A tizenhatos mélyén

(a csodai csoda, ad notam a berni csoda) Ez a cím kétségtelenül megnyugtatóbban hatna a német olvasóra, ha én volnék Podolski vagy Torsten Frings. Nem én vagyok, ez legkésőbb mostanra kiderült. (Persze ha én volnék Podolski vagy Torsten Frings, akkor nem én írnám ezt a cikket. Ki tudja, milyen szöveg állna itt, mennyire megnyugtató vagy nyugtalanító? Már ha ti. ez volna a szempont.) A magyar olvasó pedig eleve nyugodt. Nagyon nyugodt. Egyáltalán hol kezdődött, hol keletkezett a világban ennek az útnak a lehetősége, egy konkrét úté, amely tehát nem fikció, nem az elbeszélő-ént megillető fantáziajáték, nem az örök gyermeki álmodozás eredménye, hanem egy konkrét út Berlinbe, amelyet meg kell szervezni, repülőjegyet venni, hotelszobát foglalni (nem volt hotelszoba).
Kezdetben vala a szó. A szó, a meg nem írt. Mert egy igen jelentős galaxis igen jelentős égitestének az igen jelentős kontinensének az igen jelentős országának az igen jelentős kulturális periodikájának az értelemszerűen igen jelentős főszerkesztője írást kért e sorok írójától (először Podolskitól és Fringstől, aztán tőlem), aki azonban kelletlenkedett, hogy nyár van, meg amúgy is belekezdett valami, hogy úgy mondja "epikálisan jelentősbe", a szokásos szerzői nyafogás, alig teszi rokonszenvesebbé, hogy őszinte. Ekkor kígyók (vagy angyalok) nyelvén halk, álnok mondatocska hangzott el: Egy jegy a döntőre? Magam is meglepődtem, hogy erre nem vert hevesebben a szívem. Ez volt tehát a pillanat, hogy megállapíthattam, meghaltam, meghalt bennem a szurkoló, és már csak egy bábu van, aki ír erről a szurkolóról. Nem volt kellemes pillanat, pedig igyekeztem kellemes dolgokra gondolni, egy mondatra például, amelyben szerepelnek a német möge és a magyar pacal szavak, de az se segített. Két jegy, mondtam váratlanul, mert a testvér nem halt meg bennem, és eszembe jutott, hogy az öcsém, ama valódi futballista, aki még a német válogatott ellen is játszott ("Mondd, pályafutásod alatt milyen jelentősebb német futballistákba tapostál bele?"), szóval hogy ő tavasszal lesz 50 éves, és elkapott a hübrisz, a gőgös vágy, hogy a világ legjobb bátyja legyek, amennyiben elviszem az öcsémet a döntőre. Így lett jegy és utazás Berlinbe. És a születésnapján pedig rezzenéstelen arccal megkérdeztem, hogy mit csinál 9-én estefelé, mert ha netalán ráérne, akkor és így tovább. Jó kis születésnap volt.
(a szurkolói csoda) A svéd meccsen lehetett igazán megszeretni, szándékosan így mondom, Klinsmann csapatát. Fiatalok voltak, játékosak, s könnyedek, és ekkor azt hittem, végérvényesen lehorgonyoztam náluk (ti. ha nincs magyar csapat, márpedig évtizedek óta nincs, akkor sodródik a becsületes magyar néző, hol ide húzza az ő szíve, hol oda, a szívnek pedig, mint jól tudjuk, nem lehet parancsolni), magabiztosan vártam hát az argentinokat, amikor is öt perc után azt kellett megállapítanom, hogy semmit nem érzek a nehézkes, darabos németes németek iránt (hol a Klose-Podolski-csillogás? csak a Friedrich becsületes erőlködése látszik), ezzel szemben a kecsesen határozott, kulturált argentinok... És ez egészen így ment a 82. percig, amikor Borowski zseniális csúsztatása nyomán Klose zseniálisan "a hálóba továbbította a játékszert" - és belőlem kitört a szurkolói állat! Mit érdekelt engem az állítólagos argentin kulturáltság, én nem vagyok elfogult, legyenek tőlem kulturáltak, de hát gyilkosok, látjuk és emlékszünk, mindig is azok voltak, előre fiaim, előre aranylábú gyerekek, mintha Podolski Puskás volna, Ballack meg Hidegkuti! Elkapott a futballboldogság - nagy érzés!
(a női csoda) De te pedig te mért drukkolsz az argentinoknak? Mert van tengerük. A németeknek is van. Lehet, de az hideg!
Meneteltem tehát tovább a döntő felé. Engem innét, Budapestről nem zavart ez az új, lelkifurdalás nélküli zászlólengetés, udvariasan szólva túlzásnak tartottam a hitleri olimpiával való összehasonlítást. Igaz, ez hagyomány kérdése is, én már azt is furcsának tartom, hogy ha egy német azt mondja, a németek és nem azt: mi. (Tudom, miről van szó - a fülem tartja furcsának.) Szóval "nem helyeztem a kritikai horizontra" ezt az egyre hangosabb, magabiztosabb, érzelmes patriotizmust. Illetve még ennyi se volt ebben, és így lett több: jól érezték magukat, és a jó egyik forrása az volt, hogy németeknek tudhatták magukat. Nem az 54-es "megint vagyunk valakik", hanem hogy olyanok vagyunk, mint bárki más.
De azt azonnal és hevesen utáltam, ahogy az olaszok elleni mecscsen már rögtön az elején fütyülni kezdtek, ha olasz ért a labdához. Ezt egyszerűen provincializmusnak tartom, kisszerűnek. Terjed a provincializmus a világban. Továbbra is a németeknek drukkoltam, de kicsit rosszkedvűbben. Jussunk be a döntőbe... micsoda országos felfordulás lesz, ünnep és fiesta és nagyképűség és hangoskodás... És akkor az jutott eszembe ott kedd este, a hosszabbítás elején, rendben, nem állok át az olaszokhoz, kidrukkolom nektek a döntőt, de ott aztán vége! Ellenetek fordulok, mi-t változtatok, azt akarom, hogy a döntőben ne ti nyerjetek. Amíg ezt én szépen kihandliztam a sorssal, az olaszok nyertek. Így aztán tovább drukkoltam a németeknek, talán még soha nem voltak ilyen rokonszenvesek, és ehhez az is hozzátartozott, hogy ott veszítettek.
Németország lapzártakor zokog, olvastam egy másnapi magyar lapban. Odonkor könnyben ázik on the green, green grass of home. A tévében is hosszan lehetett látni a sok síró felnőttet. És hallani a remény jól ismert hazugságait. Engem tényleg nem kell meggyőzni, hogy a játék komoly dolog, de látva ezeket a valóságos könnyeket (én is pityeregtem már vesztes meccs után), mégis azt kell mondjam: ez nevetséges. Félelmetesen nevetséges. Ezek a könynyek meg az egész vb, a vb mint folyamatos buli, valami nagy-nagy ürességet próbálnak elfedni. Azt már látni, hogy a vereség után is van élet, ha egy ideig szomorú is. De hogy a vb után van-e, azt abban a pillanatban nem lehetett tudni.
(az olaszi csoda) Az olaszok ezen a meccsen egy másik, gazdagabb világra nyitották rá a szemünket. A világ nemcsak szép, de kiszámíthatatlan is, mondja az olaszok játéka. Gondoljuk meg, szinte ugyanabban a pillanatban sarkalt gyönyörűen az isteni Del Piero (kiégett öregember, mondtuk szakszerűen két hete), amikor a Juventust a 3. ligába zavarták. Ezt szentimentalizmussal nem lehet követni. Berlusconi mondata már nem Berlusconié: Forza Italia!
Ezzel a forzával érkeztem Berlinbe, de erről most nem fogok mégsem hosszan beszámolni. Mert most csak Zidane-ról lehet beszélni, és nincs kedvem Zidane-ról beszélni. Hogy mit mondtak neki, és hogy milyen emberi ez az egész. Igazi dráma, hogy jenőzzek. Azt hittük (kicsoda?), hogy egy isten, de ő is csak ember (sőt, brrr, "emberből van"). De szerintem ez olyan, mint a Goethe náthája. Az is nagyon emberi, csak hát a Goethe taknya nem szól semmiről. A Zidane lefejelése sem, úgy értve, hogy nincs mit beszélni rajta. Aztán mégis beszélünk. Mert zavarba ejtően nem vagyunk eléggé dühösek rá. Csak az eszünk dühös. Érdekes, helytelen helyzet. Kajánul talán még örülünk is, hogy megválasztották a torna legjobbjának (kajánul, merthogy a szavazó újságírók még a hosszabbítás előtt szavaztak). Meg azt hiszem, nem akarjuk tudomásul venni, hogy Zidane ellopta magát tőlünk. Hagyom a dagadt ruhát másra.
(a magyari csoda) A világbajnokságnak egyetlenegy magyar vagy magyar jellegű vonatkozása volt, két szó, egy név, amikor is esténte azt lehetett a német tévében hallani: a mérkőzést közvetíti: Béla Réthy. Szóval hogy magyarok nélkül már régóta, de magyar szó nélkül, lám, még sincs futball? Igazi dráma.