnak kellene neveznem. Helyette inkább arra utalok, hogy Bibó Németh László "válságérzékelését" fogadja el, miközben következtetéseivel vitatkozik, s az "alkat" kifejezést elhatárolja mindenféle "közösségi miszticizmustól", leszögezve, hogy mindennek alapja az egyéni cselekvés, viselkedés, teljesítmény, tudat etc., és nem fordítva. Az Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem pontosan azt az ép alkatot - a szabad individuumoknak a közösségi feladatok megoldási terepeként értett politikában való önkéntes megnyilvánulásait - kéri számon Magyarországon, amelyre Nádas Helenje hivatkozik, s amelynek érvényesülését hivatkozás nélkül Esterházy és Kertész, nemkülönben Bojtár írásai is joggal követelik.)
De térjünk vissza oda, hogy Kertész Imrét a 2002-es izraeli látogatása után írt "Jeruzsálem, Jeruzsálem..." című írása szerint az ottani fenyegetettséget tapasztalva először érintette meg "a nemzeti felelősség súlyos és felemelő érzése" (139. o.): "Nemzet, haza, otthon: számomra mindeddig megközelíthetetlen fogalmak maradtak. El nem tudom képzelni a citoyen harmóniáját, aki feltétel nélkül azonosul hazájával, nemzetével." (138. o.) Én úgy látom, hogy bár a hagyomány nem olyasvalami, mint a kendermag, amiben kedvünkre válogathatunk, ám azért próbáljunk csak citoyenek lenni: hagyjuk a harmóniát, de támasszunk feltételeket a hazával, a nemzettel (csakúgy, mint magunkkal) szemben. Nem kell messzire menni: Nádas e válogatás élén közölt Helen című esszéje példás következetességgel és érzékenységgel jut el a személyes identitás abszolút voltához, s nevezi a nemzeti identitást relatívnak, "feltételekhez kötött absztrakciónak" (17. o.).
Én úgy olvastam az oeuvre-ből számomra a legkedvesebbek közül való Az angol lobogót, s úgy hallgattam azt Kertész pécsi felolvasásán a rendszerváltás hőskorán (1991-ben?), hogy az - nem egy nemzeti irodalom "ketrecébe" zárva, de egy nemzeti irodalom egyik legnemesebb és legrokonszenvesebb vonulatába illeszkedve - egész Berzsenyiig, az 1807-es A magyarokhoz című ódáig visszhangzott: "Nem sokaság, hanem / Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat." S hogy egyszer úgy olvastam, azt elfelejteni már nem tudom.